- tamazonasz -

Jogosan merül fel az emberben a kérdés, hogy ha már FOGYÓKÚRA, akkor az hogy lehet MAKACS? Na kérem szépen... az úgy lehet, hogy akármennyire is nem helyeslem a jelenlegi súlycsökkenésem mértékét, az akkor is folytatódik, ha fene fenét eszik. Nyáron még megértem, hogy fogytam egy keveset, mert rendszertelenül ettem, és akkor is keveset. De most már több, mint egy hónapja rendszeresítettem az étkezésem, reggelizek(joghurt), tízórai (szendvics), aztán ebéd (amit a suliban adnak), délután valami apróság (gyümölcs, vagy keksz szerűség) ééééés még arra is rászoktam, hogy az esetek nagy többségében vacsorázzak valamit. Ez nem kevesebb, mint 5 étkezés naponta kérem szépen! Ez itt egy burkolt poén volt ám, nem várom, hogy mindenki megértse. DE! Komolyan megijeszt, hogy ennek ellenére még mindig rohamosan fogyok. Egy hónapja nem igazán gondolok arra, hogy hány kiló vagyok, mert meg voltam róla győződve, hogy híztam egy kicsit. Aztán tegnap nagy "merészen" ráálltam a mérlegre, és esk...

Ha az ember azt gondolná, hogy soha az életben nem lesz olyan peche, hogy egy rejszoló csöves mellé sodorja a szél, akkor kellemetlen meglepetésekkel számolhat. Már eleve a tudat, hogy egy olyan büdös ember száll fel a buszra (ami amúgy közhasználatban van, adót fizető polgárok utaznak rajta) mint egy hete rothadó patkányt kent volna a ruhájára, úgy fel tud bosszantani, hogy az nem igaz... Pedig nem vagyok az a magától idegeskedő típusú ember. Na de ha már felszállt, legalább maradjon egy helyben, ne mozogjon, hogy ha érezzük, legalább ne lássuk, hogy ott van! De neeeeeeeeeem! Hát ennek a szerencsétlennek persze, hogy ott jön rá a recskázhatnék! Fogta magát, előcsapta amije van és egy percbe nem telt neki, hogy kiverje magánál a "biztosítékot". Ennél undorítóbb történésnek én még nem voltam szemtanúja és a hányinger meg az öngyilkosság csábító gondolata azonnal átölelt és kecsegtetően vonzott magához. Épp hogy mindenki elkezdett kiabálni (persze senki nem mert hozzáérni), a b...

Szeretnék így kinézni: És ezt hanyagolni:

Újabb hét az iskolában. Ez azért elkeserítő, nem? Ha már az első hónapban hétről-hétre túlélek, nem sok jót írhatok a lelkiállapotom számlájára. Talán az idei évem legnehezebb leckéje nem az érettségire való felkészülés lesz, hanem az emberekkel való közös hang megtalálása. Egy bölcs ember egyszer azt mondta, hogy addig ásd a kutat, míg nem vagy szomjas. Ha elengedem a fülem mellett azt, ami most körülvesz, és nem foglalkozom az emberek hangjával, akkor később, mikor egy sokkal nagyobb, zajos medencébe dobnak, félek, hogy nem bírnám ki, megsüketülnék, aztán soha többé nem hallanék semmit. Most kell hozzászoknom, és most kell kialakítanom különböző módszereket arra, hogy hogyan kezeljem a konfliktushelyzeteimet, hogyan találjak megoldás egy-egy problémára, és legfőképp azt kell megtanulnom, hogyan és mivel vezessem le a magamban felgyülemlett stresszt. Ha ezekkel tisztában leszek, gyakorlatilag elé állhatok az egész Világnak, és hiába akarna megsebezni, egy áthatolhatatlan páncél le...

El tudom magam szégyellni, amikor mások előtt elkezdek bőgni. Sőt, kimondottan cikinek tartom, holott ha más fakad sírva, inkább sajnálatot és együttérzést vált ki belőlem. De ha magamra gondolok, nem akarom, hogy sajnáljanak, vagy együtt érezzenek velem. Ami az én terhem, azt nekem kell cipelnem. És ha nagyon nyomja a vállam, akkor le kell dobni. Most is ezt kell tennem. Ledobni magamról az átkozott súlyt. Szasza azt mondta ma, hogy a problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket. Talán ettől majd erősebb leszek, talán tanultam ebből is valamit, talán nem fog ez sokáig bántani. De hogy ennyire is ki tudok borulni, azt nem hittem volna. Csalódtam önmagamban, a saját strapabírásomban. De legalább tudom, hogy hol van a határ. Nem árt, ha az ember tudja, mennyit bír elviselni. Utólag rájöttem, hogy nem szégyen sírni (ettől függetlenül azért mások előtt ne...), ahogy arra is rájöttem, hogyha mindig előre nézek, és megoldást keresek, akkor hamarabb kikerülök a gödörből. Ma este felváz...

Üdvözöllek Kedves Vendég, fogd meg most a kezemet. Ha jobbra nézel, láthatod a még megmaradt eszemet. Nincsen semmi meglepő, nem kell hozzá belépő, ingyenes a körtúra, de menjünk, mert már 5 óra. Itt vonul a háznak ura, igen, mondhatjuk, hogy elég fura... De a gondolat az mocskos, nem csoda hát, ha lucskos. Menjünk tovább, ott a nyak. Emitt épp zubog a konyak. Lemegy a gyomorba, de kerüljük el a fürdőt. Ha továbbmegyünk, lassan elérjük a tüdőt. Álljunk meg egy pillanatra! Ott a szív, ami dolgozik. Időnként ha üres,  akkor igencsak porzik. De úgy látom, most dobog, és kipirult a szívem, Elárulom kedves vendég, nincs mindig ilyen színem... Ha lentebb nézel, láthatod: Sötétedik a táj. MI AZ ISTEN? Az már a máj??! Azt hiszem, hogy eltévedtünk, de semmi baj; itt a haj. Kapaszkodj beléje, és másszunk vissza a fejébe! Ha itt egy kis háj, ne rinyálj... Azt hiszed, hogy benned nincsen? Ez a saját,...

Kezdek kétségbe esni... Vajon mi lehet rajtam olyan szörnyű, hogy önmagamat sem vagyok képes elfogadni? Minden amellett szól, hogy egy harmonikus, kiegyensúlyozott életet éljek. Van családom, vannak barátaim, van életem, hobbim, célom és motivációm. De valahogy mégis minden olyan bizonytalan. Mintha egy más ember életútján lépkednék. Olyan, mintha ugyan az a cél lebegne előttem, de a környezet mégis olyan idegen. Idegennek érzem magamat a saját testemben. Úgy gondolkozom, hogy közben azon gondolkozom, miért gondolkozom ilyesmiken? Ez olyan, mintha ott lenne előttem a zöld, de én csak a kék és a sárga keverékét látom. Felfoghatatlan számomra. Néha úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban kiszakadhatnék a testemből. Egyszerűen csak felszállnék az égbe, és nem érteném, hogy mit kerestem eddig ott lent? Egyszerre vagyok szomorú és boldog. Hiszen megvan mindenem, és még sincs semmim. Amíg nem tudom elfogadni magam, addig hogy gondolhatnám, hogy amim van, az az enyém? Kész diliház, ami most a f...

Mostanában nem jeleskedem valami vidám álmokkal. Egyszer összevesztem Kedves Emberemmel, aztán összejöttem Bálinttal. Utána megint összevesztem Kedves Emberemmel, aztán összejöttem Zsombival. Aztán Tomival jöttem össze, aztán levágott fejű torzszülöttekkel álmodtam, ma meg egy nem létező labirintusban tévedtem el. Mi a csuda van velem? Mondjuk az a része jó volt az álmomnak, hogy beszéltem Zsombival skyp-on. Éppen elhívtam a szalagavatómra, hogy legyen a párom, de az utána lévő rossz rész persze elmaradhatatlan: Nemet mondott. Így partner nélkül maradtam a keringőre, amit természetesen le is mondtam!

Sírni nem nehéz dolog. De befejezni a sírást...

Ma megnéztem egy filmet. Körülbelül négyszer szorult össze a szívem, és háromszor sírtam el magam rajta. Férfiaknak nem ajánlom, mivel olyan értékeket hordoz magában ez a film, amit ők nem tudnak felfogni ésszel, betudva ezt a kis malőrt annak, hogy ők az emancipáció másik oldalát erősítették. Szóval a címe: Hogyan csinálja? Tulajdonképpen egy túlpörgött, túlfűtött, szétszórt, kétgyerekes anyáról szól, aki megosztotta az életét a munka és a család világában. Habár mindkettőbe 100%-ban beletette magát, még sem élte meg egyik életét sem boldogan. Olyan szörnyű gondolatok buggyantak fel megint az általában nyugis melankólia mocsaramból, amik amúgy, normál esetben nem jöttek volna fel a felszínre. De az élet furcsa, mindig okoz meglepetéseket. Na jó, igazából csak gondolatokról beszélek, nem vágtam fel az ereimet, meg ilyesmik... Szóval megint elfogott az anyaság érzése, a törődés, a gondoskodhatnék, a szeretet, a vágy valami olyasmi után, ami nekem nincsen, és egy darabig még nem is...

Te vagy a minden Álmodom egy utat feléd, szigetek jönnek néha közbe, bele-bele botlom egybe-egybe, merre lehet az erre? Hol a vége, téged kereslek, de nem talállak, pedig látom az arcod, homokból formálom meg kristályosan, nézem éjjel-nappal álmosan, belém ivódott a szád a szemed, belém égett és nyomot hagyott rajtam, de most mégis hogy takarjam? Felnézek az égre, és lenéznek onnan, akkor most ők vannak fent, vagy én vagyok lent? Nem állhatok meg, utam akkor is hozzád vezet, tudom, hogy a tenger viharos, és tényleg, viharos. Tombol a víz, arcomba fújja testét, s nem biztos, hogy túlélem az estét, de mit tegyek, mit egyek, mi legyek, hogy téged túléljelek? Minden késed bánt és szivárog a vérem, egyszer elmondtam, többé sosem kérem, nem várhatod, hogy örökké várjak, mégis megteszem, mert üvöltenek a szájak, onnan föntről, ahonnan én vagyok a lent, te meg a fent, üvöltenek a szájak, és szétszednek a vágyak, amik csak téged akarnak, most már, mert a szubsztanciám tartja a szám, be...

Mentem haza a suliból és felszállt a buszra egy igen csak bögyös tömör gyönyör, aki szépen kitette bájait a világ szeme elé. Kicsit felhúztam a szemöldököm, de ennyi volt minden reakcióm. Amúgy tényleg... miért van bennem ez a reakció? Semmi közöm hozzá, és csak mert ő így viselkedik, az én ciciim még nem fognak kiesni a pólómból. Mindegy, volt egy csöpp ellenszenv, de leküzdöttem. Ami viszont nagyon felbosszantott!!! Mellettem ült két srác, akiket már előtte is vizslattam. Nem pozitív értelemben. Nagyon el voltak foglalva a csudiszép csilli-villi, rikítóan színes GUMIórájukkal, és egymásnak mutogatták, hogy milyen ej de menő. Már csak akkor lepődtem meg jobban, amikor mind a kettő elővett a zsebéből még egy-egy UGYAN OLYAN ÓRÁT, csak más színben. Azt hittem eldobom az agyam, arra már nem is mondtam semmit, amikor megláttam, hogy az óráról lóg egy legó darabka. Na ez a két szép szál férfi palánta amikor meglátta a kedves tömör gyönyör galambunkat, kiguvadt szemekkel rácuppantak...

Úgy döntöttem, ez a reggel megér számomra egy blogbejegyzést. Nem csak azért, mert megint nagyon furcsa dolgot álmodtam (majd kitérek rá), hanem mert még csak pár óra telt el ébrenléttel, mégis annyi hülyeséget csináltam, hogy már nehéz követni is. Először is beengedtem a macskákat, hogy adjak nekik kaját, és hogy utána megkapják a szemcseppjüket. Meg is etettem őket, közvetlen utána ki is engedtem őket... Aztán gondolkoztam el rajta, hogy valami nem kerek... ahha! A szemcsepp. Na mindegy, már nem tudtam őket összefogdosni a kertben. Aztán a reggeli. Mivel tudom, hogy dorgálást kapok ha nem eszek, erőt vettem magamon és sütöttem magamnak két szál bacon-t és egy kiflit is megpirítottam vajon. Az volt a tervem, hogy szendvicset csinálok, de valahogy nem akart összejönni. Először is azért, mert megettem a szalonnát, amit megsütöttem, miközben a kifli még pirult a serpenyőben. Ok, hülye vagyok, elismerem, akkor gondoltam vágok rá sajtot, hogy azért mégse magába egyem meg. Levágtam a saj...