Temető
Kezdek kétségbe esni... Vajon mi lehet rajtam olyan szörnyű, hogy önmagamat sem vagyok képes elfogadni? Minden amellett szól, hogy egy harmonikus, kiegyensúlyozott életet éljek. Van családom, vannak barátaim, van életem, hobbim, célom és motivációm. De valahogy mégis minden olyan bizonytalan. Mintha egy más ember életútján lépkednék. Olyan, mintha ugyan az a cél lebegne előttem, de a környezet mégis olyan idegen. Idegennek érzem magamat a saját testemben. Úgy gondolkozom, hogy közben azon gondolkozom, miért gondolkozom ilyesmiken? Ez olyan, mintha ott lenne előttem a zöld, de én csak a kék és a sárga keverékét látom. Felfoghatatlan számomra. Néha úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban kiszakadhatnék a testemből. Egyszerűen csak felszállnék az égbe, és nem érteném, hogy mit kerestem eddig ott lent? Egyszerre vagyok szomorú és boldog. Hiszen megvan mindenem, és még sincs semmim. Amíg nem tudom elfogadni magam, addig hogy gondolhatnám, hogy amim van, az az enyém? Kész diliház, ami most a fejemben zajlik, és nem vágyom másra, csak egy kis csendre, pihenésre, jó érzésre.
Jól esne egy baráti ölelés, és hogy valaki azt mondja, örül, hogy vagyok neki. Nem a panasz, a sírás, a panasz, az idegeskedés és a panasz. Vagy egyszerűen csak azt szeretném, hogy valaki megnevettessen, ne pedig nekem kelljen törnöm magam, hogy kicsikarjak egy mosolyt mások arcára. Néha nem ártana, ha én is panaszkodhatnék, ha elmondhatnám, hogy mi bánt, hogy mi fáj, és nem belül üvöltenék, mint az állat, és őrölném magamban a mérget. De már nem bízom senki masszivitásában. Mindenki szarban van, mondjuk ki, és senkit nem akarnék terhelni még pár problémával. És akkor sem, ha olvassák a blogomat és majd jönnek, hogy mondjam el mi van, nem terhelem. Mert DE IGEN! Addig úgy sem hiszem el, amíg nem látok végre én is egy pozitív, életre való, egészséges embert. Ha egyszer találkozom egy ilyennel, neki lehet, hogy panaszkodnék. De akkor meg én kerülnék bele egy olyan szituációba, amibe nem akarok. Nem akarok a problémákkal foglalkozni, jobban szeretem a jó dolgokat, a derűlátást, a vidámságot. Egy sírral tudnám magam azonosítani. Körülbelül ugyan olyan üres vagyok, van bennem egy csontváz, néhány emberi maradvány, és semmi más. Fölém hajolnak és sírnak, megitatnak a könnyeikkel, aztán továbbállnak. Mindenki, aki elmegy előttem, zokog, vagy síri csöndben kesereg. Egy temetetlen temető vagyok, aminek a sírkövére mindenki rávési a nevét.
Jól esne egy baráti ölelés, és hogy valaki azt mondja, örül, hogy vagyok neki. Nem a panasz, a sírás, a panasz, az idegeskedés és a panasz. Vagy egyszerűen csak azt szeretném, hogy valaki megnevettessen, ne pedig nekem kelljen törnöm magam, hogy kicsikarjak egy mosolyt mások arcára. Néha nem ártana, ha én is panaszkodhatnék, ha elmondhatnám, hogy mi bánt, hogy mi fáj, és nem belül üvöltenék, mint az állat, és őrölném magamban a mérget. De már nem bízom senki masszivitásában. Mindenki szarban van, mondjuk ki, és senkit nem akarnék terhelni még pár problémával. És akkor sem, ha olvassák a blogomat és majd jönnek, hogy mondjam el mi van, nem terhelem. Mert DE IGEN! Addig úgy sem hiszem el, amíg nem látok végre én is egy pozitív, életre való, egészséges embert. Ha egyszer találkozom egy ilyennel, neki lehet, hogy panaszkodnék. De akkor meg én kerülnék bele egy olyan szituációba, amibe nem akarok. Nem akarok a problémákkal foglalkozni, jobban szeretem a jó dolgokat, a derűlátást, a vidámságot. Egy sírral tudnám magam azonosítani. Körülbelül ugyan olyan üres vagyok, van bennem egy csontváz, néhány emberi maradvány, és semmi más. Fölém hajolnak és sírnak, megitatnak a könnyeikkel, aztán továbbállnak. Mindenki, aki elmegy előttem, zokog, vagy síri csöndben kesereg. Egy temetetlen temető vagyok, aminek a sírkövére mindenki rávési a nevét.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése