- tamazonasz -

A jövő nem megváltoztatható. A jövő mindenki közös, egyhangú döntése. A legkisebb eseményektől a legnagyobbakig, a legjobbaktól a legrosszabbakig. Miért? Az egyszerűség kedvéért én vagyok te. Így írásomban végig az én szó valójában is „én”, az olvasó szemszögéből nézve. Hangosan kimondva ebben az írásban: Én vagyok én. Az én jövőm egyedi és mégis mindenkié. Minden, ami hatással van rám, hatással van másra is. Miért? Mert ha én felrobbantok egy atombombát, azzal hatással vagyok más életére, vagy akár halálára is. Egyértelmű. Ugyanilyen hatással van más emberekre az, hogyha tüsszentek. Talán nem befolyásol annyi mindent, de hozzátesz a dolgok alakulásához. Talán hallotta a szomszéd és akarva akaratlan, az agya befogadta az információt. Az is hozzátesz a jövőmhöz, hogy nyelek. Talán ezt nem hallja senki és én magam sem figyelek fel rá, de lehet, hogy itt annyi a szerepe, hogy nem változtat dolgokon. Hiszen ez is egy fontos szeglete a jövőnek. Tehát: Az én jövőm egyedi és...

Kicsit megállok lélegezni. Nem mintha a körülmények fullasztóak lennének, egyszerűen csak én magam annyira rossz felé vettem megint az irányt, hogy meg kellett állnom körülnézni, hogy AKKOR MOST MI A FRANC VAN? Semmi különös. Az évenkénti kötelező jellegű insomnia. Lassan 3 hete vagyok benne, úgy érzem, hogy most már kezd javulni a helyzet. Továbbra sem tudok nyugodtan aludni. Elalvás előtt, közben és után is feszült vagyok. Rá lehetne ezt fogni sok mindenre, de leginkább talán az a probléma, hogy hozzászoktattam magam ehhez az állapothoz. Nemalvás. Eleinte jó buli, megbeszélek dolgokat magammal. De amikor már semmi értelmesről nem tudok diskurálni az agyammal, akkor mindenféle lehetetlen szituációt szül, miközben én feszült vagyok, vagy félek, vagy szomorú leszek tőle. Majdnem minden este megríkatom magam. Robi ilyenkor már mélyen alszik, nem is az a lényeg, hogy tudjon róla. Bár néha mondom neki. A lelki szemeim előtt lejátszódik egy jelenet, ami annyira magával ragad, hogy már...

Itt állt az ablak üresen vagy 4 órán keresztül míg végre el tudtam kezdeni a mondandómat. Nem mintha bármi jelentősége lenne annak, amiket ide pötyögök, de azért jól esik ledobni pár gondolatot a vállamról. Először is: a hasfájós gyerek szívás. Komolyan. Nincs az az anyai szeretet, ösztön az egész univerzumban, ami megszépíthetné ezt az emléket. Ami még alakulóban van, ugyanis még mindig benne vagyunk. Kétlem, hogy azt fogom mondani valamikor, hogy "Igen, igen, hasfájós volt. Nem volt olyan vészes..." Rohadt idegesítő, amikor a gyerek csak sír és sír és nem tudok vele mit kezdeni. Közben meg jönnek különböző fórumokon az utasítások, hogy intézd el ezt, intézd el azt, figyelj erre, gondolkodj el azon, ne felejtsd el, blablablablablaaaaa. Ilyenkor földhöz tudnék vágni valamit, de a csapkodás és dúlás fúlás nem az én stílusom. Én csak csendben begubózok a sarokba és vagdosom az ereimet... Nem, csak vicceltem. Uh, ez beteg volt... Pont most álmomban visszacsöppentem gyerekkorom...