Tanárkérdés 3.1

  

  Ahogy sorra mennek el mellettem az emberek a folyosón köszönés nélkül és anélkül, hogy bármiféle hajlandóságot mutattunk volna az egymással való ismerkedésre 1,2,3,4,5 év alatt, eszembe ötlik mindig egy arc. Imanolé. Habár a végkifejlet nem úgy alakult, ahogy terveztem és nem tudtam őt megtartani barátomként, mégis gyakorta felemlegetem magamban. Sokat köszönhetek neki, nem is sejtheti, hogy mennyit. Naivságom miatt úgy gondoltam, hogy mi még lehetünk barátok azok után, hogy összetörtem a szivét és nem gondoltam bele, mi lesz akkor, hogy ha majd annyi idő után én megkeresem, feltépem a sebeit és ő majd megpróbálja újra kezdeni. Még mindig vallom, hogy ami elmúlt, az nem véletlen múlt el. De őszintén most nem is erről akartam volna beszélni...

  Hanem arról, amit köszönhetek neki. Az egyik legfontosabb dolog ebben az iskolásdi dologban az, hogy az embernek egyel több, jobb esetben hatszázszor több lehetősége nyílik megismerni azokat az embereket, akikre élete végéig támaszkodhat és akiket a szívébe zárhat. Én nem mondhatnám, hogy mindent megtettem a szociális hálóm kiépítésének érdekében, de egy kis segítséggel és noszogatással végül belekóstoltam a "gimnazisták csúcs életébe" (erről majd később beszélek). Imanolnak köszönhetem például, hogy ha nem is hosszú távon, de megtanultam elfogadni magamat és kizárni a többiek véleményét. Mit számít? Ami régen cikisnek tűnt, abból ma már "szépszemű" lett, ami régen elvont volt, az ma már "megfontolt", ami pedig beképzelt volt, az ma már inkább "érzelmessé" alakult. Az emberek változnak, a vélemények pedig annak függvényében, hogy mit bizonyít a célszemély, ez esetben én? Tulajdonképpen senkinek nem akartam bizonyítani semmit, csak jól akartam érezni magam. Ez volt az egyetlen szempontom, épp ezért kezdtem el megfelelni mindenkinek. Vagy legalábbis úgy terveztem. Ez egy huszonkettes csapdája volt, valódi ördögi kör, de amivel én hasznosan ki tudtam mászni ebből, az egy rakás tapasztalat, egy nagy halom következtetés és még annál is több emberismereti tudás. Akkor kezdett el érdekelni az egyén. Hogy mindenki más és más, mégis hasonló valamiben, és valamilyen módon kisebb kategóriákba sorolhatóak. Nem nehéz ezt a kezdetektől sem kiszűrni. Egyszerű az első kategória: akikkel szóba merek állni és akikkel nem. Tovább: ki hajlandó beszélni velem és ki nem? (Lám, ki az, akivel egy csoportba kerülök?) Aztán: ki szimpatikus és ki nem? Addig szűkül a kör, amíg rá nem jövök: a különböző személyiségtípusok élesen szétszeparálhatóak (nem tudom van-e ilyen szó), de ami a legjobb hír: mindegyikkel bánni lehet. Ocsmányul hangzik, tudom, de akár csak a kutyaidomításnál, itt is meg lehet tanulni, hogy a különböző "fajok" milyen módon megközelíthetőek, mi a kedvenc jutalom falatuk, mik azok a hangok, amik kellemetlenek nekik, mik azok a vezényszavak, amikből a legjobban értenek és végezetül: mit kell tenni azért, hogy azt tegyék, amit mi akarunk. Emberismeret. Hitler értett hozzá, nézzetek utána, de szerintem hallottatok már róla, mekkora tömegorgazmusokat tudott provokálni. 

Kicsit elkanyarodtam eredeti témámtól, bocsi. Szóval az iskola leginkább arra jó, hogy megtanuljunk bánni az emberekkel, megtanuljuk kivívni magunknak az igazat, megtanuljunk kőkeményen szívni, megtanuljuk tartani az arcunkat, ha pofoznak, megtanuljuk lenyelni a kritikát és megtanuljunk uralkodni az indulatainkon. Tudjuk meg, hogy hol van helye érzelemek és hol nincs, tudjuk meg, hogy ki a főnök és ki nem, tudjuk meg, hogy meddig érdemes feszíteni a húrt, tudjunk meg harcolni az álmainkért és tudjuk feladni, ha már nincs tovább. Alázatossàg, terv, magabiztosság. Amondó vagyok az egyből a kettő segítségével eljuthatunk a háromba... Én személy szerint a leghálásabb Szaszáért vagyok. Szabolcs tanárúr... De fura. Szalagavatón, de még ballagáson sem mertem odamenni hozzá és egy jól megérdemelt köszönömöt mondani neki, mert attól féltem, hogy elsírom magam. Ott állt az oszályteremben, és ideális esetben harcoltam volna az ajándékzacskóért, hogy én adhassam oda neki, hogy én nézzek a szemébe, hogy én köszönhessem meg neki, hogy én lehessek ott, kerdom kivonva törtem volna át a tömegen, igen, de nem... Inkább rábíztam Nórira, hogy köszönje meg a munkáját, mert én nem tudtam volna megtenni. Sokat edződtem a gimiben, sokmindenben és ennek a legnagyobb részét Szaszának köszönhetem (akivel Imanol miatt hozott össze a "sors"), de még mindig gyenge vagyok mint egy üvegváza. Ami sajnos gyakran eltörik. Apukám mindig azt mondta, hogy engem sosem kellett megverni, mert már akkor bőgtem, ha felemelik a hangukat. Ez így igaz. Nem bírom a ritikós helyzeteket, bőgök, mint egy kisgyerek és nem tudok mit kezdni a bennem felgyülemlett regneteg érzéssel egyesek iránt. Bármilyen pozitív érzelemről is legyen szó. A Robi iránt érzett szerelmem segít megelőzni a sírós érzelemkitöréseket, ugyanis Vele mindig mindent megbeszélünk, mielőtt kétkedés/félreértés/veszekedés lenne a vége. Mindig elmondom Neki, hogy szeretem, hogy ne kelljen magamban tetogatni a gondolataimat és ezt ő is megosztja velem. Nem feltétlenül azért, mert ő mindig tudatni akarja velem, hanem mert tudja, hogy nekem ez fontos kapocs egy kapcsolatban. Hogy tudjam is és érezzem is. Na de megint elkanyarodtam a témától... Tulajdonképpen reggel van és az egyetlen dolog, amiről, illetve hát akiről beszélni akartam, az Szasza. Ő hozott el megint arra a pontra, amikor már nincs tovább, megint le kell írnom a gondolataimat. Késztet a megtisztulásra :D Szóval Vele álmodtam. Pontosabban Vele is. De akkor éppen búcsúztunk. Ötletem sincs, hogy miért? Talán bánt a lelkiismeret, hogy nem tudtam tőle rendesen elköszönni, hogy nem volt bátorságom egy egész osztály előtt sírni és mert nem ölelhetem meg a tulajdon tanáromat, hogy megháláljam, hogy kihúzott a csávából, akárhányszor belekeveredtem, hogy mindig noszogatott, hogy bíztatott a továbblépésre, hogy segített előrébb jutni az életben. Nála jobb szívű embert nem sokat ismerek, ahogy a "nagy" könyvekben írják, ő egy aranyember. És álmomban ott volt és igenis a szeme közé néztem és kimondtam egy szép kövér, megérdemelt köszönömöt, mellettünk felesége és kisfia a karján és én végtelenül büszke voltam rájuk. Apám, basszus, így nézzen ki minden jövendőbeli család, ilyen kőkemény, ütős páros kell a világnak, ilyen emberek neveljék fel a jövő nemzedékét, ilyen értelmet és érzelmet egyaránt használni tudó emberek kellenek, mert ők tudják igazán, mit jelent az "ember". Emelem kapalom, csak így tovább és hogy most mindezt leírtam, talán visszaaludhatok anélkül, hogy megint a szemembe gyűlt könnyem megszáradt sója csípésétől szenvednék ébredéskor. Ammen.