Démonjaim - A magány
Múltkori álmomat tovább boncolgatva (most kicsit rövidebben) arra a következtetésre jutottam, hogy valahol belül félek a magánytól. Valószínűleg minden ember fél, aki nem, az nem százas. Nem azért, mert minden jel arra mutat, hogy rövid időn belül egyedül fog maradni és senkije nem lesz, akire számíthat, hanem azért, mert az élet kifürkészhetetlen és bármikor történhet bármi, ami folytán nehéz helyzetbe kerülhetünk. Ismerek valakit, aki igen egyszerűen elhappolta az életét, szerelmet, barátokat, egész társaságot veszített el azért, mert fél valamitől. Annyira ragaszkodott egy személyhez, hogy minden apró (jelentéktelen) történést támadásnak vett és ő kőkeményen ellenszegült egy látomással szemben. Nem mintha sajnálnám, megdolgozott a jelenlegi állapotáért és nem egy lehetőségnek fordított hátat. No meg aztán fogalmam sincs, hogy mi van vele, lehet, hogy most sokkal jobban érzi magát, de az elmúlt események után már nem is érdekel. Csupán példázni jó vele, hiszen megtörtént, nem is olyan régen, nem is olyan messze. Bárki kerülhet az ő helyzetébe, nem feltétlenül kell direkt elrontani mindent, lehet, hogy csak a féltés, vagy a saját maga félelmei tették tönkre. Az én félelmeim legtöbbször álmomban jelennek meg. Mint a tegnapi is, jó lecke volt.
Hiszen ott volt az öreg ember. Én a gáton történt incidens után nem tudtam, hogy mi tévő legyek, ezért elkezdtem befelé menni a vízbe, ami egyre csak mélyült. Nem tudtam, hogy merre menjek, kilátástalan volt az úti célom, csak egy valami mozgatott: megtalálni Robit. Ahogy az idő romlott, egyre hidegebb lett, és egyre több ember tűnt el a környezetemből. Először Robi, aztán a családtagok, utána minden ember az útról. Később eltűntek Imanolék is és mindenki más, aki a gáton volt. Teljesen egyedül maradtam a rám szakadni tetsző ég alatt és a mennydörgés halk morajától búgó szél sem segített a felvidulásban. Ezért mentem beljebb a vízbe, hogy a túloldalt lévő iszapos/csúszós partnak törjek. Nagy küszködve sikerült is átevickélnem, ahol egy mohától nedves szennyvíz csatornának a peremébe kapaszkodtam. A kör alakú bejárat szűk volt, alig fért el benne egy kisgyerek, de megkockáztattam a bejutást, hiszen a rajta lévő rács már félig kiszakadt a keretéből, úgy állt, mint egy csapóajtó. Bent sötét volt. Ahogy próbálkoztam a bekúszással, csak az járt a fejemben, hogy akár itt is lehet. Meg kell néznem. Eszembe jutott, hogy meg kéne fordulnom, amikor konstatáltam, hogy tényleg nagyon szűk a járat, de már nem volt visszaút, hiszen ahhoz még több helyre lett volna szükségem. Így nem maradt mást irány, csak előre. Bent büdös volt és ahogy megérkeztem a járat végéhez, egy nagyobb szennyvíztárolóba pottyantam. Derengett egy kis fény a fentről beszűrődő napsugarak által, de csak halványan világították meg a csapott üreget. Búgott a kis terem, nagyon visszhangzott minden egyes mozdulatom, ahogy felvertem a bokáig érő vizet, meg ahogy a villámok szurkálták a felszínt. Akkor találkoztam az öregemberrel. Minden olyan hirtelen történt. Ami addig részletes és érzékelhető volt, az akkor és most egy pillanat leforgása alatt zajlott. Ránéztem, és az arca egyszerre volt békés nagypapa kinézetű, és egy ronda oszlóarcú szörnyé is. Mintha vibrált volna a két kép, olyan gyorsasággal itta be magát az agyamba, hogy felfogni se volt időm, melyiket látom és melyiket képzelem? Aztán elmúlt. Csak az öregember arca dereng, ahogy szomorúan lesüti a szemét. Mintha azt mondta volna, hogy egész életében ott gubbasztott egyedül a csatornában és soha nem volt senkije. Mintha az oszló arcát az idő vasfoga rágta volna meg, vagy mintha a magány marcangolta volna éveken át. Megsajnáltam őt és azt gondoltam, hogy beszélek vele, de minden egyes mondatom a falnak szólt. Ügyet sem vetett rám, csak hátat fordított nekem és elkúszott. Csigalassúsággal, hason, szerencsétlenül. Aztán ahogy kezdett eltűnni a kőromok között, észbe kaptam és utána szaladtam. Én sem voltam éppen jó húsban, de a bácsi annyira csont-bőr volt, hogy simán átvágta magát olyan szűk réseken, ahol én csak utána bámulni tudtam. Nyújtottam felé a kezemet, hogy ne hagyjon egyedül bezárva a csatornába, de szavak nélkül is beszélt a tekintete: nincs rám szüksége. Undokul és konokul megfordult és arrébb mászott, mint egy féreg. Arca megint vibrált a szörny és a békés arcú nagypapa tekintet között, én pedig kétségbeesetten zuhantam magamba. Találtam egy embert, aki magányos, de még neki sem volt igénye a társaságomra. Imanol kegyetlenül otthagyott a gáton, rajta láttam a gyűlöletet, azt még meg tudtam érteni, hogy nem akart beszélni velem, de hogy egy abszolút magányos öregember sem volt hajlandó velem maradni, ez már egy kicsit sok volt. Valamit nagyon elronthattam, akkor éreztem és sírni kezdtem. Talán először az utam során.
Hiszen ott volt az öreg ember. Én a gáton történt incidens után nem tudtam, hogy mi tévő legyek, ezért elkezdtem befelé menni a vízbe, ami egyre csak mélyült. Nem tudtam, hogy merre menjek, kilátástalan volt az úti célom, csak egy valami mozgatott: megtalálni Robit. Ahogy az idő romlott, egyre hidegebb lett, és egyre több ember tűnt el a környezetemből. Először Robi, aztán a családtagok, utána minden ember az útról. Később eltűntek Imanolék is és mindenki más, aki a gáton volt. Teljesen egyedül maradtam a rám szakadni tetsző ég alatt és a mennydörgés halk morajától búgó szél sem segített a felvidulásban. Ezért mentem beljebb a vízbe, hogy a túloldalt lévő iszapos/csúszós partnak törjek. Nagy küszködve sikerült is átevickélnem, ahol egy mohától nedves szennyvíz csatornának a peremébe kapaszkodtam. A kör alakú bejárat szűk volt, alig fért el benne egy kisgyerek, de megkockáztattam a bejutást, hiszen a rajta lévő rács már félig kiszakadt a keretéből, úgy állt, mint egy csapóajtó. Bent sötét volt. Ahogy próbálkoztam a bekúszással, csak az járt a fejemben, hogy akár itt is lehet. Meg kell néznem. Eszembe jutott, hogy meg kéne fordulnom, amikor konstatáltam, hogy tényleg nagyon szűk a járat, de már nem volt visszaút, hiszen ahhoz még több helyre lett volna szükségem. Így nem maradt mást irány, csak előre. Bent büdös volt és ahogy megérkeztem a járat végéhez, egy nagyobb szennyvíztárolóba pottyantam. Derengett egy kis fény a fentről beszűrődő napsugarak által, de csak halványan világították meg a csapott üreget. Búgott a kis terem, nagyon visszhangzott minden egyes mozdulatom, ahogy felvertem a bokáig érő vizet, meg ahogy a villámok szurkálták a felszínt. Akkor találkoztam az öregemberrel. Minden olyan hirtelen történt. Ami addig részletes és érzékelhető volt, az akkor és most egy pillanat leforgása alatt zajlott. Ránéztem, és az arca egyszerre volt békés nagypapa kinézetű, és egy ronda oszlóarcú szörnyé is. Mintha vibrált volna a két kép, olyan gyorsasággal itta be magát az agyamba, hogy felfogni se volt időm, melyiket látom és melyiket képzelem? Aztán elmúlt. Csak az öregember arca dereng, ahogy szomorúan lesüti a szemét. Mintha azt mondta volna, hogy egész életében ott gubbasztott egyedül a csatornában és soha nem volt senkije. Mintha az oszló arcát az idő vasfoga rágta volna meg, vagy mintha a magány marcangolta volna éveken át. Megsajnáltam őt és azt gondoltam, hogy beszélek vele, de minden egyes mondatom a falnak szólt. Ügyet sem vetett rám, csak hátat fordított nekem és elkúszott. Csigalassúsággal, hason, szerencsétlenül. Aztán ahogy kezdett eltűnni a kőromok között, észbe kaptam és utána szaladtam. Én sem voltam éppen jó húsban, de a bácsi annyira csont-bőr volt, hogy simán átvágta magát olyan szűk réseken, ahol én csak utána bámulni tudtam. Nyújtottam felé a kezemet, hogy ne hagyjon egyedül bezárva a csatornába, de szavak nélkül is beszélt a tekintete: nincs rám szüksége. Undokul és konokul megfordult és arrébb mászott, mint egy féreg. Arca megint vibrált a szörny és a békés arcú nagypapa tekintet között, én pedig kétségbeesetten zuhantam magamba. Találtam egy embert, aki magányos, de még neki sem volt igénye a társaságomra. Imanol kegyetlenül otthagyott a gáton, rajta láttam a gyűlöletet, azt még meg tudtam érteni, hogy nem akart beszélni velem, de hogy egy abszolút magányos öregember sem volt hajlandó velem maradni, ez már egy kicsit sok volt. Valamit nagyon elronthattam, akkor éreztem és sírni kezdtem. Talán először az utam során.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése