Mi a mai lecke?

El tudom magam szégyellni, amikor mások előtt elkezdek bőgni. Sőt, kimondottan cikinek tartom, holott ha más fakad sírva, inkább sajnálatot és együttérzést vált ki belőlem. De ha magamra gondolok, nem akarom, hogy sajnáljanak, vagy együtt érezzenek velem. Ami az én terhem, azt nekem kell cipelnem. És ha nagyon nyomja a vállam, akkor le kell dobni. Most is ezt kell tennem. Ledobni magamról az átkozott súlyt.

Szasza azt mondta ma, hogy a problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket. Talán ettől majd erősebb leszek, talán tanultam ebből is valamit, talán nem fog ez sokáig bántani. De hogy ennyire is ki tudok borulni, azt nem hittem volna. Csalódtam önmagamban, a saját strapabírásomban. De legalább tudom, hogy hol van a határ. Nem árt, ha az ember tudja, mennyit bír elviselni. Utólag rájöttem, hogy nem szégyen sírni (ettől függetlenül azért mások előtt ne...), ahogy arra is rájöttem, hogyha mindig előre nézek, és megoldást keresek, akkor hamarabb kikerülök a gödörből.

Ma este felvázoltam egy ötletet az osztálynak, amit pozitív véleménnyel fogadtak. Igazából ezt is Szasza mondta nekem, szerződéssel kapcsolatos, amit nem ártana minél előbb megvalósítani. Ha ez kész, akkor onnantól kezdve mosom kezeim. Addig meg igyekszem kitartani magam mellett, és nem elveszni a szitkozódások tengerében.

Ha valaki nem ért egyet, azt csókoltatom, aki pedig egyet ért, azt is. Csak őket szívesebben :)