Picsaklón vs Skizofrén
"Kedves Nauzika!"
... kezdeném a naplóbejegyzésemet. De olyan régen írtam a naplómba, hogy szinte félek belenézni. Vajon mit tartogathat az utolsó teleírt oldal? Akkor éppen boldog voltam, vagy éppen nem? Lehet, hogy meguntam a saját csiki-csukámat, hogy egyszer tökéletesen elégedett vagyok magammal, egyszer meg inkább le sem írom, hogy mit gondolok. Vagyis hogy de, de az meg nem túl szép.
Aztán most, hogy ezeket a szavakat püfölöm a blogomba, rájöttem, hogy ezek a hangulatingadozások teljesen normálisak. Mi vinné előre az életet, ha nem az állandó változás? Ha nem kellene vitába szállnom magammal folyamatosan, hogy az előző bejegyzésemben mit gondoltam újra, miről változott meg a véleményem, akkor lehet, hogy még az első oldalon tartanék.
"Kedves Nauzika!
Te vagy az új naplóm, neked fogok írni, amíg engeded. Én Siklósi Tamara vagyok."
... és vége. Mert hogy ez vitathatatlan. Én Siklósi Tamara vagyok, és ennyi. Nincs véleményem semmiről. Nincsenek problémáim. Nem fáj semmim. Meg vagyok elégedve mindennel.
NINCS MIRŐL ÍRNOM!!!
És kész is a futószallagon gyártott legújabb 10.9-es android cicababa klón. Néha persze kitalálnék valamit. Lehet, hogy patáriát csapnék két fizetett barátnőm miatt, akiknek sikerült egy jobb pasit behálózniuk az enyémnél, ezért most új herceget kell keresnem. Vagy selfie-ket tennék fel facebookra, ahogy a kórházban gipszelik be a kezem, amiről letörött a műkörmöm, miközben próbáltam megmenteni egy ártatlan kiscicát az út széléről. Hólapáttal. Egy csomó ilyesmi jutott eszembe... Vicces. Lehet, hogy tényleg ki kéne próbálnom, most már érdekesnek hangzik ez az élet is.
Könnyű lehet butának lenni. Néha, ha ránézek az emberekre, némelyik olyan sötét ürességet áraszt magából, hogy azt szinte tapintani lehet. A másik igen nagy csoport a sűrű, ragacsos undokságot dagonyázó klán. Akiknek mondhatsz bármit, nem fogod tudni meggyőzni őket arról, hogy nem felsőbbrendűek. Undorító egy faj.
De persze ott van az összes többi ember. Akik építő jelleggel járulnak hozzá a Te életedhez. Ott vannak a bolondok. Akik nem azért bolondok, mert betegek, vagy rosszak, hanem mert én így hívom őket. Persze ez egy szenya kifejezés, ugyanis ők is ugyanolyan emberek, mint én. Valahol én is bolond vagyok, de nekik sokkal természetesebben áll a hülyeség. NEM BOLONDOK! Bolondosak. Tessék, ez már is barátságosabb. Ha magam vagyok, utálom ezt a részemet. Mármint a személyiségem ennek kicsiny részét. Merthogy olyankor szomorú vagyok, vagy "hihetetlenül komoly". Ha magamban vagyok. Ha másokkal vagyok, akkor a társaságtól függően tudok én is hihetetlenül bolondos lenni és máris azzá váltam, akit úgyegyébként nem szeretek. --- SKIZOFRÉN --- És mivel alapjáraton nem szeretem magamat, ha bolondos vagyok (utólag), ezért akárcsak magammal /pl. most is/, más bolondos emberekkel is imádok összeveszni. Az imádok szót idézőjelbe kellett volna tennem, de már annyi fura karaktert nyomtam abba a mondatba, hogy már túlzásnak éreztem. De ez irónia természetesen. Nem szeretek veszekedni. Aki ismer, az tudja, hogy nagyon-nagyon nehéz belőlem az idegességet oly formán kihúzni, hogy az szavakat formáljon egyébként csendes kicsi számból és vitára késztessenek. Inkább duzzogok. De a bolondos emberek... Azok ki tudják belőlem hozni az állatot. Egy kezemen... tényleg, egy kezemen meg tudom számolni, hogy ez hányszor fordult elő, de szerintem mindegyik esetben bolondos ember volt az áldozat /vagy elkövető/. Viszont velük hamar ki is békülök. Ahogy magammal is. Miután megállapítom, hogy bolond vagyok és ezt utálom, elkönyvelem, hogy nem vagyok normális, hogy ilyeneket gondolok és megállapodom abban, hogy többet erről nem beszélünk... ... ... ...
Van egy elméletem arról, hogy a régi döntéseket, de semmilyen már meghozott döntést nem szabad megbánni. Úgyhogy az utolsó két mondatomat sem törlöm ki.
Ma éjjel egyébként sok furcsa, eddig megválaszolatlan kérdésre kaptam választ. Például rájöttem, hogy sok dolgot azért nem csinálok meg, mert mindenki tudja, hogy képes vagyok rá, ezért meg se próbálkozom vele. Viszont álmomban valaki a fejemhez vágott valamit (nem mondom meg mit), hogy nem vagyok rá képes --- ÉS MÉG MEG IS MAGYARÁZTA, HOGY MIÉRT!!!--- , mire annyira bepöccentem, hogy szinte perzselt, égetett a vágy, belülről mart szét, hogy majd kettészakadtam, szétrobbantam, felforrtam, hogy megcsináljam, bebizonyítsam, TELJESÍTSEM azt, amiről valaki úgy gondolta, hogy én nem vagyok rá képes.
Milyen idegesítő tulajdonság, nem? Belegondolva... Körbe vagyok véve olyan emberekkel, akik támogatnak, bíztatnak és tudják, hogy bármire képes vagyok. Ezért nem vagyok rá képes. Elméletben... Hajlandóságot nézve... Viszont ha előkerül valaki, aki felpiszkál ennyire idegileg, ha valaki azt mondja, nem vagyok rá képes... Szerintem azért hegyeket tudnék megmozgatni.
Na most olyan pipa lettem, hogy be kell fejeznem az írást. Majd ha leboxoltam az x. személyiségemet, megpróbálom folytatni.
... kezdeném a naplóbejegyzésemet. De olyan régen írtam a naplómba, hogy szinte félek belenézni. Vajon mit tartogathat az utolsó teleírt oldal? Akkor éppen boldog voltam, vagy éppen nem? Lehet, hogy meguntam a saját csiki-csukámat, hogy egyszer tökéletesen elégedett vagyok magammal, egyszer meg inkább le sem írom, hogy mit gondolok. Vagyis hogy de, de az meg nem túl szép.
Aztán most, hogy ezeket a szavakat püfölöm a blogomba, rájöttem, hogy ezek a hangulatingadozások teljesen normálisak. Mi vinné előre az életet, ha nem az állandó változás? Ha nem kellene vitába szállnom magammal folyamatosan, hogy az előző bejegyzésemben mit gondoltam újra, miről változott meg a véleményem, akkor lehet, hogy még az első oldalon tartanék.
"Kedves Nauzika!
Te vagy az új naplóm, neked fogok írni, amíg engeded. Én Siklósi Tamara vagyok."
... és vége. Mert hogy ez vitathatatlan. Én Siklósi Tamara vagyok, és ennyi. Nincs véleményem semmiről. Nincsenek problémáim. Nem fáj semmim. Meg vagyok elégedve mindennel.
NINCS MIRŐL ÍRNOM!!!
És kész is a futószallagon gyártott legújabb 10.9-es android cicababa klón. Néha persze kitalálnék valamit. Lehet, hogy patáriát csapnék két fizetett barátnőm miatt, akiknek sikerült egy jobb pasit behálózniuk az enyémnél, ezért most új herceget kell keresnem. Vagy selfie-ket tennék fel facebookra, ahogy a kórházban gipszelik be a kezem, amiről letörött a műkörmöm, miközben próbáltam megmenteni egy ártatlan kiscicát az út széléről. Hólapáttal. Egy csomó ilyesmi jutott eszembe... Vicces. Lehet, hogy tényleg ki kéne próbálnom, most már érdekesnek hangzik ez az élet is.
Könnyű lehet butának lenni. Néha, ha ránézek az emberekre, némelyik olyan sötét ürességet áraszt magából, hogy azt szinte tapintani lehet. A másik igen nagy csoport a sűrű, ragacsos undokságot dagonyázó klán. Akiknek mondhatsz bármit, nem fogod tudni meggyőzni őket arról, hogy nem felsőbbrendűek. Undorító egy faj.
De persze ott van az összes többi ember. Akik építő jelleggel járulnak hozzá a Te életedhez. Ott vannak a bolondok. Akik nem azért bolondok, mert betegek, vagy rosszak, hanem mert én így hívom őket. Persze ez egy szenya kifejezés, ugyanis ők is ugyanolyan emberek, mint én. Valahol én is bolond vagyok, de nekik sokkal természetesebben áll a hülyeség. NEM BOLONDOK! Bolondosak. Tessék, ez már is barátságosabb. Ha magam vagyok, utálom ezt a részemet. Mármint a személyiségem ennek kicsiny részét. Merthogy olyankor szomorú vagyok, vagy "hihetetlenül komoly". Ha magamban vagyok. Ha másokkal vagyok, akkor a társaságtól függően tudok én is hihetetlenül bolondos lenni és máris azzá váltam, akit úgyegyébként nem szeretek. --- SKIZOFRÉN --- És mivel alapjáraton nem szeretem magamat, ha bolondos vagyok (utólag), ezért akárcsak magammal /pl. most is/, más bolondos emberekkel is imádok összeveszni. Az imádok szót idézőjelbe kellett volna tennem, de már annyi fura karaktert nyomtam abba a mondatba, hogy már túlzásnak éreztem. De ez irónia természetesen. Nem szeretek veszekedni. Aki ismer, az tudja, hogy nagyon-nagyon nehéz belőlem az idegességet oly formán kihúzni, hogy az szavakat formáljon egyébként csendes kicsi számból és vitára késztessenek. Inkább duzzogok. De a bolondos emberek... Azok ki tudják belőlem hozni az állatot. Egy kezemen... tényleg, egy kezemen meg tudom számolni, hogy ez hányszor fordult elő, de szerintem mindegyik esetben bolondos ember volt az áldozat /vagy elkövető/. Viszont velük hamar ki is békülök. Ahogy magammal is. Miután megállapítom, hogy bolond vagyok és ezt utálom, elkönyvelem, hogy nem vagyok normális, hogy ilyeneket gondolok és megállapodom abban, hogy többet erről nem beszélünk... ... ... ...
Van egy elméletem arról, hogy a régi döntéseket, de semmilyen már meghozott döntést nem szabad megbánni. Úgyhogy az utolsó két mondatomat sem törlöm ki.
Ma éjjel egyébként sok furcsa, eddig megválaszolatlan kérdésre kaptam választ. Például rájöttem, hogy sok dolgot azért nem csinálok meg, mert mindenki tudja, hogy képes vagyok rá, ezért meg se próbálkozom vele. Viszont álmomban valaki a fejemhez vágott valamit (nem mondom meg mit), hogy nem vagyok rá képes --- ÉS MÉG MEG IS MAGYARÁZTA, HOGY MIÉRT!!!--- , mire annyira bepöccentem, hogy szinte perzselt, égetett a vágy, belülről mart szét, hogy majd kettészakadtam, szétrobbantam, felforrtam, hogy megcsináljam, bebizonyítsam, TELJESÍTSEM azt, amiről valaki úgy gondolta, hogy én nem vagyok rá képes.
Milyen idegesítő tulajdonság, nem? Belegondolva... Körbe vagyok véve olyan emberekkel, akik támogatnak, bíztatnak és tudják, hogy bármire képes vagyok. Ezért nem vagyok rá képes. Elméletben... Hajlandóságot nézve... Viszont ha előkerül valaki, aki felpiszkál ennyire idegileg, ha valaki azt mondja, nem vagyok rá képes... Szerintem azért hegyeket tudnék megmozgatni.
Na most olyan pipa lettem, hogy be kell fejeznem az írást. Majd ha leboxoltam az x. személyiségemet, megpróbálom folytatni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése