Tanárkérdés2
Egyesítsük erőinket. Már nem kell sok hátra, hogy az életben többet vissza ne kelljen jönnöm ebbe az iskolába. Azt hiszem kaptam hideget is és meleget is egyaránt, így nem panaszkodhatok, körülbelül ugyanaz a helyzet, mint bárhol máshol lenne. De azért had kérdezzem meg, hogy ha vannak rossz érzéseim ezzel a hellyel kapcsolatban, akkor minek jönnék vissza? A facebook és internet világában már nemigen számít az, hogy ha az ember nem akar valahová elmenni, elég pár gombnyomás. Na de a facebook... nem sok dolog van, amit utálok, de ez mondjuk közéjük tartozik. Annyi osztálytársam elmondja, hogy ha végre elhúzhat innen, akkor soha többé nem akarja és nem is fogja látni az osztály 97%-át. Valóban. Ha mi ilyen mértékben tojunk egymás fejére (és nem ok nélkül), akkor felesleges is egyben tartani az osztályt. Én 5 év alatt egyszer sem erőltettem meg magam ezzel kapcsolatban. Volt, amikor rosszul esett, hogy nem tudok kellő mennyiségű időt eltölteni a többiekkel, mert nem akarnak, vagy nem tudnak, vagy egyszerűen csak nem voltak nekem szimpik, de az esetek nagy többségében élveztem az egyedüllétet. ott volt nekem Imanol, akivel nagyon jól elvoltam laza két évig, aztán jött Nóri, később Alexa, aztán ennyi. Miért lenne nekem szükségem bárki másra? Ha az ember körül túl sokan vannak, megzavarodik és nem tudja, hogy kiben bízhat meg és kiben nem? Bár egyesek kevés ember közt sem tudnak kiigazodni a valóság és a paranoia közti különbségen, de ez más dolog.
Ami miatt egyedül lefele görbülhet a szám, az egy-két tanárhoz való ragaszkodásom. Olyan sokat panaszkodtam azzal kapcsolatban, hogy hogyan tanítanak, vagy hogyan próbálnak meg tanítani, de igazából ez nem mérvadó. Mint ember mindegyik egy kincsesbánya, mind csupa szív és kedvesség. Egy-két tanárral nem jöttem ki talán túl jól, de minek is áltatnom magam? Soha nem lesz olyan közeg, ahol én maradék nélkül mindenkiben maximálisan meg fogok tudni bízni, és őszintén tudok vele beszélgetni. Nem. Nem kell, hogy mindenkivel imádjuk egymást! Nem is lenne normális. Azt viszont tudom, hogy hiányozni fog Szasza jelenléte. Bár tőle tanultam meg, hogy nem jó dolog az indokolatlan ragaszkodás. Egyszer, még régebben, nem tudom pontosan mikor, volt egy fickó a 98-ason, akinek a jelenléte biztonságot adott nekem és megnyugtatott. Az életben nem beszéltem vele, nem tetszik, nem is fiatal, mondhatni koros, semmi közöm hozzá, egyszerűen csak olyan megnyugtató volt a jelenléte, hogy szabályosan kellemetlenül éreztem magam akkor, ha véletlenül nem vele utaztam reggel a buszon. Nos, remélhetőleg nem ugyan ez a helyzet Szaszával. Bár ő is sokat adott nekem, és bár nem tanultam meg ötösre a tananyagot amit olyan türelmesen leadott nekünk, sőt, kifejezetten irritál, ha politikáról van szó, és akkor egy pillanatra talán még az is ellenszenves lesz, akinek a szájából hallom a politikusok nevét és harcok, háborúk, békeszerződések, parlamentek és egyéb dolgok nevét. Ez alól persze én sem vagyok kivétel, ezért nem tanulom a törit tükör előtt, nehogy rossz szemmel nézzek magamra... Na szóval, mindezek ellenére úgy gondolom, hogy nem fogom hagyni őt eltűnni, mert egy kincs. Nekem legalábbis az. Ott van az ofőm is, aki néha furán viselkedik, de emlékszem, mikor kilencedikben bejelentette, hogy valószínűleg sokat fog bakizni, ugyanis mi vagyunk az első osztálya. Valóban... Ennek ellenére mindig ott volt, amikor segítségre volt szükségem, volt szükségünk, amikor tanácsot kellett kérnem, amikor csak simán el akartam valamit újságolni... Ezek fontos dolgok egy olyan kóbor léleknek, mint én. Ott van Darvassy tanárnő is, aki ellen igazából azóta sztrájkolunk, amióta tanít. Persze ez sem a személye ellen szól, csupán a német nyelv csodás ízének forgatása ellen a szánkban. Néha egyébként elszólom magam, hogy csakugyan sikerült velem megszerettetnie a németet, habár azóta sem tanulom nagy erőkkel. De egyszer volt szerencsém beszélni vele, talán kétszer is, mind a kettő iskolán kívüli program volt. Legutóbb valami koszorúzáson vettünk együtt részt, és akkor tudtam vele kicsit többet beszélgetni. Háromból három pipa. Azt hiszem ez elég is a statisztikámhoz, hogy megállapítsam, a tanár és az ember két külön dolog. A tanár az az, akit idebent játszik, az ember pedig az, aki odakint a nagyvilágban. És én szeretem őket.
Mégsem fogok visszajárni. Nem szeretnék. Az iskola maga rossz érzést kelt és megfertőz minden bennem felépített következtetést a tanáraimról. Inkább hagyom, hogy a feledésbe merüljön és majd később, ha már az érzésre sem fogok emlékezni, újra beszélni fogok velük.
Ami miatt egyedül lefele görbülhet a szám, az egy-két tanárhoz való ragaszkodásom. Olyan sokat panaszkodtam azzal kapcsolatban, hogy hogyan tanítanak, vagy hogyan próbálnak meg tanítani, de igazából ez nem mérvadó. Mint ember mindegyik egy kincsesbánya, mind csupa szív és kedvesség. Egy-két tanárral nem jöttem ki talán túl jól, de minek is áltatnom magam? Soha nem lesz olyan közeg, ahol én maradék nélkül mindenkiben maximálisan meg fogok tudni bízni, és őszintén tudok vele beszélgetni. Nem. Nem kell, hogy mindenkivel imádjuk egymást! Nem is lenne normális. Azt viszont tudom, hogy hiányozni fog Szasza jelenléte. Bár tőle tanultam meg, hogy nem jó dolog az indokolatlan ragaszkodás. Egyszer, még régebben, nem tudom pontosan mikor, volt egy fickó a 98-ason, akinek a jelenléte biztonságot adott nekem és megnyugtatott. Az életben nem beszéltem vele, nem tetszik, nem is fiatal, mondhatni koros, semmi közöm hozzá, egyszerűen csak olyan megnyugtató volt a jelenléte, hogy szabályosan kellemetlenül éreztem magam akkor, ha véletlenül nem vele utaztam reggel a buszon. Nos, remélhetőleg nem ugyan ez a helyzet Szaszával. Bár ő is sokat adott nekem, és bár nem tanultam meg ötösre a tananyagot amit olyan türelmesen leadott nekünk, sőt, kifejezetten irritál, ha politikáról van szó, és akkor egy pillanatra talán még az is ellenszenves lesz, akinek a szájából hallom a politikusok nevét és harcok, háborúk, békeszerződések, parlamentek és egyéb dolgok nevét. Ez alól persze én sem vagyok kivétel, ezért nem tanulom a törit tükör előtt, nehogy rossz szemmel nézzek magamra... Na szóval, mindezek ellenére úgy gondolom, hogy nem fogom hagyni őt eltűnni, mert egy kincs. Nekem legalábbis az. Ott van az ofőm is, aki néha furán viselkedik, de emlékszem, mikor kilencedikben bejelentette, hogy valószínűleg sokat fog bakizni, ugyanis mi vagyunk az első osztálya. Valóban... Ennek ellenére mindig ott volt, amikor segítségre volt szükségem, volt szükségünk, amikor tanácsot kellett kérnem, amikor csak simán el akartam valamit újságolni... Ezek fontos dolgok egy olyan kóbor léleknek, mint én. Ott van Darvassy tanárnő is, aki ellen igazából azóta sztrájkolunk, amióta tanít. Persze ez sem a személye ellen szól, csupán a német nyelv csodás ízének forgatása ellen a szánkban. Néha egyébként elszólom magam, hogy csakugyan sikerült velem megszerettetnie a németet, habár azóta sem tanulom nagy erőkkel. De egyszer volt szerencsém beszélni vele, talán kétszer is, mind a kettő iskolán kívüli program volt. Legutóbb valami koszorúzáson vettünk együtt részt, és akkor tudtam vele kicsit többet beszélgetni. Háromból három pipa. Azt hiszem ez elég is a statisztikámhoz, hogy megállapítsam, a tanár és az ember két külön dolog. A tanár az az, akit idebent játszik, az ember pedig az, aki odakint a nagyvilágban. És én szeretem őket.
Mégsem fogok visszajárni. Nem szeretnék. Az iskola maga rossz érzést kelt és megfertőz minden bennem felépített következtetést a tanáraimról. Inkább hagyom, hogy a feledésbe merüljön és majd később, ha már az érzésre sem fogok emlékezni, újra beszélni fogok velük.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése