Menekültek előlem
Csupán két dolgot szeretnék most elmondani.
Először azt gondoltam, egy csókolózó párra emlékeztetnek. Robinak is ez volt az első tippje, de neeeem. Tisztán kivehető egy meredek sziklának a sziluettje, rajta egy régi tornyos kastéllyal, a háttérben további hasított hegy halovány árnyékával. Eszméletlen jó ihletet adott, és már el is döntöttem, hogy hamarosan hozzákezdek a festéshez. Csak előbb megvárom, hogy meggyógyuljon a kezem, nem hiányzik, hogy megint sínbe tegyem hosszú időkre.
Tehát, hogy el ne szalasszam az ötletet, gyorsan lefotóztam a pacát a földön. Kétszer-négyszer. Biztosra akartam menni. Íme, a szóban forgó maszat:
Szerintem abszolút kivehető a forma. Mindegy, a többit bízzátok rám.
A lényeg, hogy ez volt az a pont, amikor valószínűleg (nem biztos) azt gondolták, hogy zakkant vagyok, vagy valami és hirtelen hárman álltak odébb vagy egy nagy lépéssel. Nem hiszem, hogy attól féltek, hogy az aurájuk belelóg a képbe, úgyhogy ezért következtettem arra, hogy menekültek előlem.
Ami először meglepett, de aztán boldogan fogadtam, hogy egyedül én álltam az ajtó előtt, mikor begurult a busz és én foglalhattam először helyet.
Mertek volna beelőzni...
Az egyik, hogy este, mikor mentem haza, nem bírtam megállni, hogy ne nevessem el magam a metrón. Először aki észrevette, megijedt, hogy esetleg rajta nevetek, de aztán megkönnyebbülve konstatálták (remélem), hogy csak magamban mosolygok. És tényleg. Bámultam a földet és hallgattam a zenét. Nagyon tetszett. Ilyenkor kisfilmek mennek lelki szemeim vetítő vásznán és néha jó, néha izgalmas, néha vicces jelenetek tárulnak elém. Most vicces volt, ezért tört ki belőlem a nevetés. Aztán leszálltam és még mindig szólt a zene. Szinte mint a katonák, úgy lépkedtem előre, ritmusra. A buszmegállóban táncolni kezdtem. Nem feltűnően, de rendesen megjárta a karom és a lábam a maga tánc mozdulatait. Míg a csillagos eget szimatoltam (mert hogy annak is van illata!), aztán egy határozott mozdulattal lebukott a kobakom és a földet pásztáztam, arra gondoltam, talán szétnézek, mi zajlik körülöttem. Semmi változás. Még mindig zombik álltak körülöttem.
És észrevettem: a következő festményem témaáldozatát.
Egy hatalmas olajfoltot a földön!Először azt gondoltam, egy csókolózó párra emlékeztetnek. Robinak is ez volt az első tippje, de neeeem. Tisztán kivehető egy meredek sziklának a sziluettje, rajta egy régi tornyos kastéllyal, a háttérben további hasított hegy halovány árnyékával. Eszméletlen jó ihletet adott, és már el is döntöttem, hogy hamarosan hozzákezdek a festéshez. Csak előbb megvárom, hogy meggyógyuljon a kezem, nem hiányzik, hogy megint sínbe tegyem hosszú időkre.
Tehát, hogy el ne szalasszam az ötletet, gyorsan lefotóztam a pacát a földön. Kétszer-négyszer. Biztosra akartam menni. Íme, a szóban forgó maszat:
Szerintem abszolút kivehető a forma. Mindegy, a többit bízzátok rám.
A lényeg, hogy ez volt az a pont, amikor valószínűleg (nem biztos) azt gondolták, hogy zakkant vagyok, vagy valami és hirtelen hárman álltak odébb vagy egy nagy lépéssel. Nem hiszem, hogy attól féltek, hogy az aurájuk belelóg a képbe, úgyhogy ezért következtettem arra, hogy menekültek előlem.
Ami először meglepett, de aztán boldogan fogadtam, hogy egyedül én álltam az ajtó előtt, mikor begurult a busz és én foglalhattam először helyet.
Mertek volna beelőzni...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése