Pánikszoba 2.0
Robi már várja ezt a bejegyzést.
Van, amikor úgy kelsz fel, hogy tudod: Ez nem a te napod.
Az én fejemben is ez volt. Hajnali 4 óta. Azon felül, hogy tegnap léptem be a hónap számomra legkegyetlenebb részébe, még aludni sem tudtam. Úgyhogy kénytelen voltam az álmomat cincálgatni, ami szintén nem volt kegyes hozzám. De ha már így alakult, eldöntöttem, hogy bekísérem Robit a munkahelyére. Biztos örülni fog neki.
Aztán mikor először leütötte az órát, majd másodszor, majd harmadszor... gondoltam kimegyek, lefőzöm a kávét és szervírozom neki, hagy legyen neki is egyszer gyereknap. Rosszul éreztem magam, kavargott a gyomrom és fájt a fejem, de végül elindultunk.
Úton befele bementünk a SPAR-ba és vettünk zsemlét és reggelihez valót. Mire beértünk a céghez kezdtem éhes lenni, de gondoltam mielőtt leülünk reggelizni (7-kor), beszaladok a mosdóba, mert már fél lábon ugráltam. Az ébredés utáni pohár víz, ugyebár... Na és itt kezdődtek a gondok.
Mivel Robi két férfi kollégája még nem volt bent, de már várhatóak voltak, rám tört egy ártatlan óva intés gondolata és magamra zártam az ajtót. Pisi, kézmosás és bumm. Az ajtó zárva. Tekerem a kis záró tekerentyűt és az egyenletesen forog a tokjában.
Hirtelen csak megijedtem és kellemetlenül éreztem magam, de mikor már sokadik próbálkozásra sem sikerült kinyitnom, óbégatni kezdtem Robinak. A feladat nehezebbnek bizonyult, mint gondoltuk, hiába voltak furcsa ötletei, amik korábban sikerültek, a zár csak forgott.
Ami kétségbeejtő volt számomra az az volt először, hogy nem volt egy árva nyílás sem az ajtón, sem egy kulcslyuk, sem egy rés az ajtó alatt, vagy felett, olyan szépen rászívta magát a szilikonra, hogy szinte (vagy teljesen) légmentesen lezárta a pirinyó helyiséget, amiben történetesen én ácsorogtam. Robi telefonált, majd letette. Aztán megint telefonált. Senki sem ér rá, mindenki messze van, mindenki tett rá, hogy mi van az irodában.
Hirtelen rosszul lettem és eldobtam magam. Úgy éreztem, hogy összenyomnak a falak, ekkor szóltam Robinak, hogy baj van. Nyafogtam, hogy fogy a levegő. Ami valahol hülyén hangzik, hiszen van akkora az a mosdó, hogy legalább egy fél órát ki lehessen vele húzni, és én még csak 10 perce voltam bent, viszont valahol meg érthető, hiszen rámjött egy klausztrofóbiás roham. Pulzus az egekben, a kép homályosodik, elkezdtem kapkodni a levegőt és eszembe jutott, hogy ha itt elájulok, vagy rohamom lesz, Robi biztos kibontja az ajtót a falból.
Remélem senki nem tapasztalta még meg, hogy MEKKORA önuralom szükséges ahhoz, hogy képben maradj, mikor már félig egy másik világban csámpázol. Baromira össze kellett szednem magam és csak azért sikerült, mert tudtam, hogy most senki nem tud segíteni. Nagy nehezen lelassítottam a lélegzetem és egy-két pillanatra mintha elaludtam volna, de sikerült lenyugodni.
Robi megkérdezte, hogy be van-e kapcsolva a szellőző? Hát persze... a szellőző...
Annyi életösztön szorult belém, mint egy pelerinbe. Gyorsan bekapcsoltam és (nyilván pszichológiai okok miatt) jobban is lettem. De nem sokkal. Percről percre melegebb lett és egyre gyengébb lettem. Próbáltuk így is nyitni, úgy is nyitni, de egyre gyakrabban le kellett állnom, le kellett ülnöm, hogy ismét vér menjen az arcomba. Több, mint fél órát kínlódtunk, mikor a falat támasztva mondtam Robinak, hogy ha nem érkezik ide időben senki, akkor hamarosan ki kell hívni a tűzoltókat, ha nincs más megoldás. Szerszám nuku.
Ilyen idióta zárat én még nem láttam. Hallottam, hogy kintről megy a feszegetés de az ajtó szinte meg sem moccant.
A vércukrom egyre jobban leesett és már kétszer fürdettem meg az arcom, kétszer kerülgetett a hányinger. Utolsó lépés következett:
"Tami, rúgd be az ajtót." Én sem akartam tovább várni. Tudtam, hogy ha én használhatatlanná válok, Robi kétszer annyi ideig fog elbajlódni az ajtón kívülről, mintha segítenék neki, úgyhogy vettem egy mély levegőt és az utolsó energiámmal berúgtam az ajtót. És még egyszer. És felidéztem egy csomó rendőrös filmet, hogy is kell ezt csinálni. Teli talppal, a kilincs mellett, minél közelebb a zárhoz, egész test lendületét beleadva. Közben Robi kintről feszítővassal rásegített. Megint rúgtam. Már majdnem. Elkezdtem az ajtó miatt aggódni, mert az ajtó keretét már kiszaggattam a falból. Láttam a falat, ami ijesztően nézett ki a burkolat nélkül. Megint rúgtam. És negyedjére sikerült.
Azzal a lendülettel, ahogy az ajtó csapódott ki, én is kicsapódtam a levegőre. Fú de rossz volt.
Valami csörömpölt, talán egy csavar, vagy vasdarab. Még léptem hármat és már adagoltuk belém a vizet és a cukrot. Háromnegyed 8 után "szabadultam", de nekem óráknak tűnt. Néha elvesztettem az agyam és az önkontrollt, de mivel muszáj volt képben maradnom, képben maradtam.
Kb fél órát ültem még utána, ettünk, ittunk, pihegtem, mire elindultam hazafele. Bár nagyon lassan. És kicsit bicegve. És kicsit szédelegve. És egyszer eltévedtem. De végre hazaértem, és nyugtáztam, hogy ezt is túléltem.
És kitörtem egy ajtót <3
Van, amikor úgy kelsz fel, hogy tudod: Ez nem a te napod.
Az én fejemben is ez volt. Hajnali 4 óta. Azon felül, hogy tegnap léptem be a hónap számomra legkegyetlenebb részébe, még aludni sem tudtam. Úgyhogy kénytelen voltam az álmomat cincálgatni, ami szintén nem volt kegyes hozzám. De ha már így alakult, eldöntöttem, hogy bekísérem Robit a munkahelyére. Biztos örülni fog neki.
Aztán mikor először leütötte az órát, majd másodszor, majd harmadszor... gondoltam kimegyek, lefőzöm a kávét és szervírozom neki, hagy legyen neki is egyszer gyereknap. Rosszul éreztem magam, kavargott a gyomrom és fájt a fejem, de végül elindultunk.
Úton befele bementünk a SPAR-ba és vettünk zsemlét és reggelihez valót. Mire beértünk a céghez kezdtem éhes lenni, de gondoltam mielőtt leülünk reggelizni (7-kor), beszaladok a mosdóba, mert már fél lábon ugráltam. Az ébredés utáni pohár víz, ugyebár... Na és itt kezdődtek a gondok.
Mivel Robi két férfi kollégája még nem volt bent, de már várhatóak voltak, rám tört egy ártatlan óva intés gondolata és magamra zártam az ajtót. Pisi, kézmosás és bumm. Az ajtó zárva. Tekerem a kis záró tekerentyűt és az egyenletesen forog a tokjában.
Hirtelen csak megijedtem és kellemetlenül éreztem magam, de mikor már sokadik próbálkozásra sem sikerült kinyitnom, óbégatni kezdtem Robinak. A feladat nehezebbnek bizonyult, mint gondoltuk, hiába voltak furcsa ötletei, amik korábban sikerültek, a zár csak forgott.
Ami kétségbeejtő volt számomra az az volt először, hogy nem volt egy árva nyílás sem az ajtón, sem egy kulcslyuk, sem egy rés az ajtó alatt, vagy felett, olyan szépen rászívta magát a szilikonra, hogy szinte (vagy teljesen) légmentesen lezárta a pirinyó helyiséget, amiben történetesen én ácsorogtam. Robi telefonált, majd letette. Aztán megint telefonált. Senki sem ér rá, mindenki messze van, mindenki tett rá, hogy mi van az irodában.
Hirtelen rosszul lettem és eldobtam magam. Úgy éreztem, hogy összenyomnak a falak, ekkor szóltam Robinak, hogy baj van. Nyafogtam, hogy fogy a levegő. Ami valahol hülyén hangzik, hiszen van akkora az a mosdó, hogy legalább egy fél órát ki lehessen vele húzni, és én még csak 10 perce voltam bent, viszont valahol meg érthető, hiszen rámjött egy klausztrofóbiás roham. Pulzus az egekben, a kép homályosodik, elkezdtem kapkodni a levegőt és eszembe jutott, hogy ha itt elájulok, vagy rohamom lesz, Robi biztos kibontja az ajtót a falból.
Remélem senki nem tapasztalta még meg, hogy MEKKORA önuralom szükséges ahhoz, hogy képben maradj, mikor már félig egy másik világban csámpázol. Baromira össze kellett szednem magam és csak azért sikerült, mert tudtam, hogy most senki nem tud segíteni. Nagy nehezen lelassítottam a lélegzetem és egy-két pillanatra mintha elaludtam volna, de sikerült lenyugodni.
Robi megkérdezte, hogy be van-e kapcsolva a szellőző? Hát persze... a szellőző...
Annyi életösztön szorult belém, mint egy pelerinbe. Gyorsan bekapcsoltam és (nyilván pszichológiai okok miatt) jobban is lettem. De nem sokkal. Percről percre melegebb lett és egyre gyengébb lettem. Próbáltuk így is nyitni, úgy is nyitni, de egyre gyakrabban le kellett állnom, le kellett ülnöm, hogy ismét vér menjen az arcomba. Több, mint fél órát kínlódtunk, mikor a falat támasztva mondtam Robinak, hogy ha nem érkezik ide időben senki, akkor hamarosan ki kell hívni a tűzoltókat, ha nincs más megoldás. Szerszám nuku.
Ilyen idióta zárat én még nem láttam. Hallottam, hogy kintről megy a feszegetés de az ajtó szinte meg sem moccant.
A vércukrom egyre jobban leesett és már kétszer fürdettem meg az arcom, kétszer kerülgetett a hányinger. Utolsó lépés következett:
"Tami, rúgd be az ajtót." Én sem akartam tovább várni. Tudtam, hogy ha én használhatatlanná válok, Robi kétszer annyi ideig fog elbajlódni az ajtón kívülről, mintha segítenék neki, úgyhogy vettem egy mély levegőt és az utolsó energiámmal berúgtam az ajtót. És még egyszer. És felidéztem egy csomó rendőrös filmet, hogy is kell ezt csinálni. Teli talppal, a kilincs mellett, minél közelebb a zárhoz, egész test lendületét beleadva. Közben Robi kintről feszítővassal rásegített. Megint rúgtam. Már majdnem. Elkezdtem az ajtó miatt aggódni, mert az ajtó keretét már kiszaggattam a falból. Láttam a falat, ami ijesztően nézett ki a burkolat nélkül. Megint rúgtam. És negyedjére sikerült.
Azzal a lendülettel, ahogy az ajtó csapódott ki, én is kicsapódtam a levegőre. Fú de rossz volt.
Valami csörömpölt, talán egy csavar, vagy vasdarab. Még léptem hármat és már adagoltuk belém a vizet és a cukrot. Háromnegyed 8 után "szabadultam", de nekem óráknak tűnt. Néha elvesztettem az agyam és az önkontrollt, de mivel muszáj volt képben maradnom, képben maradtam.
Kb fél órát ültem még utána, ettünk, ittunk, pihegtem, mire elindultam hazafele. Bár nagyon lassan. És kicsit bicegve. És kicsit szédelegve. És egyszer eltévedtem. De végre hazaértem, és nyugtáztam, hogy ezt is túléltem.
És kitörtem egy ajtót <3
Megjegyzések
Megjegyzés küldése