Szellemlány

Ezt úgy érzem nem most kéne ellőnöm, mivel még csak egy napja tart az a folyamat ami egy kardot tart elém és azt várja, hogy pofára essek, de ez a nap simán elmenne egy hónapnak is. A percek csigalassúsággal vonszolják magukat és nem hagyják, hogy csak úgy előre pörgessem az időt. Ahogy este lehajtottam a fejem (nem kevés macskagyökérrel a gyomromban) úgy gondoltam, lehet, hogy nem ébredek fel reggel. Hogy talán megúszhatom az időt, és egy hónapig békésen fekszem egy kórházágyon. Nem akarok meghalni, nincsenek öngyilkos hajlamaim, de szívesebben lennék most önkívületi állapotban egy ideig, mint hogy egy dekoncentrált és mégis centralizált gondolkodású lány legyek. Természetesen a gondolataim nem foglalnak magukba sok mindent az élet területén, talán csak egy dolgon csámcsogok, azon belül viszont határtalan fantáziával. Egyszerre vagyok elhagyott, mégis megőrzött. Kedves Emberem megígérte, hogy mindig a szívében maradok. Talán egy kicsit segít ezzel, de mégis úgy érzem magam, mint egy szellem. Ahogy az álmomban láttam. Mikor tánc közben a kezem a kezében egyre csak halványodott, majd egyszer csak eltűnt. Láttam, ahogy ő még tovább táncol, szeme ugyanúgy az én szemembe nézett, de már nem látott semmit. Kétségbeesetten téptem ki magam a karjából és szóltam neki, de nem hallott, nem látott és már nem is érzett. Csak egymagában, széttárt karokkal táncolt, keringőzött az elsírt keringőre, a valaha volt élet szonátájára.