Como si existiera veras
No igen. Azon már túl léptem, hogy az életben mégis hol van az igazság? Vagy hogy létezik-e egyáltalán? Nem mintha sokra jutottam volna a múltbéli kétkedéseimmel, de ezt félre téve úgy döntöttem, tovább lépek ezen a témán, és nem csámcsogok rajta többet. Egyébként is... Míg én egy helyben toporgok és azon gondolkozom, hogy "mitévő legyek", vagy "hogyan tovább", szépen lassan elhalad mellettem egy csomó érdekes dolog, amire akár fel is figyelhetnék, de nem teszem. Olyan apróságokról beszélek most, amik a mindennapjaim fényét emelik amellett, hogy elfojtják a bennem felgyülemlő gondolatok indulatait. Pár napja említettem Kedves Emberemnek, hogy egy-egy mosoly milyen hatásos belépő lehet egy ember életébe. Még ha nem is tart sokáig, de a jó időben eleresztett mosoly egy életre felvidíthatja az embert. Valószínűleg ez nincs mindenkinél így, de aki olyan, mint én és érzékeny az érzésekre, vagy a pozitív hullámokra, kisugárzásra, az tudhatja, hogy miről beszélek.
Sosem voltam egy cicababa, persze van, amikor rám jön a hoppáré és kifestem magam, vagy magassarkút veszek fel egy jól időzített miniszoknya/top kombó mellé és olyankor úgy érzem, hogy egy diszkós picsa is megirigyelhetne, de javarészt szeretem a bő cuccokat, egyszerű trikókat, sima farmert, és a lehető legstrapabíróbb csizmákat, amiket szanaszét lehet koszolni. Ez még régen kezdődött, így mondanom sem kell: nem voltam túl népszerű kislány. Hosszú barna hajam gyakran kócosan, gyakran zsírosan foglalta körbe az arcom. Hiperszuper vastag szemüveglencsém fura ábrázatot adott a fejemnek, arról nem is beszélve, hogy egy hatalmas szemtapasz csúfította el a jobb szemem, és minderre még rájött egy-egy prizma tapasz a szemüvegemre. Olyan nyomorultul éreztem magam, hogy arra még visszagondolni is borzasztó. Emellett aki ismert régen is, az tudhatja, hogy milyen hihetetlenül ragyás volt a képem. Gyűlöltem tükörbe nézni, és ez az a szint volt, mikor az óvó szülői kedveskedések nem segítettek: gyönyörű vagy, szép vagy, különleges vagy, stb... Persze, ezt magyarázzák azoknak, akik körberöhögnek az utcán, vagy a buszon, és akik szánakozva néznek arra a csúnya kislányra, akinek még le sem hullott a tojáshéj a fenekéről, de már meg van róla győződve, hogy az élet az egy szar dolog. A részrehajló szülők pedig tök cukik, de ilyenkor jobb, ha inkább keresnek valami materiális megoldást a lányka problémáira. Erre később sor is került, de ez már egy másik sztori. Tehát ott voltam csúnyán, szomorúan, bizonytalanul és "hányattatott sorsom" hatására általában lógattam az orrom hazafele menet a buszon. Abból a korszakomból két szép emlékem van. Egyszer láttam egy nálam jóval idősebb fiút, akkor talán alsós lehettem, ő meg olyan egyetemista lehetett. Nem foglalkoztam vele, mert ahogy rápillantottam és láttam, ahogy végigpásztáz rajtam egyből arra következtettem, hogy ő is megszánt és végigméri minden hibám és minden elcseszett vonásom. Aztán amikor leszállt, vetettem rá még egy pillantást. Nem tudom miért... De nagyon meglepődtem, mikor egy röpke pillanatra szinte szemembe vágott a tekintete és olyan széles mosolyt intézett felém, hogy azt hittem, elneveti magát. Azzal a mozdulattal le is szállt, de még míg lefele ment a lépcsőn, akkor is hátrafelé nézett és mosolygott. Nagyon tetszett, be kell vallanom. Nem a srác, őt elkönyveltem magamban egérfejűnek, mert valóban volt benne valami WaltDisney-s vonás, de hogy pont Mickey egér fog rám mosolyogni aznap, ezt nem gondoltam volna. És már elindult a busz, mikor a sokkot követően végre mosolyra tudtam húzni a számat. Sajnáltam akkor, a mai napig sajnálom, hogy nem mosolyogtam vissza rá, mert olyan jót tett a lelkemnek, hogy ez a legkevesebb, amivel meg tudnám neki hálálni azt a pillanatot.
Egy másik helyzetben pedig két buszmegállóval később történt a mosoly akció, egy másik fiúval. Akkor az ablaknál ültem és a szokásos bedurcult, szomorkás fejemmel a külvilágot pásztáztam, mikor észrevettem, hogy a fiú, aki leszállt az előttem lévő ajtónál megállt az ablak előtt, és ki tudja miért, de rám mosolygott. Akkor is indult már a busz, de hamar én is mosolyra fakadtam és mélyen a szemébe nézve megháláltam a gesztust. Egy mozdulattal beragyogta a napomat, csupán egy fél másodperccel. De én azóta is őrzöm a mosolyát és őrzöm azt az érzést, amit akkor keltett bennem. Nem emlékszem a fiúra, egyikre sem. Talán nem is láttam őket többet, de valamit tudtak, hiszen egy pillantással a szívembe lopták a mosolyukat. Akkor segítettek, mikor nekem a legnagyobb szükségem volt rájuk.
Ahogy meséltem ezeket Kedves Emberemnek, időnként azon kaptam magam, hogy mosolygok, de nem is csodálom. Ezek boldog emlékek, és én sem tudok mindig pozitív lenni, ezért ki kell használni ezeket a pillanatokat. A visszaemlékezés örömét.
Sosem voltam egy cicababa, persze van, amikor rám jön a hoppáré és kifestem magam, vagy magassarkút veszek fel egy jól időzített miniszoknya/top kombó mellé és olyankor úgy érzem, hogy egy diszkós picsa is megirigyelhetne, de javarészt szeretem a bő cuccokat, egyszerű trikókat, sima farmert, és a lehető legstrapabíróbb csizmákat, amiket szanaszét lehet koszolni. Ez még régen kezdődött, így mondanom sem kell: nem voltam túl népszerű kislány. Hosszú barna hajam gyakran kócosan, gyakran zsírosan foglalta körbe az arcom. Hiperszuper vastag szemüveglencsém fura ábrázatot adott a fejemnek, arról nem is beszélve, hogy egy hatalmas szemtapasz csúfította el a jobb szemem, és minderre még rájött egy-egy prizma tapasz a szemüvegemre. Olyan nyomorultul éreztem magam, hogy arra még visszagondolni is borzasztó. Emellett aki ismert régen is, az tudhatja, hogy milyen hihetetlenül ragyás volt a képem. Gyűlöltem tükörbe nézni, és ez az a szint volt, mikor az óvó szülői kedveskedések nem segítettek: gyönyörű vagy, szép vagy, különleges vagy, stb... Persze, ezt magyarázzák azoknak, akik körberöhögnek az utcán, vagy a buszon, és akik szánakozva néznek arra a csúnya kislányra, akinek még le sem hullott a tojáshéj a fenekéről, de már meg van róla győződve, hogy az élet az egy szar dolog. A részrehajló szülők pedig tök cukik, de ilyenkor jobb, ha inkább keresnek valami materiális megoldást a lányka problémáira. Erre később sor is került, de ez már egy másik sztori. Tehát ott voltam csúnyán, szomorúan, bizonytalanul és "hányattatott sorsom" hatására általában lógattam az orrom hazafele menet a buszon. Abból a korszakomból két szép emlékem van. Egyszer láttam egy nálam jóval idősebb fiút, akkor talán alsós lehettem, ő meg olyan egyetemista lehetett. Nem foglalkoztam vele, mert ahogy rápillantottam és láttam, ahogy végigpásztáz rajtam egyből arra következtettem, hogy ő is megszánt és végigméri minden hibám és minden elcseszett vonásom. Aztán amikor leszállt, vetettem rá még egy pillantást. Nem tudom miért... De nagyon meglepődtem, mikor egy röpke pillanatra szinte szemembe vágott a tekintete és olyan széles mosolyt intézett felém, hogy azt hittem, elneveti magát. Azzal a mozdulattal le is szállt, de még míg lefele ment a lépcsőn, akkor is hátrafelé nézett és mosolygott. Nagyon tetszett, be kell vallanom. Nem a srác, őt elkönyveltem magamban egérfejűnek, mert valóban volt benne valami WaltDisney-s vonás, de hogy pont Mickey egér fog rám mosolyogni aznap, ezt nem gondoltam volna. És már elindult a busz, mikor a sokkot követően végre mosolyra tudtam húzni a számat. Sajnáltam akkor, a mai napig sajnálom, hogy nem mosolyogtam vissza rá, mert olyan jót tett a lelkemnek, hogy ez a legkevesebb, amivel meg tudnám neki hálálni azt a pillanatot.
Egy másik helyzetben pedig két buszmegállóval később történt a mosoly akció, egy másik fiúval. Akkor az ablaknál ültem és a szokásos bedurcult, szomorkás fejemmel a külvilágot pásztáztam, mikor észrevettem, hogy a fiú, aki leszállt az előttem lévő ajtónál megállt az ablak előtt, és ki tudja miért, de rám mosolygott. Akkor is indult már a busz, de hamar én is mosolyra fakadtam és mélyen a szemébe nézve megháláltam a gesztust. Egy mozdulattal beragyogta a napomat, csupán egy fél másodperccel. De én azóta is őrzöm a mosolyát és őrzöm azt az érzést, amit akkor keltett bennem. Nem emlékszem a fiúra, egyikre sem. Talán nem is láttam őket többet, de valamit tudtak, hiszen egy pillantással a szívembe lopták a mosolyukat. Akkor segítettek, mikor nekem a legnagyobb szükségem volt rájuk.
Ahogy meséltem ezeket Kedves Emberemnek, időnként azon kaptam magam, hogy mosolygok, de nem is csodálom. Ezek boldog emlékek, és én sem tudok mindig pozitív lenni, ezért ki kell használni ezeket a pillanatokat. A visszaemlékezés örömét.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése