Egy frusztráló befejezés 2012-ből

Betörtem a blogom adatbáziságba. Ott állt előttem a hatalmas épület, mely nagy, fényes betűkkel hirdette a blogom címét: Tamazonasz. Remegett a térdem, felment a pulzusom, és hatalmas vágyat éreztem arra, hogy azonnal elfussak. Mögöttem a csapatom készen álltak a betörésre. Szomorú volt a szívem, hogy a saját képzeletem szülte épületbe kell berontanom, úgy, hogy az ráadásul illegális. Nem értettem, hogy ki találta ki ezt a hülye szabályt, hogy a blog adatbázisa a felhasználó számára elérhetetlen legyen. Mindegy, meg kellett tennem. Igyekeztünk feltűnés mentesen beszivárogni az arany színű forgó ajtón, amin ki-be járkáltak különböző alakok. A magyar tanárom, az osztálytársaim, képzeletbeli teremtményeim, sőt, még egy lávasárkányt is megláttam! Egyszerre éreztem magam boldognak és szomorúnak. A csapatom egyik tagja, Évi (volt osztálytársam) odajött hozzám, és megkérdezte, hogy tulajdonképpen miért is csináljuk ezt? elindulásunk óta először tesz nekem kérdő megjegyzést. Nem is csodálom, hiszen vérprofi. Ha kellett láttuk, ha nem kellett, eltűnt egy szempillantás alatt. Fogalmam sincs, hogyan csinálja. Minden esetre nem válaszoltam neki. Ha tudta volna, hogy miért kockáztatom az életünket, valószínűleg nem állt volna mellettem olyan sziklaszilárdan. Visszaküldtem hát, hogy ne legyen feltűnő a kommunikáció kettőnk között. Az utam egyenesen a liftek felé vezetett. Szinte folyt rólam a víz, annyira izgultam, hogy ki ne szúrjanak.

Ezt a bejegyzést 2012. 12. valahanyadikán kezdtem el. Kár, hogy nem fejeztem be, érdekelne a folytatása...