Könyörög a múlt

Nem sokat takar a valóságból

a perzselő homokba dugott fej,

Attól még ugyanott, ugyan akkor,

ugyanolyan marad az a hely…

A szék, amely kihűlt már,

nem tart fent több embert a hátán,

s az ablak is zárva…

Csak egy kis kosz hever a földön árván.

Egy pár szem, ami megmaradt rajta,

arca már a múlté, elkopott,

és nincs már keze, se lába,

öröklétre homályába kárhozott.

Összedőlt a mindenség s az álom vár,

kifacsart lelke tócsában hever.

Rabszolga módra egy-két-„há”-ra

Önmegbánó bólét kever.

Hasogat a múlt,

hasogat a fejfájás,

Porba tipor minden embert

a felvillanó elmúlás.

Ő nem nyitja ki többé az ajtót,

inkább kulcsra zárja a bilincset,

A kulcsot kihajítja az ablakon,

majd arról is letöri a kilincset.

Talán eltelt közben ezer év is,

még sem kell a kenyér, sem a bor,

Egyedül a szíve sajog,

csak az szeret mindenkor.