Két ateista eszmecseréje a reinkarnációról

Múltkor kicsit gondolkoztam azon, hogy mit jelent a végtelen és mit jelenthet a semmi? Ezzel először kellemetlen helyzetbe hoztam magam, ugyanis Robinak nem tetszett, hogy csendben voltam, miközben száradt a hajam hajmosás után. Azt mondta fura vagyok. 

Na mindegy, később pedig elkezdtünk beszélgetni a semmi és a valami fogalmáról, hogy ezt ő hogyan értelmezi, és én hogyan értelmezem, de végül nem jutottunk dűlőre.

VISZONT!

Azon is elkezdtünk gondolkodni, hogy mi lehet az élet után? Ez a kérdés persze a semmi nem létezéséből alakult ki, hogy ha olyan nincs, hogy semmi, akkor valaminek lennie kell a halál után is. Mindketten egyetértettünk abban, hogy mennyország és pokol mindazok számára fontos pont lehet, akik ebbe kapaszkodhatnak életük folyamán, de ha már elért a halál, onnantól nincs jó és rossz, tehát pokol és mennyország sincs. Ebből arra a következtetésre jutottunk, hogy az élet megy tovább, mégpedig velünk együtt. Azt gondolom, hogy a reinkarnáció egy már sokak által elfogadott tény, azonban én nem értek egyet minden ponttal, ami ennek az oltárnak a bibliájába van vésve. Tulajdonképpen semmivel nem értek egyet százszázalékosan, ami egy valamit állít, mert én azt vallom, hogy minden az egyén hozzáállásának függvényében fog végbemenni. És mint tudjuk, nincs két egyforma ember. Szóval a reinkarnáció már inkább tűnik hihetőbbnek, mint a Pokol és a Mennyország valóssága. Bennem még nem élesedett ki az a kép, hogyan is nézhet ki ez a "Valami", de ami megnyugtat, hogy abban biztos vagyok, hogy a halál az nem a vég. 

Felvetettem, hogy mi van, ha a világon minden élő ember egy azonos lélek? Ha a leges legbiztosabb állítással szembeállnék és azt mondanám: Oké, minden ember másmilyen, de mindnek ugyanaz az alkotója, ugyanaz a lelke. Mi van, ha egyetlen lélek bolyong a térben és időben és minduntalan más és más testben születik újjá, folyamatosan életben tartva egy végtelen ciklust? Csak épp nem tudja, hogy egy azonos lélekkel áll szemben, ha az anyjára, vagy egy idegenre néz, mert egyszer valaki kitalálta, hogy ez lehetetlen és a környezeti hatások rá is érvényesek. Lehet, hogy én már éltem a Te életedet, az ő életét, mindenki életét. Talán a "Nagy Igazság" abban rejlik, hogy habár most ilyen életet élek, éltem én már az ellenkező sikerű ember életét is, voltam már elhagyott anya, voltam már özvegy férfi, voltam már gyilkosság áldozata és voltam aki a gyilkosságot elkövette. Valami ilyesfajta igazságot eltudnék képzelni, még ha nem is túl kecsegtető az ajánlat első ránézésre. 

Robinak az elképzelése jobban tetszett. Ő szerinte a halál után mindenképpen van folytatás, hiszen olyan nincs, hogy nincs semmi. Igen, ebben egyetértettünk már elsőre is. Viszont szerinte a reinkarnációhoz hozzátartozik az is, hogy egy lélek nem csak emberben találhat otthonra, hanem bármilyen más életformában. Lehet állat, lehet növény... Itt vetettem fel a kérdést, hogy mi határozza meg azt, hogy van-e neki lelke, vagy nincs? Ki állítja, hogy egy állatnak, vagy egy embernek több joga van élni, mint egy fának? És honnan tudhatnánk, hogy a fák életet élnek-e, vagy sem? 

Ebből a kérdésből kezdtünk egy kicsikét másfelé tapogatni. Egyetértettünk abban, hogy fának lenni tulajdonképpen nem is lehet olyan rossz. Talán nekünk embereknek életfeltételünk a mozgás, de lehet, sőt biztos, hogy egy fának egészen más a prioritása. Nem tudhatjuk, hogy mit csinál azon kívül, amit mi látunk, hogy növekszik és öregszik. Lehet, hogy a fáknak és a növényeknek van egy egészen más életformájuk a föld alatt. Az is lehet, hogy a fa, amit mi látunk, csupán töredék része annak a léleknek, aki benne él. Lehet, hogy csak apró idegszálak, amik kilógnak a földből és minden más, ami hozzá tartozik, a mi szemünknek láthatatlan. Ezt gondoltam én. Robi viszont kicsit másképp látta a dolgot.

Szerinte a földön van összesen pár milliárd lélek, amiket a mi testeink használnak fel, de ezeknek a száma meghatározott. Mindazok, akik jelenleg még nem laknak emberben, azok a fákban élnek. Robi szerint a fa a lelkek megőrzője, ott szunnyadnak, amíg meg nem születnek. Ha pedig meghal valaki, a lelke ha nem talál rögtön gazdatestre, akkor egy fába fog beköltözni, amíg el nem jön az ő ideje. Talán ilyen kapcsolat lehet a fák pusztulása és a lélekszám növekedése között a Földön. Már nincs szükségünk rájuk, legalábbis nem az összesre, viszont kell a hely. Minél kevesebb a fa, annál több az ember. 

Tehát mindent összevetve éjszaka megtárgyaltuk, hogy biztos ami biztos, nem kell félni a haláltól, mert az nem egy végleges cselekedetünk, csupán egy átmeneti állapot, amit majd egy újabb élet követ. 

Bízom benne, hogy végtelen életem közül egyikkel sem kell foglalkoznom, hogy mikor volt jó/rossz és mikor lesz jó/rossz, ami fontos, az az, hogy most boldogan éljek, mert ebben a testben csak egyszer fordulok elő, legközelebb már nem tudok vele foglalkozni.