A blog a lélek tükre
Újabb hét az iskolában. Ez azért elkeserítő, nem? Ha már az első hónapban hétről-hétre túlélek, nem sok jót írhatok a lelkiállapotom számlájára. Talán az idei évem legnehezebb leckéje nem az érettségire való felkészülés lesz, hanem az emberekkel való közös hang megtalálása. Egy bölcs ember egyszer azt mondta, hogy addig ásd a kutat, míg nem vagy szomjas. Ha elengedem a fülem mellett azt, ami most körülvesz, és nem foglalkozom az emberek hangjával, akkor később, mikor egy sokkal nagyobb, zajos medencébe dobnak, félek, hogy nem bírnám ki, megsüketülnék, aztán soha többé nem hallanék semmit.
Most kell hozzászoknom, és most kell kialakítanom különböző módszereket arra, hogy hogyan kezeljem a konfliktushelyzeteimet, hogyan találjak megoldás egy-egy problémára, és legfőképp azt kell megtanulnom, hogyan és mivel vezessem le a magamban felgyülemlett stresszt. Ha ezekkel tisztában leszek, gyakorlatilag elé állhatok az egész Világnak, és hiába akarna megsebezni, egy áthatolhatatlan páncél lesz rajtam, ami visszaüt minden negativitást. Sőt... naiv vagyok, ha ezt gondolom, nem! Ugyanúgy képes lesz megsebezni, de sokkal nehezebben, és ha sikerül is, én meg tudom magam gyógyítani. És ez a mérföldes különbség a mostani én, és a jövőbeli én között. Az, ami miatt ezt gondolom, nem most történt. Ez a gondolat sem most pattant ki a fejemből. Az évek során kívülállóként figyeltem a körülöttem lévőket. Nagymamám arra tanított, hogy ha képesek vagyunk meghallani a ki nem mondott szavakat, akkor feleslegessé válik a kérdezés. Tudom, hogy én régen nagyon sokat kérdeztem, mindenre rácsodálkoztam. Minden után odanyúltam, megforgattam, megnézegettem, és kérdeztem. De ahogy telt múlt az idő, egyre zárkózottabb lettem bizonytalanságomban. Egyre kevesebbet mutattam meg magamból, egyre kevésbé mertem felvállalni magamat és a tetteimet. Ami egy szempontból előnyömmé vált: Megtanultam magamban feltenni a kérdést és magamban rájönni a válaszra. Kérés/kérdés nélkül kaptam meg azokat a dolgokat, amikre vágytam, és amit tudni akartam. Azt mondjuk hozzá kell tennem, hogy évekig nagymamám szellemének éltem, soha nem felejtettem el azokat a dolgokat, amikre megtanított, míg még velem volt. Tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy azzá lettem, aki ma vagyok. És az a lány, aki ma visszanéz a tükörből rám, tudom, hogy meg akar változni, egy kicsit, valamilyen értelemben. Erősebbnek lenni az átlagnál nem önző dolog. Mindenkinek meg van a lehetősége rá, hogy megvédje magát, csak van, aki nem akarja. Sőt, van, aki kőkeményen ellenáll minden fajta segítségnek. Ha én segítséget kapok, nem félek kihasználni, mert tudom, hogy értem föntről nyúlnak, és ennél már csak feljebb akarnak húzni. Hiszek annyira az emberekben, hogy ne higgyem azt, hogy le akarnak rántani a sötétbe. Ha pedig van ilyen, azt már észre veszem. Annak már tudatában vagyok. Ha ellenállok nekik, az azért van, mert nem vagyok hajlandó elölről kezdeni a kártyaváram építését, ha meg nem állok nekik ellen, annak meg nyomós oka lehet.
Annyi szent, hogy nem vagyok hülye. Nem csinálok meggondolatlanul dolgokat. Ha valaki átgondolja a tetteit, és annak következményeit, az én vagyok. És ha lehet ilyet mondani, mint életcélt, akkor igen, kitűztem magamnak most hármat is... A konfliktusokból nyereségesen kilépni, a problémákat megoldani és a stresszt okosan levezetni.
Amen
Most kell hozzászoknom, és most kell kialakítanom különböző módszereket arra, hogy hogyan kezeljem a konfliktushelyzeteimet, hogyan találjak megoldás egy-egy problémára, és legfőképp azt kell megtanulnom, hogyan és mivel vezessem le a magamban felgyülemlett stresszt. Ha ezekkel tisztában leszek, gyakorlatilag elé állhatok az egész Világnak, és hiába akarna megsebezni, egy áthatolhatatlan páncél lesz rajtam, ami visszaüt minden negativitást. Sőt... naiv vagyok, ha ezt gondolom, nem! Ugyanúgy képes lesz megsebezni, de sokkal nehezebben, és ha sikerül is, én meg tudom magam gyógyítani. És ez a mérföldes különbség a mostani én, és a jövőbeli én között. Az, ami miatt ezt gondolom, nem most történt. Ez a gondolat sem most pattant ki a fejemből. Az évek során kívülállóként figyeltem a körülöttem lévőket. Nagymamám arra tanított, hogy ha képesek vagyunk meghallani a ki nem mondott szavakat, akkor feleslegessé válik a kérdezés. Tudom, hogy én régen nagyon sokat kérdeztem, mindenre rácsodálkoztam. Minden után odanyúltam, megforgattam, megnézegettem, és kérdeztem. De ahogy telt múlt az idő, egyre zárkózottabb lettem bizonytalanságomban. Egyre kevesebbet mutattam meg magamból, egyre kevésbé mertem felvállalni magamat és a tetteimet. Ami egy szempontból előnyömmé vált: Megtanultam magamban feltenni a kérdést és magamban rájönni a válaszra. Kérés/kérdés nélkül kaptam meg azokat a dolgokat, amikre vágytam, és amit tudni akartam. Azt mondjuk hozzá kell tennem, hogy évekig nagymamám szellemének éltem, soha nem felejtettem el azokat a dolgokat, amikre megtanított, míg még velem volt. Tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy azzá lettem, aki ma vagyok. És az a lány, aki ma visszanéz a tükörből rám, tudom, hogy meg akar változni, egy kicsit, valamilyen értelemben. Erősebbnek lenni az átlagnál nem önző dolog. Mindenkinek meg van a lehetősége rá, hogy megvédje magát, csak van, aki nem akarja. Sőt, van, aki kőkeményen ellenáll minden fajta segítségnek. Ha én segítséget kapok, nem félek kihasználni, mert tudom, hogy értem föntről nyúlnak, és ennél már csak feljebb akarnak húzni. Hiszek annyira az emberekben, hogy ne higgyem azt, hogy le akarnak rántani a sötétbe. Ha pedig van ilyen, azt már észre veszem. Annak már tudatában vagyok. Ha ellenállok nekik, az azért van, mert nem vagyok hajlandó elölről kezdeni a kártyaváram építését, ha meg nem állok nekik ellen, annak meg nyomós oka lehet.
Annyi szent, hogy nem vagyok hülye. Nem csinálok meggondolatlanul dolgokat. Ha valaki átgondolja a tetteit, és annak következményeit, az én vagyok. És ha lehet ilyet mondani, mint életcélt, akkor igen, kitűztem magamnak most hármat is... A konfliktusokból nyereségesen kilépni, a problémákat megoldani és a stresszt okosan levezetni.
Amen
Megjegyzések
Megjegyzés küldése