Merengő

Azon gondolkoztam, hogy vajon meddig, és milyen mértékben változik az ember? Én meddig fogok? Mi mindent fogok még később rossznak gondolni, amit ma jónak, vagy jónak gondolni, amit ma rossznak? Idővel mindig rájövök, hogy ami rossz történt, annak is vannak jó hatásai az életemre. Ez szabályszerű és erre már régen rájöttem, így nem esek kétségbe, ha valami balul üt ki, vagy valamit elrontok. Minden bukásból lehet tanulni valamit, valami fontosat. Így egy fokkal könnyebb elfogadni a rossz napjaim miértjét. Az jutott eszembe, hogy nagyképűség lenne azt állítani, hogy "kész vagyok". Hogy innentől kezdve már nincs mit csiszolódnom, nincs mit fejlődnöm, pedig így érzem. Bár én mindig minden pillanatban ezt gondoltam. Emlékszem, amikor oviban ültünk az ebédlőasztalnál, és teljesen meg voltam elégedve a rajztehetségemmel. De ahogy néztem a többiek pálcikaembereit, én azon gondolkoztam, hogy az én emberemnek a kezén miért 5 hurkaalakú ujj van, miért nem csak egy nagy mancs az egész, mint a többiekén? Akkor azt hittem, hogy én csináltam valamit rosszul, mert azok voltak többségben, akik még nem vették észre a dolgok "valódibb" kinézetét. Vagy amikor a csoporttársaim körbeülték az óvónénit, és hallgatták a mesét, nem értettem, hogy miért nem olvasnak inkább ők is a könyvet, mint hogy hallgassák? Nem értettem, miért jó nekik, hogy valakinek másnak a hangján szól a mese. Meg voltam róla győződve, hogy jobb olvasni. Persze utólag rájöttem a válaszra, hiszen ők még nem tudtak olvasni. És írni sem. Nem értettem, hogy ők miért nem tudnak kottát olvasni? Vagy miért nem tudják, hogy mi az a kotta? Vagy hogy miért nem tudnak énekelni? Miért nem találják el a hangokat? Ezek nekem akkor csupa olyan kérdések voltak, amik miatt meg voltam róla győződve, hogy valami baj van velem. Ezért inkább titkoltam azt a tudást, aminek én voltam birtokában. Aztán persze ahogy múlt az idő, körbevettek az írástudók, olvasni tudók és egy lettem a sok közül. Behozták a lemaradást, de amíg ők ezzel foglalkoztak, én csak merengtem olyan dolgokon, amiken egy 8 éves lánynak még nem kellene. Tisztán emlékszem ezekre a gondolatokra. Nem éreztem, hogy a korombeliekhez tartoztam volna. Nem kötött le az a téma, amivel ők foglalkoztak. Nem akartam babásat játszani, sem bújócskázni, sem mesét nézni. Egyáltalán, nem is akartam semmivel sem játszani. Ha belegondolok, nem is volt játékom, mert egyszerűen nem tudtam őket élvezni. Szüleim is tudták, hogy kicsit kilógok ilyen téren a sorból, ezért sem traktáltak mindenféle Babyborn-nal, vagy műanyag kiskonyhával, inkább vettek nekem könyveket, színezőket, ecseteket, füzeteket, amikbe írhattam. Első osztályos korom óta írom a naplóimat, és a magam primitív módján le is jegyeztem a történteket. Napi szinten... De már akkor is felmerült bennem egy csomó kérdés. Csak egyszerű, gyereknyelven leírva: Miért ilyenek a fiúk? Miért kell nekik puszit adni a szájukra, hogy elhiggyék, tényleg szerelmes vagyok? Vagy hogy egyáltalán ők tudják-e, hogy mi az a szerelem? Leírtam a kérdést: "Mit fogok én kezdeni az életemmel?" ahogy ezt a kérdést is: "Miért utál XY azért, mert ugyan olyan a nadrágunk?" Csupa olyan kérdés merült fel bennem, ami közvetlen kapcsolatban állt a féltékenységgel, az irigységgel, a szerelemmel, a megbánással, a segítséggel. Talán túl sokat is foglalkoztam ezekkel a dolgokkal, és ma ezért vagyok ilyen fogyatékos... :)

De ami a legszembetűnőbb, hogy egyre többször teszem fel magamban ugyan ezeket a kérdéseket, csak kicsit átfogalmazva. Ami a lényegén nem változtat. És ha rágondolok a mostani és a régi önmagamra, azt veszem észre, hogy az énem tudatlan fele még mindig tudatlan. Nem lettem okosabb, csak tapasztaltabb. De ettől még nem tudom a választ azokra a kérdésekre, amikre 13 éve sem tudtam. Így azt gondolom, nem sokat változtam ennyi év alatt. Ami egy kicsit ledegradáló, ha azt vesszük. Szóval ha változni nem is, fejlődni még fogok, és a választ bár soha nem fogom megtudni, de amit tudni fogok az az, hogy hogyan találjam meg a magamnak legmegfelelőbb utat. Amit csak a hibáimból tudhatok meg.