Se füle se farka

Kedves Naplóm... - kezdeném el megint, mint oly sokszor a sztorizgatást egy száraz, jó illatú papíron. Sajnos most hiába nézegettem órákon át azt az üres könyvet, valamiért nem jött az ihlet. Nem akarom leírni, hogy heló, minden rendben van velem. Nem arra való. Azt sem akarom leírni, hogy mikor keltem, és miért vagyok hulla fáradt. Nem érdekel. Ahogy az sem érdekel, hogy mivel szívatnak a tanárok, vagy mivel idegesítenek fel. Jobb nem is beszélni róla, elég ha nap közben cseszegetnek. De mégis, annyi gondolat van a fejemben, hogy néha (persze mikor tökre nem alkalmas) oldalakat tudnék teleírni a naplómban. Az ihlet mindig akkor száll meg, mikor a legkevésbé számítok rá. Tulajdonképpen az is megfordult a fejemben, hogy azért nem akarok (vagy nem tudok) naplót írni, mert unom saját magamat ismételgetni. Azok, amik említésre méltóak, már délután/este szóba kerülnek, mikor beszélgetek Kedves Emberemmel. Mióta együtt lakunk, úgy érzem, mintha az egész lakás egy hatalmas kincsesbánya lenne, mintha beletehetnék bármit, ami nekem fontos, hiszen tudom, hogy csak mi ketten vehetjük azt ki. (Kivéve ha betörnek, de még akkor sem tudják elvenni az otthonunk.) Egyébként nagyon jól érzem magam, és azt hiszem ezzel a párom is így van. Legalábbis ha ennyiszer elmondja, akkor biztos lehetek benne, hogy nem tévedek. Imádok ott lenni, tevékenykedni, mocorogni, fetrengeni, rendben tartani mindent. Valahogy kikapcsol, mikor egy agyfárasztó nap után végre kezembe vehetem a mosatlanok sorsát és felsőbbrendű lény lévén uralmam alá vonom őket. "Már pedig az lesz, amit én mondok!" És se szó, se beszéd, már tiszták is. Hát igen, így kell ezt csinálni. :) Még csak vissza sem feleselnek. Aztán ha meguntam a néma társaságot, akkor Kedves Emberemet fárasztom valami agymenéssel, vagy fordítva, Ő engem. blablablablabla, mint zsák a foltját. :)