A fájdalom jóbarát
11:10-kor keltem, a reggelem/délelőttöm mégis félálomban, fájdalmak közepette töltöttem. Nincs rosszabb, mikor egy lányt elér a felfázás tűhegyes érintése. Ökölbe szorítja szögesdrót kezét és belülről marcangol, mint aki ki akarja ásni magát. Egy szörny, aki csak az elménkben létezik, de jelenléte érzékelhető... Persze az is lehet, hogy simán csak egy gyulladás. De az olyan snassz.
Szóval míg azon töprengtem, hogy ma éljek, vagy haljak, rájöttem, hogy így is-úgy is érezni fogom a fájdalmat. Ha könnyeimbe burkolózva nyöszörgök a paplan alatt, csak a fájdalomra koncentrálva, ellopok magamtól egy értékes napot. Inkább teszem a dolgom és megpróbálom én felemészteni az érzést, ahelyett, hogy az emésztene fel engem.
Sok tekintetben furcsa a felfogásom. Vannak szituációk, amikor hirtelen megvilágosodik előttem valami. Mintha felkapcsolnák a lámpát és olyankor úgy érzem, mintha egy új fejezete nyílt volna az életemnek.
Ilyen ez a felfázás is. Tulajdonképpen ez nem egy aktuális döntésem, ez már régen ilyen. Rájöttem, hogyha a fájdalom legyűr, akkor a fájdalom erősebb nálam. És ezt nem hagyhatom. A fájdalomnak nincs teste, nem tud megijeszteni, vagy rámtámadni. A fájdalom az egy tudatos érzés. Tudom, hogy fáj valamim. De biztos vagyok benne, hogy elég akaraterővel legyűrhető a fájdalomérzet is. Ugyanúgy, mint a félelem, a hiány, vagy akár a szerelem is.
Ha néha elvesztem a fonalat és úgy érzem, kicsúszik a talaj a lábam alól (tervezgetős vagyok, mindig mindent okkal csinálok és nekem ez az egyik legrosszabb érzés), akkor le kell ülnöm pár percre, hogy átgondoljam mi is a következő lépés. Erre a pár pillanatra találtam egy mondatot abban a könyvben, amit most olvasok, a Tövisek királyában. Így szól: Néha lelassul a világ, és az ember minden apróságra felfigyel, mintha az örökkévalóság két szívverése között állna. Na kb én is így érzem magam ilyenkor. Ha túltettem magam azon, hogy valami megváltozott és nekem is változnom kell, akkor kezd izgalmassá válni a dolog. Jorg király azt is mondta a könyvben, hogy ha egy játszmát nem lehet megnyerni, változtasd meg a játszmát. Szóval egy szép napon eldöntöttem, hogy ha csak nem a halálomon vagyok, nem fogok nyekeregni fájdalmak miatt, ha nem muszáj. A mai is egy ilyen.
Félálomban még hagytam, hogy marcangoljon, de ébren már tudom, hogy én vagyok az erősebb.
Ha ennyi ledönt a lábamról, mi lesz, ha összeomlik a civilizáció és állatok módjára fogjuk egymást marcangolni, vadásznak majd ránk és halombagyűjtik kihűlt hulláinkat?
A túlélésre mindig számítani kell, ezeket az ösztönöket pedig nem szabad hagyni, hogy kikopjanak belőlünk. Ha erős vagy a békés időkben, akkor még gyenge vagy a veszélyes időkben. Ha viszont nagyon erős vagy és nagyon észnél vagy, akkor talán a veszélyes időkben is túlélheted.
Jorg királynak van egy embere, nem tudom pontosan, hogy hívják. De mindig azt mondja róla, hogy Ő az, aki soha sem keresi a harcot, de mindig készen áll rá.
A játszma bármikor elkezdődhet, talán a mi életünkben, talán még nem, de gondolkoztatok már azon, mit tennétek, ha bezárul mögöttetek egy ajtó és csak annyit mondanának, hogy fuss? Azon kívül, hogy futsz...
Szóval míg azon töprengtem, hogy ma éljek, vagy haljak, rájöttem, hogy így is-úgy is érezni fogom a fájdalmat. Ha könnyeimbe burkolózva nyöszörgök a paplan alatt, csak a fájdalomra koncentrálva, ellopok magamtól egy értékes napot. Inkább teszem a dolgom és megpróbálom én felemészteni az érzést, ahelyett, hogy az emésztene fel engem.
Sok tekintetben furcsa a felfogásom. Vannak szituációk, amikor hirtelen megvilágosodik előttem valami. Mintha felkapcsolnák a lámpát és olyankor úgy érzem, mintha egy új fejezete nyílt volna az életemnek.
Ilyen ez a felfázás is. Tulajdonképpen ez nem egy aktuális döntésem, ez már régen ilyen. Rájöttem, hogyha a fájdalom legyűr, akkor a fájdalom erősebb nálam. És ezt nem hagyhatom. A fájdalomnak nincs teste, nem tud megijeszteni, vagy rámtámadni. A fájdalom az egy tudatos érzés. Tudom, hogy fáj valamim. De biztos vagyok benne, hogy elég akaraterővel legyűrhető a fájdalomérzet is. Ugyanúgy, mint a félelem, a hiány, vagy akár a szerelem is.
Ha néha elvesztem a fonalat és úgy érzem, kicsúszik a talaj a lábam alól (tervezgetős vagyok, mindig mindent okkal csinálok és nekem ez az egyik legrosszabb érzés), akkor le kell ülnöm pár percre, hogy átgondoljam mi is a következő lépés. Erre a pár pillanatra találtam egy mondatot abban a könyvben, amit most olvasok, a Tövisek királyában. Így szól: Néha lelassul a világ, és az ember minden apróságra felfigyel, mintha az örökkévalóság két szívverése között állna. Na kb én is így érzem magam ilyenkor. Ha túltettem magam azon, hogy valami megváltozott és nekem is változnom kell, akkor kezd izgalmassá válni a dolog. Jorg király azt is mondta a könyvben, hogy ha egy játszmát nem lehet megnyerni, változtasd meg a játszmát. Szóval egy szép napon eldöntöttem, hogy ha csak nem a halálomon vagyok, nem fogok nyekeregni fájdalmak miatt, ha nem muszáj. A mai is egy ilyen.
Félálomban még hagytam, hogy marcangoljon, de ébren már tudom, hogy én vagyok az erősebb.
Ha ennyi ledönt a lábamról, mi lesz, ha összeomlik a civilizáció és állatok módjára fogjuk egymást marcangolni, vadásznak majd ránk és halombagyűjtik kihűlt hulláinkat?
A túlélésre mindig számítani kell, ezeket az ösztönöket pedig nem szabad hagyni, hogy kikopjanak belőlünk. Ha erős vagy a békés időkben, akkor még gyenge vagy a veszélyes időkben. Ha viszont nagyon erős vagy és nagyon észnél vagy, akkor talán a veszélyes időkben is túlélheted.
Jorg királynak van egy embere, nem tudom pontosan, hogy hívják. De mindig azt mondja róla, hogy Ő az, aki soha sem keresi a harcot, de mindig készen áll rá.
A játszma bármikor elkezdődhet, talán a mi életünkben, talán még nem, de gondolkoztatok már azon, mit tennétek, ha bezárul mögöttetek egy ajtó és csak annyit mondanának, hogy fuss? Azon kívül, hogy futsz...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése