Nunca me olvides

"S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
amit én nem látok, ha vallani kell."

József Attila - A Dunánál (részlet)

Azon gondolkoztam valamelyik nap, hogy vajon meddig nőhet még az univerzum, és egyáltalán milyen az, ha nincs határ? Ha olyan ténnyel kell elszámolnunk, amit emberi ésszel nem lehet felfogni, akkor nincs tovább, akkor ott a vég. Ha a mennyország fölött ott az ég, akkor miért nem láthatjuk? Vagy ha az ég még a mennyország alatt van, milyen messzire kell menni, hogy elérjük az örök boldogság országát? És ki mondta, hogy a pokol a föld alatt van? Keresztül kasul összefúrták már a bolygót, de az ördög nem mutatkozott meg soha sem. Így hát azt gondolom, hogy az ember, amennyire ezt lehet mondani, magában tárolja egy egész univerzumát, egy egész világot, a végtelent a legkisebb anyagban, ami már nem is létezik. Az ellentétek bekebelezik egymást, mint két jó barát, így az örök és a soha, a pozitív végtelen és a negatív végtelen, a fekete és a fehér, az élet és a halál. Sok megmagyarázhatatlan dolog van, amik párban állnak. Szerintem nem is állnak egymástól olyan távol. Talán annyira hasonlítanak, hogy szinte már különböznek, így mi két teljesen más érzést fűzünk hozzá. Ahol ott a rossz, ott ott van a jó is. Ahol ott az árnyék, ott ott a fény is. Amit én rossznak gondolok, az valahol jó is. Ki mondja meg, hogy kinek az érdekét kell nézni a világon? Vagy minek az érdekét? Pillangóeffektus! Ha nem is látszik, minden rossz cselekedetemnek meg lesz majd a pozitív hatása a "minden másra". Ahogy minden jó cselekedetemnek a rossz vonzata. Ennek ellenére az én lelkem nem lesz nyugodtabb attól, hogy esetleg egy felsőbbrendű lény majd megbocsátást nyújt, vagy hogy egy szempillantás alatt megbánom bűneimet, nem. Én vezekelni akarok, mindenért, amiért tényleg úgy érzem, hogy én vagyok a felelős. Aminek a súlya az én vállamat nyomja, senki másét. Ami kárnak én vagyok a megteremtője, ami fájdalomnak én vagyok az okozója. A lelki seb egy mély nyom a szíven, ami ha be is gyógyul, forró heget hagy a felszínen. Nem begyógyítható. Azonban van valami, amit fontosnak tartok elmondani: Semmit nem bántam meg. Soha semmit nem szabad megbánni, mert akkor a sorsod hívod ki magad ellen. Amíg az emlékekben merengve táncolsz az elmúlt idők dallamára, könnyen lehet, hogy nem veszed észre a követ a lábad alatt és nagyot esel a valóságban. Nem szabad megbánni semmit. Ez az én egyik filozófiám és tartom magam hozzá. Az eredmény: Boldog vagyok. Sok minden van, amire nem vagyok büszke, akár a baráti köröm, akár a családi hátterem, akár a szerelmi életem jöjjön szóba, de minden hibámból, vagy minden csalódásból tanultam valamit. Így már többnek érzem magam annál, mint aki akkor lennék, ha gondtalanul szállt volna el ez a 19 év. A tapasztalat jó barát, aki kezét nyújtja feléd, hogyha arcra estél valahol. Az már csak rajtunk áll, hogy elfogadjuk-e a segítségét, vagy nélküle akarunk talpra állni és ne adj isten újra ugyanannál a résznél esünk el. Az élet csupa-csupa választási lehetőség, rengeteg új esély, és csak rajtunk áll, hogy mi mellett döntünk. És én döntöttem. Mint mondtam, vezekelni fogok, megbánom bűneimet. És ezt úgy fogom elintézni, hogy boldogan élek, míg meg nem halok. Vagy ha ez túlzásnak tűnik, akkor igyekszem mindig azon lenni, hogy boldogan éljek, és azok boldogan éljenek akik az életem részesei, akiket a legjobban szeretek, egészen addig míg mindnyájan itt nem hagyjuk a földön levetett gúnyánkat, az elenyésző testet.