Az élet szaros kenyér, de jóízűen kell megenni.

Mostanában tele van az agyam mindenféle hülyeséggel. Nem feltétlenül a szalagavató okozta stressz az, ami miatt nem alszom jól, hanem a többi dolog is zavarhat, ami körülöttem ezzel az eseménnyel párhuzamosan történik. Egyrészt úgy érzem, hogy Alex kicsit eltávolodott tőlem. Még csak nem is Nóritól, mert valljuk be, egyfolytában ment a herce-hurca köztük, de tőlem is kifejezetten nagy lépésekben halad el. Mondjuk ennek én is okozója vagyok, de nem szándékosan Alex ellen megy a közönyöm, hanem a rossz kedv ellen. Talán egy vagy két hete besokalltam és nem vagyok hajlandó azzal tölteni a napomat, hogy duzzogó arcokat nézzek vagy hallgassam a hisztiket. Lehet, hogy ezt félre értette, és most ezért nem beszél velem, mert valóban, volt egy napom, amikor kifejezetten szar kedvvel mentem be az iskolába, elég sok minden piszkálta a csőrömet, és ahol tudtam, kerültem a társaságát, mert látszott rajta, hogy szintén fasírtban van a világgal. Azt mondjuk hozzá tenném, hogy Nórival sem beszéltem aznap túl sokat. Mindegy... nem is tudom, hogy mit gondoljak. Annyira nem számít már, hogy ki az, aki velem van és ki az, aki nem, mert ha csak azért vannak velem, mert "energiabomba" vagyok, akkor köszönöm szépen, de ebből az érdekből én nem kérek. Elegem van ezekből a kiskapukból is, hogy azt látom, hogy miként oldják meg egyesek azt, hogy ne kelljen konfliktus helyzetbe kerülniük és egymás háta mögött szövögetik a kis terveiket vagy mocskolódnak egymáson, abból is elegem van, hogy ezeknek meg én iszom meg a levét. Mi a francért nem lehet egymással békében megülni? Nincs már olyan sok hátra a gimiből, ki lehet bírni nyugton, veszekedés nélkül. Aztán ha elballagtunk, cső, szifon válltáska és ha nem akarják, a büdös életben többet nem kell ránézni a másik fejére. Egyszerűen undorító az a sok aljasság, ami ebben az iskolában megy.
Kedves Emberemnek igaza van. Ha besokalltam, akkor hagyjam az egészet a fenébe, üljek le olvasni a szünetben, hallgassak zenét, hívjam fel, vagy valami, csak ne azzal foglalkozzak, ami hosszú távon deformálja a lelki világomat. És valóban. Ennyit igazán nem ér az egész. Én is úgy vagyok vele, hogy ha elballagok innen, akkor lesz, akivel találkozom majd néha és lesz a nagy többség, akikkel nem hogy nem fogok összefutni, de a hátam közepére sem fogom őket kívánni. Ennyi. Az meg majd elválik, hogy ki hova tartozik. Nyilván, akinek ez nem fontos, az a nagyobb táborba kerül, akinek meg fontos vagyok valamennyire, azok nem fognak cseszegetni a hátra levő pár hónapban.
Az élet nem olyan bonyolult, csak mi tesszük azzá. Sok a komplikáció, sok az agyalás, sok a pattogás, a nyavalygás, a hiszti, a sértődés...

Kedves Emberemmel is volt egy komolyabb beszélgetésünk. Inkább vallomásnak nevezném, mint beszélgetésnek, mert ő elmondott valamit, amire nekem csak annyi volt a dolgom, hogy reagáljak valahogyan. Megtehettem volna, hogy begurulok, tulajdonképpen teljesen jogosan, sőt, minden nap megsértődhetnék rá, de nem teszem, mert ezzel rontanám el azt a szép életet, amit mi ma élünk. Szerintem az emberek 98%-a nem olyan toleráns, mint én. És ezzel most nem azt akarom mondani, hogy hű de jó dolgom van, milyen fasza gyerek vagyok... Ennek is megvannak a hátulütői. Sok mindent elhiszek, amit nem kéne, sok mindent megbocsájtok, amit nem kéne és sok mindent elviselek, amit nem kéne. Úgy is mondhatnám, hogy naiv vagyok. Ami elég szörnyen hangzik. De őszintén... Ezt gondolom magamról. Mégis, megtanultam egyensúlyozni azon a hajszálvékony damilon, amin a szakadék fölött lépkedek. Sokat kellett pofára esnem, hogy tapasztalatokat gyűjtsek, mert csak a saját káromon tudtam megtanulni a dolgokat.
Még mindig az egyik kedvenc mondásom, amit Kedves Emberem mondott nekem:" Az élet szaros kenyér, de jóízűen kell megenni. "
Ezzel egyet értek. De az is tetszett, amit Nóri mondott valamikor: "Az élet egy nagy mazsolás muffin. Csak én kiszedem belőle a mazsolákat, mert azt nem szeretem." - Ez is egy jó életfelfogás, de én amondó vagyok, hogy ez áll hozzám legközelebb: "Az élet annyi, amennyit beleteszel."

Oké és akkor egy éles váltás:

Ma találkozom Imanollal. Végre. Mostanában nem igazán akart összejönni, de őszintén szólva nem sok kedvem volt kimozdulni (ha nem kötelező) itthonról, ugyanis rajta voltam a gyógyulás procedúrán. Jó hír, hogy úgy érzem, meggyógyultam, de azért még kivárom a végét. Nem igazán tett jót a két adag antibiotikum, mert amint letettem a gyógyszert, mindenféle nyavalya rám jött. Fájt a fejem, a hasam nem volt rendben (a normaflor ellenére sem), a torkom begyulladt, gyakran elszédültem és a havim is két héttel korábban köszönt be. (Ami viszont szalagavató szempontjából királyság) Na de ami a lényeg, hogy remélem soha többé nem kell ilyen durva gyógyszeres kezelés alá vonni, mert nem hogy nem vagyok hozzászokva a gyógyszerekhez, eléggé úgy fest, hogy kifejezetten rosszul érinti a szervezetem. Oké, elmúlt a felfázás (talán), de jött helyette sok más. Hát kössz :)

Ma este álmomban Balázs látogatott meg. Nem ért hozzám, de ott állt mellettem, és éreztem, hogy bizsergett köztünk a levegő. Tegnap ugyan ez. Sőt... tegnap forró csókok is elcsattantak, miközben ment a huzavona, mert hát nyilván mi már szakítottunk egy ideje. De akkor is, olyan jó érzés volt...
Nem tudom, hogy ez miért lehet? Hogy olyan fiú, mint Balázs, akit bár tényleg szeretek, mert miért is ne szeretném, de ellökött magától és nem kellettem neki, meglátogat álmomban. Soha nem gondolok rá, békében őrzöm a szívemben, hogy volt és elmúlt, de ha nem nézek rá egy képre, biztos nem jutna eszembe magamtól. Na mindegy. Ezt csak így érdekesnek találtam megemlíteni.
Arról nem is beszélve, hogy Kedves Emberemről nagyon ritkán álmodok. De ha álmodok is valamit, az is veszekedés vagy sírás szokott lenni. De ezeket el szoktam neki mondani. Ezt csak annak tudom be, hogy nem lehet minden tökéletes, és mivel a valóságban majdnem az, így álomban muszáj valahogy kompenzálni a dolgot... :)