Démonjaim - Imanol

Első próbatétel

Az ember azt hinné hogy egy idő után bármit képes elfelejteni. Minél jobban akarja, annál nehezebb. Minél többször gondolok arra, hogy bárcsak elfelejthetném azt a sok megpróbáltatást, amit miatta kellett átéltem, annál jobban belegabajodom abba a sűrű tüskebokorba, amiben elvileg mozdulatlanul kellene állnom/lógnom. Valami mégis mindig visszahúz. Időnként. Napról napra új képpel jelenik meg előttem az a gyilkos nemtörődömség, amivel ő kínzott. Igen, valószínűleg kitaláltátok már, hogy kiről van szó: Imanolról. Álmomban ma megint más alakban jelent meg előttem. Nem láttam az arcát, és ő sem az enyémet. Valami visszatratott attól, hogy megmutassam magam neki. Egy ócska gáton ökörködtek a haverjaival, én pedig azonnal felismertem. Ő nem ismerhetett fel, hiszen aligha emlékszik egy lányra, aki egykor jelentett számára valamit. Nekem jött. Fájt. Liluló oldalam belesajgott a már îgy is viharverte rongyom alatt, és ő esedezve kért tőlem bocsánatot. Két karomat páncélként, pajzsként használtam ellene. Nem akartam, hogy meglássa az arcom, így saját bőröm árnyékába bújtam. De okosabb volt nálam. Egy darabig kitartott a védelem és örültem, ahogy a kezemhez ér. Mocskos férfi. Sosem érdemelt meg, de ehez túl éretlen voltam, hogy belássam. De ott, akkor örültem neki, ahogy gyengén a karomhoz ér. Tévdtem. Lefeszítette kezemet az arcom elől és ha nem is akkori jellegzetes hosszú barna hajam, nem is az akkori kedvenc fülbevalóm, de a szemem elárult engem. Úgy kapaszkodtam valaki másnak az életébe, hogy meg is feledkeztem róla, bármit teszek, bárhogy is nézek ki, a szemem bűvölete még mindig él. Ezt az egyet senki nem veheti el tőlem, nem érdekel, ki mit gondol. Lehetek kövér, sovány, színes, átlátszó, hazug vagy őszinte, a szememből mindig meg fogja tudni mondani, hogy én törtem össze a szívét egykor. Hiszen ha két évig nem is figyelt rám, akkor mégis csak a szívébe égettem a tekintetem, mikor szakítottam vele. Talán először életemben sikerült vérig sértenem, habár nem ez volt a célom. Így árult el a szemem, ahogy őt is elárulta az övé, mikor megpillantottam tekintetében a felismerés súlyos tüzét. Szörnyű volt. Egész addig ő csábítgatott bocsánatkérésekkel, de hirtelen fordult a kocka és azért kezdtem el tőrömbe dőlni, hogy megbocsájtson azért, aki vagyok. Álmomban szörnyen magányos lehettem, ha egy olyan embernek is jobban vágytam a társaságára, aki gyűlöl, minthogy egyedül legyek. Megtalálta a gyengepontomat... egy szó nélkül hátatfordított és elsétált a térdig érő vízben. A méla undor az arcán sem sértett annyira, mint az az űr, amit közénk húzott egy egyszerű mozdulattal. Utána kiabáltam, hogy szóljon hozzám, de Merlin varázslata segítette őt: Mire elfordult, már nem emlèkezett rám. Kipusztított. Legyőzött. Én pedig fulldokoltam. A víz fölött. Annyira esetlennek és hibásnak érzem magam miatta, hogy legszíesebben berogyasztottam volna a térdem a gáton és ott vártam volna meg a dagályt. Csakhogy a dagály nem jött. Jött a szél, jött a vihar és a hír kedves emberem felől még mindig sehonnan sem akaródzott jönni. Pedig hozhatta volna az információt, hogy jól van, hogy megvan, hogy megtalálták, hogy vár rám. De nem jött. Annyira tudni akartam, hogy Robi megkerült. Hiszen erre az útra is miatta tértem rá. Miatta nézek sorra szembe a démonjaimmal. A kihívások természetesen nem redukálhatóak le Imanollal kapcsolatban tett próbatételeimre, sok mással találkoztam még az úton, ő csupán egy volt a sok közül. De az arca megmaradt. Megmaradt a felismerés fénye, az undor bűze és a gyűlölet szaga.