Suttogás a múltból
Néha azon kapom magam, hogy hiányzik egy-két ember, akikkel túl hamar szakadt meg a kapcsolat. Na persze tényleg csak néhány, hiszen pont pár napja mondtam Robinak, hogy már régóta nem gondoltam Imanolra. Kérdezte, hogy gondolok-e még rá, hogy hiányzik a kapcsolatunk? A válaszom egyértelmű nem volt. A kapcsolatunk minősége, hogy együtt voltunk már akkor sem hiányzott, amikor szakítottunk, elvégre az elmúlás miatt tettem meg ezt a lépést. Az ember hiányzott nekem, az a megértő, kedves fiatalember, aki volt. Szerettem volna úgy lezárni az egészet, hogy még maradjon esély a barátságra, de ő minden ilyen lehetőséget elutasított, így nem maradt más hátra, mint felejteni. Most már alig emlékszem rá, csak tények és képek maradtak meg bennem, de az érzést visszaidézni, hogy milyen volt szeretni őt nem. Nem is bánom, így nekem is sokkal könnyebb. De vannak barátok, akik csak úgy eltűntek az éterben.
Úgy érzem, egyik sem ér meg már semmiféle erőfeszítést, hogy újra kezdjem velük. Számomra nem maradt már feléjük tisztelet, sem hála. Annyit tudok csak mondani, hogy jó volt, míg tartott. Olyan, mint egy kihűlt párkapcsolat. Nem tisztelnek meg ők sem, nem próbálkoznak, akkor én sem fogok. Nem leszek egy csicska, aki folyton a bocsánatokért esedezik, holott annyira érzem magam hibásnak, mint egy kávéskanál. Tulajdonképpen az is felmerült bennem, hogy eddig is többet tettem értük, mint amennyit megérdemeltek. És ezt nem csak én gondolom így. Aki látott minket együtt, azok is hasonló véleményen vannak. De még ha mások véleménye nem is számítana, akkor is többnek érzem magam annál, mintsem hogy tovább foglalkozzam olyanokkal, akik nem érdemlik meg a barátságom. Vannak barátaim, akikért nem kell törnöm magam, hogy havonta legalább egyszer találkozzunk, mert helyet csinálnak az életükben számomra, és természetesen ez fordítva is igaz. A hűség nem csak a szerelemre vonatkozik, hanem a barátságokra is. Tényleg nem bánom, hogy szép lassan lekoptak a felesleges rétegek, mert így legalább látszik, hogy kik voltak az igazi magja ennek a fajta kapcsolatnak. A felesleges hiszti, a felesleges mutogatózás, a felesleges dráma olyannyira eltűnt az életemből, hogy sokkal nyugodtabbnak érzem magam ebben a pár hónapban, mint az eddigi években. Legyen boldog mindenki a saját életében, én is az vagyok az enyémben. Nem baj, hogy így alakult. Megkönnyebbültem.
Úgy érzem, egyik sem ér meg már semmiféle erőfeszítést, hogy újra kezdjem velük. Számomra nem maradt már feléjük tisztelet, sem hála. Annyit tudok csak mondani, hogy jó volt, míg tartott. Olyan, mint egy kihűlt párkapcsolat. Nem tisztelnek meg ők sem, nem próbálkoznak, akkor én sem fogok. Nem leszek egy csicska, aki folyton a bocsánatokért esedezik, holott annyira érzem magam hibásnak, mint egy kávéskanál. Tulajdonképpen az is felmerült bennem, hogy eddig is többet tettem értük, mint amennyit megérdemeltek. És ezt nem csak én gondolom így. Aki látott minket együtt, azok is hasonló véleményen vannak. De még ha mások véleménye nem is számítana, akkor is többnek érzem magam annál, mintsem hogy tovább foglalkozzam olyanokkal, akik nem érdemlik meg a barátságom. Vannak barátaim, akikért nem kell törnöm magam, hogy havonta legalább egyszer találkozzunk, mert helyet csinálnak az életükben számomra, és természetesen ez fordítva is igaz. A hűség nem csak a szerelemre vonatkozik, hanem a barátságokra is. Tényleg nem bánom, hogy szép lassan lekoptak a felesleges rétegek, mert így legalább látszik, hogy kik voltak az igazi magja ennek a fajta kapcsolatnak. A felesleges hiszti, a felesleges mutogatózás, a felesleges dráma olyannyira eltűnt az életemből, hogy sokkal nyugodtabbnak érzem magam ebben a pár hónapban, mint az eddigi években. Legyen boldog mindenki a saját életében, én is az vagyok az enyémben. Nem baj, hogy így alakult. Megkönnyebbültem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése