Egy valódi rémálom
Na szép... a héten harmadjára riadok fel éjszaka álmomból. Kettőt nem mondok el, mert csak jönnének a "jaj, mi bánt" és "tiszta horror álmaid vannak" kommentek. Azonban a ma esti egy példa értékű álom volt. Azért mondom, hogy példaértékű, mert eddig mindenki azt gondolta, hogy rossz érzéssel élem meg azokat az álmokat, amik első hallásra/olvasásra furcsának, vagy szörnyűnek tűnnek, hiába magyarázom, hogy inkább tanultam belőlük, mintsem félnék tőlük.
Na ma este nem így volt. Tulajdonképpen egy kisebb (nagyobb) dühkitörésem volt. Az Aranykút utcai otthonom konyhájában álltam, néztem magamra a szekrény üveg tükörképében, mikor elkapott valami láthatatlan erő. Félelmetes, egyszerű és nagyon erős. Éreztem, ahogy megfogta a csuklómat, és emelt fölfele. Húzta a karom fel, már szinte én is eltávolodtam a földtől, de a gravitáció győzött. Kísérteties társam nem eresztett fogságából és szinte teljesen megbénultam. Nem láttam semmit belőle. Féltem, de nem tudtam sikítani. Megbéklyózott az a valami és nem eresztett. Tehetetlenségemben himbálóztam a szorításában, és előre-hátra csapkodtam magam, mint egy horogra akadt hal. A csuklóm lassan engedett, de még mindig csak annyira, hogy a talpamra tudjak nehezedni. Ütöttem az üveget, amennyire az erő ellen tudtam küzdeni és igyekeztem minél hangosabbat csapni, hogy valaki meghallja kínlódásomat és lejöjjön segíteni. Tudtam, hogy Robi fent van a szobámban, már alváshoz készülődik. Egyre nagyobbakat tudtam lendíteni a kezemen és igyekeztem összetörni mindent, amit csak tudok. Lassan berepedt a szekrényüveg, majd kitörött és a tányérokat kezdtem el kicsapkodni a polcokról. Hangos robajjal érkeztek a földre, szilánkokra törtek az edények, poharak, de még mindig nem jött le senki. Nagyon féltem... Aztán hirtelen elengedett, mintha csak álmodtam volna az egészet. Olybá tűnt, kitörlődött a memóriám, és értetlenül álltam a törött tányérok és sűrű szilánkok tengerében. Nem tudtam, hogy mi történt. Egyszerűen fogtam magam és tébolyultan tovább mosogattam. Valami felismerhetetlen félelem vett körül, ezért az étkészletes fiókba nyúltam, hogy kivegyek magam mellé egy kést. Ösztönösen kihúztam a fiókot és belenyúltam, de a szívem nagyot dobbant. A kezem vízbe ért és ahogy odanéztem, láttam, hogy az egész fiók üres, csak vízzel van tele. Szennyvízzel. Lüktető mozdulatokat tett, hullámzott, mintha élne és úgy fodrozta fel a bűzös vizét, hogy lássam. Próbáltam kiszedni a kezem, de valami ismeretlen erő ott tartotta, mikor a víz örvényleni kezdett és lassan magába szívott. Aztán egy pillanat múlva megint ott álltam a konyha közepén. Sehol egy törött pohár, sehol dulakodásnak a nyomai, sehol a kihúzott fiók. Csak én, kezemben a mosogató szivacs és a csapból folyó víz. Időm sem volt gondolkodni, mikor hirtelen megint csak lógtam a "valami" szorításában és megvadultan, halk hörgéssel vertem ki az edényeket a szekrényből. Sikítani próbáltam és végül sikerült is. Elég volt ahhoz, hogy zihálva, halkan nyögdécselve felébredjek és a félelemtől megbénulva, automatikus mozdulattal felüljek az ágyban.
Robi ott volt és megnyugtatott, csitítgatott. Szegénykém lassan kezd hozzászokni az ilyen fajta éjszakai razziákhoz :-) De ami komoly és ami az álmom üzenete így leírva mások felé: Nem a gonosz gnómtól, nem Imanoltól, nem a sírástól félek, hanem a láthatatlan gonosztól, ami ritkán, nagy ritkán, de meglátogat álmomban. A rémálmok nem látszanak. A rémálmokban nincsenek szereplők, csak egy. És az én vagyok. És csak akkor tud kibontakozni, ha továbbra is egyedül maradok, segítség nélkül és úgy próbálok kiszakadni a valóságba.
Na ma este nem így volt. Tulajdonképpen egy kisebb (nagyobb) dühkitörésem volt. Az Aranykút utcai otthonom konyhájában álltam, néztem magamra a szekrény üveg tükörképében, mikor elkapott valami láthatatlan erő. Félelmetes, egyszerű és nagyon erős. Éreztem, ahogy megfogta a csuklómat, és emelt fölfele. Húzta a karom fel, már szinte én is eltávolodtam a földtől, de a gravitáció győzött. Kísérteties társam nem eresztett fogságából és szinte teljesen megbénultam. Nem láttam semmit belőle. Féltem, de nem tudtam sikítani. Megbéklyózott az a valami és nem eresztett. Tehetetlenségemben himbálóztam a szorításában, és előre-hátra csapkodtam magam, mint egy horogra akadt hal. A csuklóm lassan engedett, de még mindig csak annyira, hogy a talpamra tudjak nehezedni. Ütöttem az üveget, amennyire az erő ellen tudtam küzdeni és igyekeztem minél hangosabbat csapni, hogy valaki meghallja kínlódásomat és lejöjjön segíteni. Tudtam, hogy Robi fent van a szobámban, már alváshoz készülődik. Egyre nagyobbakat tudtam lendíteni a kezemen és igyekeztem összetörni mindent, amit csak tudok. Lassan berepedt a szekrényüveg, majd kitörött és a tányérokat kezdtem el kicsapkodni a polcokról. Hangos robajjal érkeztek a földre, szilánkokra törtek az edények, poharak, de még mindig nem jött le senki. Nagyon féltem... Aztán hirtelen elengedett, mintha csak álmodtam volna az egészet. Olybá tűnt, kitörlődött a memóriám, és értetlenül álltam a törött tányérok és sűrű szilánkok tengerében. Nem tudtam, hogy mi történt. Egyszerűen fogtam magam és tébolyultan tovább mosogattam. Valami felismerhetetlen félelem vett körül, ezért az étkészletes fiókba nyúltam, hogy kivegyek magam mellé egy kést. Ösztönösen kihúztam a fiókot és belenyúltam, de a szívem nagyot dobbant. A kezem vízbe ért és ahogy odanéztem, láttam, hogy az egész fiók üres, csak vízzel van tele. Szennyvízzel. Lüktető mozdulatokat tett, hullámzott, mintha élne és úgy fodrozta fel a bűzös vizét, hogy lássam. Próbáltam kiszedni a kezem, de valami ismeretlen erő ott tartotta, mikor a víz örvényleni kezdett és lassan magába szívott. Aztán egy pillanat múlva megint ott álltam a konyha közepén. Sehol egy törött pohár, sehol dulakodásnak a nyomai, sehol a kihúzott fiók. Csak én, kezemben a mosogató szivacs és a csapból folyó víz. Időm sem volt gondolkodni, mikor hirtelen megint csak lógtam a "valami" szorításában és megvadultan, halk hörgéssel vertem ki az edényeket a szekrényből. Sikítani próbáltam és végül sikerült is. Elég volt ahhoz, hogy zihálva, halkan nyögdécselve felébredjek és a félelemtől megbénulva, automatikus mozdulattal felüljek az ágyban.
Robi ott volt és megnyugtatott, csitítgatott. Szegénykém lassan kezd hozzászokni az ilyen fajta éjszakai razziákhoz :-) De ami komoly és ami az álmom üzenete így leírva mások felé: Nem a gonosz gnómtól, nem Imanoltól, nem a sírástól félek, hanem a láthatatlan gonosztól, ami ritkán, nagy ritkán, de meglátogat álmomban. A rémálmok nem látszanak. A rémálmokban nincsenek szereplők, csak egy. És az én vagyok. És csak akkor tud kibontakozni, ha továbbra is egyedül maradok, segítség nélkül és úgy próbálok kiszakadni a valóságba.
Folytiiii nekem tetszik
VálaszTörlés