Megkeresni és megismerni a halászt

A minap eszembe jutott, hogy szívesen repülnék újra álmomban, megint szeretném érezni az arcomba csapódó hűvös levegőt és érezni az erdők illatát.
Mivel leadtam a rendelést az agyamnak, pár nap múlva érkezett a kívánt álom. Ma nem nagyon szerettem volna felkelni reggel...



Álmomban elutaztunk valahová. Óceán közeli országban lehettünk. Magas hotelek tornyosodtak fölénk, sütött a nap és majd szétégtünk a melegben. Aztán leszállt az éj, és felkerekedett a szél is. Ott álltam az óceán szélén, a móló végén, mezítláb, éreztem, hogy milyen érdes és nedves a fa. Valamiért sírtam, de már nem tudnám megmondani, hogy mi volt az oka. Úgy emlékszem, hogy telihold volt, mert nagy erővel világította be az éjszakát. Aztán hátranéztem, a magas, kivilágított épületekre és leugrottam. Nem is emlékeztem, hogy milyen magasan voltam a víz fölött, meg is lepődtem, hogy nem estem rögtön bele. De nem is eshettem volna. A szél felkapott a hátára és mint egy falevelet, felrepített a magasba. Könnyűnek éreztem magam, mint egy tollpihe és kétségbe estem. Hogy mehetnék vissza? Próbáltam előre dőlni, hátha nem talál rajtam annyi felületet a szél és visszazuhanhatnék a földre, de egyre csak messzebb és messzebb sodort a parttól. Minél jobban küszködtem, annál inkább távolabb kerültem. A végére már feladtam. Annyira megijedtem, hogy soha többé nem találok vissza, hogy inkább engedtem a szélnek, hagy vigyen oda, ahova szeretne. Ráfeküdtem és csak élveztem a repülést. Irányt váltottunk és kelet felé mentünk tovább, míg meg nem láttam egy másik partot.

Hatalmas köd volt, mégis, itt-ott látszódott pár torony, ahogy kibukkan a szürkeségből. Várromoknak tűntek, a falai omladoztak. Hangokat hallottam lentről és a szél pont akkor akart letenni. A hangokból ordibálás lett, én meg egyre jobban féltem, hogy hová sodort a szél. Annyit bénáztam, hogy még nem értem el a partot, én már belepottyantam a vízbe. A víz meg húzott befele. Vadul csapkodott a parti sziklákhoz és noha engem nem vágott oda, mégis úgy éreztem magam, mint egy partra vetett hal, nem kaptam levegőt, csak kapálóztam és nyeltem a vizet és azt gondoltam, hogy itt befejeztem. Vége.

De nem. Egy férfi húzott ki onnan. Még a térdig érő vízben éreztem, hogy a karjába vesz, de nem láttam jól az arcát. A sótól egészen homályosan láttam, a tüdőm megtelt vízzel, úgyhogy vajmi kevés időm maradt azzal foglalkozni, hogy ki segített nekem, hisz épp megfulladni készültem. Még éreztem azt is, hogy a földre tesz és tompán nyomást éreztem a mellkasomon, talán újra élesztett? A hangok távolodtak, a fények egyre halványabbak lettek, én pedig egyre inkább megnyugodtam, míg végül be nem csuktam a szemem. Azt hiszem, hogy itt megszakadt egy rövid időre az álmom.

De kinyitottam a szemem. Fájt a fejem és a tüdőm, és a vízbe esésen gondolkoztam, hogy hogyan is történt. Mindenre emlékeztem, de még mindig nem tudtam, hogy ki húzott ki a vízből. Mikor magamhoz tértem, egy kislány állt mellettem és kedvesen mosolygott rám. Megkérdezte, hogy minden rendben van-e, tudok-e járni, stb. Tettem egy próbát és hát sikerült, szóval igyekeztem minél előbb megpattanni onnan. Megkérdeztem, hogy hol vagyok, és a válasz elég szomorú volt. Egy másik kontinensen voltam, egy olyan részén a világnak, ahol háború dúlt. (fogalmam sem volt róla, hol lehettem a valóság szerint) El akartam köszönni, de mindenképpen meg akartam ismerni a megmentőmet, de ő nem volt a romok között. Ja igen, azt nem is mondtam, hogy ez a kis tábor az egyik romos kastély udvarán volt. Egy asztalnál ott ült egy srác, odament hozzá a kislány, súgott neki valamit, mire az rám nézett és szélesen elmosolyodott.
- Ő egy halász. - mondta, majd a part irányába mutatott, ahol engem kapart össze. Megkérdeztem, most merre találom. Azt mondta, hogy nem tudják, hogy merre van, mert mindig máshol bóklászik, hol a vizeket, hol a terepet járja. Közben végig vigyorgott rám, ami elég zavarba ejtő volt. Odamentem hozzá. Az asztalon egy ősrégi, ám még működőképes számítógép volt, rajta megnyitva egy térkép, azon magyarázta, mely területeken található meg a férfi. Nem sokat segített, mert szinte az egész ország területét besatírozta. Ennek ellenére úgy döntöttem, megkeresem őt és megköszönöm azt, amit tett. Aztán eszembe jutott Robi, hogy vissza kéne menni a partra, vagy legalább valahogy üzenni neki, hogy itt vagyok, épségben, és megyek majd haza. De se telefon, se internet nem volt a környéken. Rendet raktam a fejemben. Megkeresem a halászt, aztán megyek vissza haza.

Napok teltek el és még mindig nem találtam meg. Egyre kíváncsibb voltam rá. Furcsa emberekkel hozott össze akkor az élet. Csupa olyan személyekkel, akik vagy filmsztárokra, vagy távoli ismerőseimre hasonlítottak. Ismertek is engem és egyre ismerősebb lett a környék is. Elterjedt rólam a hír, hogy a szél hátán érkeztem az országukba és hogy elvileg úgy idomítom a levegőt, mint egy pajkos kiskutyát. Nem volt hülyeség, amit gondoltak. Tényleg a széllel érkeztem és azóta tényleg éreztem, hogy mintha élne, mintha ő lenne a valaki, velem van és szinte kedvem támadt volna beszélni hozzá. Néha ugrottam egy nagyot és boldogan konstatáltam, hogy a szél felkapott és a fák lombjainak magasságába emelt, majd puhán a földre tett. Az emberek csodálkoztak ezen a képességen, én meg egyre inkább úgy éreztem, hogy ez természetes dolog, nincs ezen mit csodálni. Mintha egy hosszú úton cammogtam volna, és a halász előttem járt volna pár lépéssel, de sosem értem utol. Egyre mérgesebb voltam rá és már-már ott tartottam, hogy hagyom a fenébe, nem megyek utána. Pedig láttam a hátát, láttam, hogy nem megy nálam gyorsabban és ez volt az, ami miatt nem hagytam abba a követését, mert idegesített a tudat, hogy ott vagyok már és mégsem.

Egyszer csak összeestem. Megint. A sors fintora, hogy bár azt gondoltam, végre nem vagyok veszélyben, a víz nem fojt meg, de annyira el voltam foglalva a halásszal, hogy közben szépen kiszáradtam és elájultam. Pár pillanat múlva megint éreztem a karjait, ahogy felemel. A nap vakítóan sütött, nem láttam az arcát és amúgy is csak pillanatokra tudtam kinyitni a szemem. Éreztem, hogy megfordul velem és visz tovább, éreztem a lépéseket, ahogy meg-megzuhant a gyomrom. Zúgott a fejem és azon gondolkoztam, hogy már rég haza kellett volna mennem, nem kellett volna törődnöm egy makacs halásszal, aki tudomást sem vesz rólam. De hát mégis csak vett, hiszen már másodszor mentett meg engem. Tudni akartam ki ő, meg akartam köszönni. De ő bevitt az erdőbe, ráfektetett a szélre és elengedett. Egy szót sem szólt, én meg már felülről néztem az erdőt és láttam őt a magasból. Szomorúnak tűnt az arca, vissza akartam menni, hogy találkozhassak vele, de már túl késő volt. Egy hegy aljában landoltam és teljesen egyedül voltam...