Csak egy álom a dzsungel gimiről
Bár az elmúlt hónapokban egyáltalán nem írtam blogot, időközben a nézettség mégis megelőzte a Fairy-Goblin blogspotomat, amit egy ideje már vártam.
Nem nagy öröm.
Azt hiszem, hogy az ihletet olvasás és sok elmélkedés gyakorlása mellett lehet visszanyerni, ha valaki elvesztette. Persze ez egyénenként változó, kinek mi indítja be a kereket a fejében. Nekem sokat kellett ülnöm csendben, mire valami végre megmozdított. Aztán ami elindított, már tova is szállt.
Nem állítom, hogy nekiülök azonnal az írásnak, de már bizsereg a vérem és legalább az érzés megvan, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy valamit alkossak. Így, vagy úgy. Mindegy, ezekről ti úgy sem fogtok itt túl sokat olvasni, az egy másik portál.
Ami lényegesebb az inkább az, hogy visszatértek az álmaim, a normális kerékvágásba.
Kezdve a szomorkodó Leonardo DiCaprio-tól a sminkelőasztalánál, át a fekete világban álló konyhapulton hentesbárddal márvány tábláján, egészen furcsa, még bejáratlan világokig, amik felfedezésre, vagy megértésre várnak.
Az egyik legkülönösebb álmom a múlt héten egy olyan helyszínen játszódott, ami inkább hasonlított egy meggyalázott őserdőre, mintsem egy posztapokaliptikus vársorészletre. Romos épületek, vaskos, mohával borított fák, sűrű aljnövényzet, párás közeg és egy kis szürke keserűség a levegőben. Úgy nézett ki, mint egy szomorú újrakezdés. Az egyik épület nekidőlve a másiknak átjáróként szolgált, laza hidakat szőttek közéjük, amin mászkálhattunk. Volt valami betegesen szép ebben az "idilliben".
Jó sokan tartózkodtunk ezekben az épületekben és mintha mindent újra akartak volna kezdeni, az elejétől, csoportos oktatásokra kellett járnunk. Érdekes volt fiatal felnőttekkel együtt kupaktanácsolni, újra beülni az iskolapad mögé, de mivel úgy se nagyon tudtunk mit kezdeni magunkkal, hát bevállaltuk. 40-50 ember ült egy teremben, ami szintén itt-ott korhadozó fapadokkal volt berendezve, az ablakok kitörve, rajta bekacsint egy-egy ág, majd tovább a padlón át tört magának utat lefelé, más szobákba is bekukucskálva. A tanár fiatal volt, negyven körüli nő.
Mindez idáig nekem nagyon tetszett, passzol a kifacsart fantáziámhoz, de aztán a tanár viselkedése annyira felbosszantott, hogy fel kellett ébrednem. Ugyanis arról volt szó, hogy a Föld miként megy tönkre az emberek miatt, mik azok a tényezők, amelyek a végső pusztulásához vezethetnek és hogyan tudnánk ezt megakadályozni. Persze jöttek a jobbnál jobb ötletek, mindenki kint állt a táblánál és csak akkor ülhetett le, ha elmondta a véleményét. Így hát valahol a tömeg közepéből kikecmeregve én is sorra kerültem, és hirtelen elnémult a világ. Csak a szám mozgott, minden csak tompa suttogás és puffanás, rám szegeződött tekintetek, rosszallón csóváló fejek körében beszéltem, de nem hallottam, hogy mit. Valószínűleg pontosan tudtam, hogy mi erről a véleményem és az álomgenerátor azt mondta, hogy legalább azzal spóroljunk, amit én mondok. Lehalkították. De mindenki értette minden szavam és mire végére értem mondandómnak, visszajöttek a hangok. Kiabálás, hörgés, nevetés. A tanár egyenesen a szemembe nézett és azt mondta, hogy őrült vagyok, hogy ilyen gondolataim vannak, ez mind hazugság és rágalom. Az volt a feladatom, hogy elmondjam a véleményem.
Kezdtem egy "De..."-vel, erre a tanár közbevágott, hogy felejtsem el. Megint "de", és a tanár rámkiabált, hogy üljek a helyemre. Nagy nehezen hátrakullogtam, ahol egyedül a padtársam nem röhögött ki, valószínűleg csak azért, hogy ne legyünk rosszban. Felnőtt emberként csorbát ütött a becsületemen, hogy elzavartak és sértette az önérzetemet, hogy hazugnak neveztek ennyi ember előtt.
Amikor felébredtem, rögtön azon kezdett el kattogni az agyam, hogy milyen szigorúan és bizonyos értelemben homályosan vezetik az oktatást. Már amikor én a gimnáziumban tanultam sem volt lehetőségünk új szemszögből megközelíteni a dolgokat, vagy ellent mondani egy eleve kétes állításnak. Azok a dolgok, amikre az a válasz, hogy csak, önmagában nem állják meg a helyüket az oktatásban, mert ha valaki rákérdez, vagy megcáfolja, azonnal nekimennek a tanárok, fejjel, mint a kanos kosok. Jó, nem gyakran fordult elő, de volt már rá példa. És ez az álom felelevenítette bennem ezt a bosszantó érzést, a tehetetlenséget.
Gyorsan túl tettem magam rajta. Elvégre csak egy álom. És gimibe se fogok többet járni. Csak egy gondolat...
És be is fejeztem a cikket, de visszakanyarodom egy kicsit, hogy megírjam, minden tanár sokat tett hozzá a személyes fejlődésünkhöz és tudásunkhoz. Nem tudnék olyan tanárt felidézni, aki nem tett volna hozzá valamit az életünkhöz. Az idő mindent megszépít és ha elég okosak vagytok, vagyunk, mindig rá lehet jönni, hogy a sok bosszúságból, veszekedésből, megszégyenülésből mit lehet kivenni, ami pozitívan hat az életünkre. Tapasztalatokat gyűjtünk és tanulságot vonunk le. Ha ehhez iskolába kell járni, akkor oda járunk, de nem is igazán a tananyag a fontos, hanem az, hogy milyen emberré válunk a végén.
De ettől még bosszantó!
Nem nagy öröm.
Azt hiszem, hogy az ihletet olvasás és sok elmélkedés gyakorlása mellett lehet visszanyerni, ha valaki elvesztette. Persze ez egyénenként változó, kinek mi indítja be a kereket a fejében. Nekem sokat kellett ülnöm csendben, mire valami végre megmozdított. Aztán ami elindított, már tova is szállt.
Nem állítom, hogy nekiülök azonnal az írásnak, de már bizsereg a vérem és legalább az érzés megvan, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy valamit alkossak. Így, vagy úgy. Mindegy, ezekről ti úgy sem fogtok itt túl sokat olvasni, az egy másik portál.
Ami lényegesebb az inkább az, hogy visszatértek az álmaim, a normális kerékvágásba.
Kezdve a szomorkodó Leonardo DiCaprio-tól a sminkelőasztalánál, át a fekete világban álló konyhapulton hentesbárddal márvány tábláján, egészen furcsa, még bejáratlan világokig, amik felfedezésre, vagy megértésre várnak.
Az egyik legkülönösebb álmom a múlt héten egy olyan helyszínen játszódott, ami inkább hasonlított egy meggyalázott őserdőre, mintsem egy posztapokaliptikus vársorészletre. Romos épületek, vaskos, mohával borított fák, sűrű aljnövényzet, párás közeg és egy kis szürke keserűség a levegőben. Úgy nézett ki, mint egy szomorú újrakezdés. Az egyik épület nekidőlve a másiknak átjáróként szolgált, laza hidakat szőttek közéjük, amin mászkálhattunk. Volt valami betegesen szép ebben az "idilliben".
Jó sokan tartózkodtunk ezekben az épületekben és mintha mindent újra akartak volna kezdeni, az elejétől, csoportos oktatásokra kellett járnunk. Érdekes volt fiatal felnőttekkel együtt kupaktanácsolni, újra beülni az iskolapad mögé, de mivel úgy se nagyon tudtunk mit kezdeni magunkkal, hát bevállaltuk. 40-50 ember ült egy teremben, ami szintén itt-ott korhadozó fapadokkal volt berendezve, az ablakok kitörve, rajta bekacsint egy-egy ág, majd tovább a padlón át tört magának utat lefelé, más szobákba is bekukucskálva. A tanár fiatal volt, negyven körüli nő.
Mindez idáig nekem nagyon tetszett, passzol a kifacsart fantáziámhoz, de aztán a tanár viselkedése annyira felbosszantott, hogy fel kellett ébrednem. Ugyanis arról volt szó, hogy a Föld miként megy tönkre az emberek miatt, mik azok a tényezők, amelyek a végső pusztulásához vezethetnek és hogyan tudnánk ezt megakadályozni. Persze jöttek a jobbnál jobb ötletek, mindenki kint állt a táblánál és csak akkor ülhetett le, ha elmondta a véleményét. Így hát valahol a tömeg közepéből kikecmeregve én is sorra kerültem, és hirtelen elnémult a világ. Csak a szám mozgott, minden csak tompa suttogás és puffanás, rám szegeződött tekintetek, rosszallón csóváló fejek körében beszéltem, de nem hallottam, hogy mit. Valószínűleg pontosan tudtam, hogy mi erről a véleményem és az álomgenerátor azt mondta, hogy legalább azzal spóroljunk, amit én mondok. Lehalkították. De mindenki értette minden szavam és mire végére értem mondandómnak, visszajöttek a hangok. Kiabálás, hörgés, nevetés. A tanár egyenesen a szemembe nézett és azt mondta, hogy őrült vagyok, hogy ilyen gondolataim vannak, ez mind hazugság és rágalom. Az volt a feladatom, hogy elmondjam a véleményem.
Kezdtem egy "De..."-vel, erre a tanár közbevágott, hogy felejtsem el. Megint "de", és a tanár rámkiabált, hogy üljek a helyemre. Nagy nehezen hátrakullogtam, ahol egyedül a padtársam nem röhögött ki, valószínűleg csak azért, hogy ne legyünk rosszban. Felnőtt emberként csorbát ütött a becsületemen, hogy elzavartak és sértette az önérzetemet, hogy hazugnak neveztek ennyi ember előtt.
Amikor felébredtem, rögtön azon kezdett el kattogni az agyam, hogy milyen szigorúan és bizonyos értelemben homályosan vezetik az oktatást. Már amikor én a gimnáziumban tanultam sem volt lehetőségünk új szemszögből megközelíteni a dolgokat, vagy ellent mondani egy eleve kétes állításnak. Azok a dolgok, amikre az a válasz, hogy csak, önmagában nem állják meg a helyüket az oktatásban, mert ha valaki rákérdez, vagy megcáfolja, azonnal nekimennek a tanárok, fejjel, mint a kanos kosok. Jó, nem gyakran fordult elő, de volt már rá példa. És ez az álom felelevenítette bennem ezt a bosszantó érzést, a tehetetlenséget.
Gyorsan túl tettem magam rajta. Elvégre csak egy álom. És gimibe se fogok többet járni. Csak egy gondolat...
És be is fejeztem a cikket, de visszakanyarodom egy kicsit, hogy megírjam, minden tanár sokat tett hozzá a személyes fejlődésünkhöz és tudásunkhoz. Nem tudnék olyan tanárt felidézni, aki nem tett volna hozzá valamit az életünkhöz. Az idő mindent megszépít és ha elég okosak vagytok, vagyunk, mindig rá lehet jönni, hogy a sok bosszúságból, veszekedésből, megszégyenülésből mit lehet kivenni, ami pozitívan hat az életünkre. Tapasztalatokat gyűjtünk és tanulságot vonunk le. Ha ehhez iskolába kell járni, akkor oda járunk, de nem is igazán a tananyag a fontos, hanem az, hogy milyen emberré válunk a végén.
De ettől még bosszantó!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése