Zuhany alatt
Beteg szag. Ez csapta meg az orrom, amint kinyitottam az ajtót és beléptem a lakásba.
Kibeb*szott beteg szag. Nem is annyira maga a szag a lényeg, hanem az a jól ismert, állott, langyos levegő.
Az ember észre sem veszi, hogy a saját tüdejéből kifújt levegőt szívja vissza egy idő után, mert egyre fáradtabb és fáradtabb.
Délben vettem a fáradtságot, hogy végre lezuhanyozzak. Egy jó, forró zuhany. Nagyon vágytam rá, mégis délelőtt 10-től tervezgettem már az action-t. Nem vitt rá a lélek. Mert ugyebár, a levegő...
De aztán csak eljutottam odáig. Faltól falig tántorogtam, a szemem félig csukva volt, könnyezett, ha jobban kinyitottam, mert a fény miatt tüsszögnöm kell és a tüsszögést könnyezés előzi, ha nagy a fránya nátha. Borzasztó. Annyira szégyelltem magam, hogy még örültem is, hogy egyedül vagyok.
Kell a fenének ápolás, jobb, ha ezt csak én látom. Annyira legyengült a testem, hogy a ruhák valahol út közben "estek" le rólam, ügyet se vetve arra, hogy jó helyen landoltak-e.
A fürdőszoba ajtaját nem tudtam becsukni, mert Csabi pulcsija lógott a tetején, amit még Robi készített ki nekem, hogy visszavigyem. Hát nem jött össze... És ami azt illeti, elég rossz helyen van, mert nem volt annyi energiám, hogy lábujjhegyre álljak. Így a fürdőszoba párásítás akciónak lőttek. Ami a zuhanyfüggöny vs Tami küzdelmet illeti... arról inkább ne is beszéljünk.
Egy idő után csak nekidőltem háttal a falnak és hagytam, hogy a víz felmelegítsen. Nem akartam elkapkodni. Pár percig olyan jól éreztem magam, mintha semmi bajom nem lenne. Csak néztem a vizet, ahogy hullik felém. Eszembejutott, hogy igen ritka pillanat, mikor délben zuhanyzok, így még nem is láttam, milyen gyönyörű, mikor a nap fátyla besüt a tejüvegen át és kis gyémántpettyeket varázsol a vízcseppekből. Olyan szép volt. Alátettem a kezem és megtöltöttem vízzel, az is ragyogott. Az ablakban két kis túlélő növényke levelein is áthatolt a fény, így volt egy pici zöldes árnyalata is a zuhanynak. Tényleg élveztem.
Azt hiszem, hogy ott volt megint a pillanat, amire vártam. Egy erősítő, egy feltöltő pillanat. Elkaptam. Ezután indult csak a napom, addig döglött voltam, most már éltem is.
Erőt vettem magamon és meguntam a tehetetlenséget. Fogtam magam, megszárítottam a hajam, felöltöztem és kimentem a lakásból. Természetesen a gyógyszertárat zárva találtam. Nem gondoltam, hogy szombaton nincs nyitva. Úgyhogy a gyógyszeres kezelésnek lőttek. Marad a vitamin, de nem hagytam magam elcsüggedni. Bementem a boltba és vettem egy zacskó citromot, amit már kint a parkban elkezdtem majszolgatni.
Míg a padon ültem és élveztem a napsütést, azt hallgattam, ahogy 10 éves kisgyerekek szerelmi drámát adnak elő, előadva a hattyú halálát, végtelen szerelemről beszéltek, megcsalásról, életük szerelméről és csupa olyan dologról, amikről valójában fingjuk sincsen.
Az egész arra ment ki, hogy valaki figyeljen rájuk, míg olyan szavakat "kántálnak", hogy örök szerelem és "csalódás". Mert hogy ők már hallották ezeket a szavakat... Én pedig akarva akaratlan is azon gondolkoztam, hogy minél többet látok és érzek, annál inkább kezdem elveszteni a fonalat a szerelemmel kapcsolatban. Hogy az mi a halál. Minek egyáltalán?
Persze a biológiai fontosságát értem. De...
És beléptem a lakásba, megcsapott a betegszag, és jó nagy ablaknyitogatásba kezdtem.
Annyi biztos, hogy én sem vagyok normális.
Kibeb*szott beteg szag. Nem is annyira maga a szag a lényeg, hanem az a jól ismert, állott, langyos levegő.
Az ember észre sem veszi, hogy a saját tüdejéből kifújt levegőt szívja vissza egy idő után, mert egyre fáradtabb és fáradtabb.
Délben vettem a fáradtságot, hogy végre lezuhanyozzak. Egy jó, forró zuhany. Nagyon vágytam rá, mégis délelőtt 10-től tervezgettem már az action-t. Nem vitt rá a lélek. Mert ugyebár, a levegő...
De aztán csak eljutottam odáig. Faltól falig tántorogtam, a szemem félig csukva volt, könnyezett, ha jobban kinyitottam, mert a fény miatt tüsszögnöm kell és a tüsszögést könnyezés előzi, ha nagy a fránya nátha. Borzasztó. Annyira szégyelltem magam, hogy még örültem is, hogy egyedül vagyok.
Kell a fenének ápolás, jobb, ha ezt csak én látom. Annyira legyengült a testem, hogy a ruhák valahol út közben "estek" le rólam, ügyet se vetve arra, hogy jó helyen landoltak-e.
A fürdőszoba ajtaját nem tudtam becsukni, mert Csabi pulcsija lógott a tetején, amit még Robi készített ki nekem, hogy visszavigyem. Hát nem jött össze... És ami azt illeti, elég rossz helyen van, mert nem volt annyi energiám, hogy lábujjhegyre álljak. Így a fürdőszoba párásítás akciónak lőttek. Ami a zuhanyfüggöny vs Tami küzdelmet illeti... arról inkább ne is beszéljünk.
Egy idő után csak nekidőltem háttal a falnak és hagytam, hogy a víz felmelegítsen. Nem akartam elkapkodni. Pár percig olyan jól éreztem magam, mintha semmi bajom nem lenne. Csak néztem a vizet, ahogy hullik felém. Eszembejutott, hogy igen ritka pillanat, mikor délben zuhanyzok, így még nem is láttam, milyen gyönyörű, mikor a nap fátyla besüt a tejüvegen át és kis gyémántpettyeket varázsol a vízcseppekből. Olyan szép volt. Alátettem a kezem és megtöltöttem vízzel, az is ragyogott. Az ablakban két kis túlélő növényke levelein is áthatolt a fény, így volt egy pici zöldes árnyalata is a zuhanynak. Tényleg élveztem.
Azt hiszem, hogy ott volt megint a pillanat, amire vártam. Egy erősítő, egy feltöltő pillanat. Elkaptam. Ezután indult csak a napom, addig döglött voltam, most már éltem is.
Erőt vettem magamon és meguntam a tehetetlenséget. Fogtam magam, megszárítottam a hajam, felöltöztem és kimentem a lakásból. Természetesen a gyógyszertárat zárva találtam. Nem gondoltam, hogy szombaton nincs nyitva. Úgyhogy a gyógyszeres kezelésnek lőttek. Marad a vitamin, de nem hagytam magam elcsüggedni. Bementem a boltba és vettem egy zacskó citromot, amit már kint a parkban elkezdtem majszolgatni.
Míg a padon ültem és élveztem a napsütést, azt hallgattam, ahogy 10 éves kisgyerekek szerelmi drámát adnak elő, előadva a hattyú halálát, végtelen szerelemről beszéltek, megcsalásról, életük szerelméről és csupa olyan dologról, amikről valójában fingjuk sincsen.
Az egész arra ment ki, hogy valaki figyeljen rájuk, míg olyan szavakat "kántálnak", hogy örök szerelem és "csalódás". Mert hogy ők már hallották ezeket a szavakat... Én pedig akarva akaratlan is azon gondolkoztam, hogy minél többet látok és érzek, annál inkább kezdem elveszteni a fonalat a szerelemmel kapcsolatban. Hogy az mi a halál. Minek egyáltalán?
Persze a biológiai fontosságát értem. De...
És beléptem a lakásba, megcsapott a betegszag, és jó nagy ablaknyitogatásba kezdtem.
Annyi biztos, hogy én sem vagyok normális.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése