Világ vége utólag - Avagy zombitámadás Budapesten
Az előszobában ültem a lépcsőn... Nem voltam túl jó kedvemben, de nem igazán tudtam, hogy miért? Az időjárás nyomott, a hangulat pedig feszült volt. Hallottam is, ahogy anyám és apám elkezdtek veszekedni. Fölálltam, hogy megnézzem minden rendben van-e. Anyukám a konyhában pakolt, apukám meg a húgom helyén ült az asztalnál és piros volt az arca az idegességtől. Aztán egyszer csak fölemelt egy serpenyőt és az asztalhoz vágta, ami olyan ricsajt csapott, hogy majd' kiugrott a szívem a helyéről. Tudtam, hogy anyukámra ideges, én még is féltem. Nem hallottam, hogy min vitatkoztak, egyszerűen csak közbevágtam és megkérdeztem apumtól, hogy erre miért volt szükség? Mit akar ezzel bizonyítani? Láttam a hitetlenkedést az arcán, mikor hozzá szóltam, és olyan gyorsan történt minden, hogy cselekedni sem volt időm. Ő megint felvette a serpenyőt és egy nagy lendülettel felém dobta. A serpenyő pörgött a levegőben és hajszál híján nem talált el, hanem a nappaliban landolt hangos robajjal a padlón, ahol a csempe be is tört. A serpenyő tartalma, ami valami palacsinta szerűség lehetett, reptében kiesett és a padlót végig beterítették a tészta cafatok. Apukám visszaült a helyére, én pedig könnyes szemmel kirohantam a házból. Minden olyan hirtelen történt, hogy nem tudtam, mit is csináltam, milyen nagy szerencsém volt, hogy az a serpenyő nem talált el... Nem volt nálam semmi. Kifele menet felkaptam a csizmámat, meg lekaptam a fogasról a lenge tavaszi kabátomat és úgy, egy szál fekete hálóingben rohantam ki a kapun. Azt hiszem sokkolt az, ami történt és nem éreztem a hideget. Pedig láttam a tömör leheletgomolyagot, ami a számból jött ki minden egyes lélegzetvétel után. Kapkodtam a levegőt és bár nem éreztem a torkomban a szorítást, mégis tudtam, hogy sírok. Elindultam az utcában. A közvilágítás mindig is gyér volt nálunk, de legalább egy kicsit megnyugtatott. Már félúton haladtam a Naplás út felé, mikor hallottam, hogy húgom utánam szaladt. Mikor utolért, láttam az arcán a félelmet és el sem mertem képzelni, hogy mit láthatott, mit hallhatott, ezért nem kérdeztem tőle semmit. Épp elég volt az is, hogy ő is velem tartott. Legalább nem voltam egyedül. Rajta sok ruha volt, sapka, sál, nadrág, vastag kabát, de még így sem jöttem rá, hogy fáznom kéne, hogy alul vagyok öltözve. Még csak a kabátomat sem fogtam össze. Így mentünk egymás mellett, szótlanul...
Valahol a városban járhatunk, mikor elkezdett hajnalodni. Addigra már rég magamhoz tértem és az ájulás kerülgetett, olyan rosszul lettem a hidegtől. A lábam lefagyott, a térdem sajgott, az arcom tüzelt a jégtől, az ujjaim is elfagytak... Brigi odaadta a sálját és a sapkáját, mert neki volt kapucnija de még így is az utolsókat rúgtam. Nagyon gyanús volt, hogy senkit nem láttunk az utcákon egész este, sem pedig akkor, amikor már kezdett a nap is kisütni. Se nálam, sem Briginél nem volt telefon, hogy meg tudjuk nézni, mennyi az idő, de gyanítottuk, hogy már 8-9 óra körül lehetett a nap állását nézve. Furcsának találtuk a helyzetet, de én akkor már nem akartam furcsa dolgokkal foglalkozni, csak egy meleg helyet akartam találni, hogy egy kicsit felolvasszam a végtagjaimat. Féltem, hogy talán elfagyott egy-egy ujjam annyira, hogy már nem jön rendbe többet. Tényleg nem tudtam, hogy hol vagyunk. Brigi sírt. Ezen sem csodálkoztam, az éjszaka folyamán többször is elsírta magát, de csak azért sem akartam megkérdezni, hogy mi történt otthon. Attól tartottam, hogy nem fogom tudni elfogadni a tényt. Én a halált kívántam, hogy legyen már vége a remegésnek, Brigi pedig... nem tudom mi járt a fejében. De szomorú volt, így ballagtunk egymás mellett az üres utcákon.
Aztán egyszer csak, mintha a semmiből termettek volna elő, egy "embercsorda" szaladt át az úton. Egyenesen felénk vették az irányt és mindegyiknek eltorzult ábrázata mögül éles sikítás hallatszott. Brigivel megtorpantunk és nem tudtuk mire vélni az előbbieket. Az emberek már rég mögöttünk rohantak, mi pedig egy helyben állva, csöndben néztünk egymásra, és hirtelen mindkettőnket szörnyű félelem fogott el. Csönd... és csönd... A szél meglebegtette a hajam és a kabátom, aztán az is elnémult. Rettenetes csönd telepedett körénk, szinte éreztük, ahogy bekebelez minket a halál. Az előbb fényesen sütött a nap, de már eltakarta egy vastag hófelhő, így szürke semmis fényt adott a város amúgy is kihalt színterének. Százszor gyorsabban dobogott a szívem... És akkor megláttuk őket. Olyan halkan jöttek, mint a kísértetek. Volt lábuk, volt kezük, volt szájuk, de mégis, mintha puha vattán lépkedtek volna a macskák behúzott körömmel, egy neszt sem ejtettek az utcán. Rémesen néztek ki, nem e világi szörnyek. Hatalmas, talán két méter magas, szürke lények voltak, külsejük visszataszító. Nem tudtam megállapítani, hogy csomókban nőtt szürke szőr fedte őket, vagy a saját lefoszlott, elszáradt bőrük borította külsejüket. Szájuk hasonlított az emberekéhez, csak az alsó állkapcsuk durván kiugrott előre és valamivel hegyesebb foguk volt, sárgák, barnák, koszosak és visszataszítóan félelmetesek. Némelyiknek még lógott a szájából valami hús, nem tudom, hogy honnan származhatott, de feltételeztem, hogy emberé, mivel ugyanonnan textil anyagok is kikandikáltak a ronda fogak közül. Hosszú kezük volt, majdnem a földig ért, irracionálisan sovány külső mellett. Kilógott a bordájuk, mintha nem is lett volna rajtuk hús. Új jártak, mint a farkasok, lábuk hátrafelé tört és testtartásuk enyhén előre dőlt. A félelem olyan szinten a lelkembe mart, hogy bár futni akartam, a lábam meg sem mozdult. Most már egyáltalán nem éreztem, hogy fázok, nem éreztem a hideget, sem a meleg vért, amit a szívem pumpált a testem különböző részeibe, hogy "tessék, itt van, menekülj". A szervezetem kétségbeesetten termelte az adrenalint, de az olyan volt, mint halottnak a csók. Nem tudtam vele mit kezdeni. Ledermedtem, és mint egy szobor, úgy álltam az utca közepén kishúgommal, akin szintén azt láttam, hogy moccanni sem bír. Figyeltem az ocsmány szörnyek szemét, de a tekintetük elkerült minket, ügyet sem vetettek ránk. Mélyeket szimatoltak a levegőbe, és mentek arra, amerre az imént az embercsorda rohant. Nagyon lassan haladtak, lassú, lomha léptekkel, de egy-egy lépésük olyan hosszú volt, mint én magam fekvő állapotban. Kínzott a vágy, hogy futásnak eredjek, mikor már ott voltak velünk szemben egy vagy két méterre, de leblokkoltam. Reméltem, hogy annyira elfagyott mindenem, hogyha ezek most fognak megzabálni, akkor abból semmit nem fogok érezni. Jobban féltem Brigi miatt. Már felismertem a szituációt, tudtam, hogy ezek a lények nem vettek észre minket, mert mozdulatlanul álltunk, mint két szobor. Hiába ott mentek el mellettünk, nem törődtek velünk. Pár másodpercbe telt, míg elhaladtak mellettünk, addig még a lélegzetem is lassabb lett, kevesebb leheletgolyót képezve magam előtt. Brigin is láttam, hogy szinte teljesen leblokkolta a látvány, és akár csak engem, őt is a földbe gyökerezte. Aztán elmentek... Sok percen keresztül álltunk még ott, némán, dermedten, mint két kihűlt kutya az út szélére vetve, és nem mertünk megmoccanni sem. Egy idő után éreztem, ahogy a félelmem alább hagy, a vér kezdett újra kimenni a kezeimből, az adrenalin szintem pedig kénytelen-kelletlen volt csökkenni. Brigi felé fordultam, aki még mindig oda nézett, ahol az előbb a szörnyek sorakoztak előttünk. Vajon mit gondolhat? Vajon mik voltak ezek? Mi történik itt?
A hozzánk legközelebb eső épület szerencsére egy olyan helyet biztosított a hozzánk hasonló kóborló embereknek, ahol összeszedhették magukat a nagy hideg után. Történetesen az az incidens az Amway központ mellett történt, aminek alagsorában menedéket alakítottak ki a túlélőknek. Ott találtak ránk, míg mi még az utca közepén álltunk és tanácstalanul vártuk, hogy most mi legyen. Fegyverekkel rohantak ki értünk, ránk dobtak egy-egy vastag pokrócot és erősen magukhoz szorítva vittek be minket a központba. Nem voltunk a kellő mennyiségű információ birtokában, így hagytuk, hogy azt tegyék velünk, amit akarnak. Ők legalább emberek voltak... Pár órát kellett eltöltenünk a melegedőben, ahol orrfacsaró bűz keringett, mintha csövesek árasztották volna el a helyet. De ki tudja... valószínűleg őket is behurcolták az utcákról, nehogy áldozatul essenek ezeknek a lényeknek. Mikor már úgy éreztem, hogy biztonsággal mozgatom az összes ujjam és végtagom, összeszedtem magam Brigivel együtt és kimentünk a fülledt levegőjű, szinte szaunának mondható szobából. A központ zsúfoltig tele volt emberrel. Meglepetésemre sok ismerősömet is megtaláltam a szememmel egyetlen körbenézéssel. Ott láttam Szaszát, a feleségét a kisfiukkal, ott volt Nóri is, az egyik szomszédom, mind-mind egyetlenként a tömegben. De rajtuk kívül is felismertem még sok mindenkit. Az épületben félhomály uralkodott, nem volt az összes lámpa felkapcsolva, és alapvetően kicsit volt a nyüzsgés, csöndben mozogtak fel-alá az emberek. Szerettem volna tudni, hogy mi a céljuk, ki hova megy és egyáltalán nekem mit kéne tennem?
Eltelt annyi idő, hogy rájöjjek: harcolnunk kell. Valaki beavatott, hogy nemrég a föld alól törtek fel ezek a lények és mint az éhes kutyák, úgy vetik rá magukat az emberekre. A legtöbbet legyilkolják, megeszik, de vannak, akiket egyszerűen csak megbénítanak és magukkal hurcolják. Senki nem tudta megmondani, hogy hová vitték őket, de még kevés volt az információjuk ahhoz, hogy akár állig felfegyverkezve is, de utánuk menjenek. Így csak találgathattak. Tudtuk, hogy ezek a lények a sötétben értik jól magukat, legtöbbször falak mögött rejtőznek, csatornákban, vagy oszlopok között járkálnak. Vadásznak... Lomhán mozognak, de mivel hatalmasat tudnak lépni, gyorsan haladnak előre. Nem adnak ki hangot, eddig legalábbis senki nem hallotta őket. A húst megeszik, a belsőségeket nem. Az utcán elvétve találni hullákat, lerágott csontokkal és ott maradt, szinte ép belekkel. Sőt, valaki látott egy döglött példányt is, szörnyet, a saját hányásában fekve, ami elmondása szerint emberi beleket tartalmazott. Egy-két szörnyet sikerült elkapni, de hihetetlen könnyen és gyorsan elpusztulnak. Stratégiai szempontból akartál őket befogni, hogy meg tudják vizsgálni a viselkedésüket, a szöveteit, az emésztésüket, rejtett fegyvereiket, ha voltak ilyenek, mint például méreg fog, vagy bármilyen bénító gáz/anyag a szervezetükben. Egyetlen dologra jöttek rá, ez utóbbira. Ugye az már kiderült, hogy nem lehet őket huzamosabb ideig fogságban tartani. Amint úgy érzik, hogy elkapták őket, hogy nincs menekülés, ez a bénító gáz elkezd bennük termelődni, egész addig, míg olyan nyomást nem keltenek magukban, amivel lecsapódva a szervezetükben folyékony méregként oszlásnak indítja a szerveket, még a csontozatukat is atomjaira bontja. Olyanok ezek a szörnyek, mint egy katonai kísérlet eredményei, tökéletesek lennének fegyvernek, a bökkenő csak az, hogy saját elmondásuk szerint senki nem kísérletezett ilyesfajta lényekkel, a föld alól bukkantak elő és mindenkire rátámadnak, akit csak találnak. A világ minden pontján előjöttek, és senkit nem kímélnek, tehát nem harci stratégiai eszközök. Tény, hogy könnyen elpusztulnak, tulajdonképpen elég hozzájuk érni, vagy megütni, meglőni őket, azonnal feladják a harcot, de ők is nagyon okosak... Sötétben rejtőzve várják az embereket, és míg azok elhaladnak mellettük, a bénító gázt kibocsájtva blokkolják a mozgást és azonnal lecsapnak rájuk.
Ilyen információkkal a birtokomban merészkedtem ki először a központból. Mi telefonon konzultáltunk különböző bázisokkal, nekünk nem volt annyi fegyverünk. Egy azonban jutott nekem is. Habár sunyi módon csakliztam el, de legalább a tulajdonomban tudhattam egyet. Még régen megtanultam használni a fegyvert, ehhez a modellhez pedig nem kellett különösebb tudás, csak célozni kellett. Kint az utcán még mindig síri csönd volt. Azért mentem ki, hogyha találok valakit, akkor behurcoljam a központba. Ahogy velem is tették pár nappal azelőtt. Szerintem kint bolyongtam vagy egy órát, de senkit nem találtam. Aztán megpillantottam... Imanol állt velem szemben, a szokásos hosszú bőrkabátjában. Fekete ruhája volt, mindene fekete, akár csak az éjjeli égbolt színe. Egyenesen rám nézett, és gyilkos tekintete keresztül szúrta a szívemet. Közeledtünk egymáshoz, míg nem már csak egy lépés választott el minket. Leeresztettem a fegyverem és közelebb húztam magamhoz. Nagyon örültem, hogy életben tudhattam őt is. Talán egy-két szót beszéltünk egymással összesen, hívtam, hogy jöjjön velem a központba, de megrázta a fejét. Akkor vettük észre, hogy már körbevettek minket a sunyi kis dögök. Kör alakban szűkítették körülöttünk a húrt, mi pedig Imanollal egymásra néztünk és elmosolyodtunk. Ez igazán nekünk való buli volt. Egyszerre kezdtünk el szaladni egy irányba, ahol két dögöt meglőve utat csináltunk magunknak. Még nem volt késő, ugyanis messze voltak tőlünk a többiek, nem tudták felénk terelni a bénító gázt. Teljes erőnkből futottunk a központ felé, a lények mégis könnyedén követték a tempónkat. Óriás lépésekkel közeledtek felénk. Hátra-hátra fordulva még leszedtünk néhányat, de nem akartunk több muníciót pazarolni, már így is hiányában voltunk. Ahogy elértük a központot, még volt időm mély levegőket venni és megkérdezni Imanoltól...
- Biztos, hogy nem jössz velem? - kérdeztem akadozó lélegzetvétellel. Reméltem, hogy meggondolja magát, de nem így volt.
- Egészen biztos, ez nem az én harcom, ezt neked kell megvívnod. - Azzal fogta magát és az ellenkező irányba szaladt, egyenesen a szörnyek felé. Nem habozhattam egy pillanatot sem, elfogadtam a döntését és berohantam a központba. Az események csak úgy követték egymást, már nem tudtam számon tartani, hogy mi miért történik, hogy Imanol miért mondta, hogy ez az én harcom? Mi közöm lenne hozzájuk? Ez egy kicsit megijesztett. Bent levetkőztem, hiszen nagyon meleg volt bent. Elmosolyodtam, ahogy az ismerős arcokon vidámságot láttam. Beszélgettek, meghitt volt a hangulat és békés. Senki nem merészkedett ki a hidegbe, úgy gondolták, hogy teljes biztonságban vannak itt. Én viszont tartottam tőle, hogy ez nem így lesz... Ez egy kicsit megrettentett és a szívemet szorongatta a tudatlanság, hogy mi lesz az én kedves ismerőseimmel, ha a lények betörnek majd ide? Meg tudok védeni mindenkit? Egyáltalán kinek képzelem én magam, hogy azt gondolom, meg kell védenem bárkit is? De hát olyan gondtalannak tűnnek, mintha nem is fenyegetné őket semmilyen veszély. Mintha odakint nem egy ismeretlen faj tizedelné az embereket... Nem értettem, hogy miért ilyen nyugodtak, de valahol ez engem is biztonságérzetbe csalogatott. Gondolkodás nélkül tettem le a fegyvert az asztalra a kabátom mellé, és elindultam a félhomályban keringőző tömeg közepe felé. Mindenki csodásan festett. Andalító zene szólt, gyönyörű fafuvola hangja táncolta be a terem misztikus légkörét. A lányokon szép ruha tündökölt, mindenki egy-egy királynő képében jelent meg. Minden lelassult és a szép ruhás emberek kedvesen mosolyogva néztek rám, én pedig elsírtam magam ettől a gyönyörű, régen nem érzett szeretettől. A rajtam lévő fekete farmer és keki színű póló egyszeriben eltűnt és egy gyönyörű, sötétzöld bársonyruhává változott. A szép ruhaköltemény a földig ért, hajam pedig megint hosszú volt és hullámos, mint régen, és könnyen omlott meztelen vállaimra. Hirtelen úgy éreztem, hogy minden gondom elszállt, és nem vágyom másra, csak együtt táncolni ezzel a sok, boldog emberrel. Helyet adtak nekem a tánchoz, én pedig keringőtartásba emelve karomat a részegítő muzsikára táncra perdültem. Nem volt párom, mintha egy szellemmel táncoltam volna, szinte éreztem a kezét a hátamon, a tekintetét a nyakamon, ahogy enyhén hátradőlök, hogy megtartson míg forgunk a végtelennel. Éreztem a közelségét és behunytam szemem, hogy elképzeljem, hogy ott van, ő táncol velem. A valóságban persze nem volt velem senki, nem táncoltam senkivel, de nem érdekelt, jól éreztem magam és a körülöttem lévő emberek így is csodálták a lépéseimet. Aztán a zene elhalkult és tapssal köszönték meg a bemutatót. Igyekeztem kikerülni a tömegből, hogy messzebbről is rájuk láthassak, és amikor visszanéztem, láttam, ahogy a régi zeneiskolámból az egyik tanárnő ült a zongoránál és játszott rajta. Szívet melengető volt látni, ahogy zenél, és őszintén elmosolyodtam rajta. Láttam, hogy Szasza is ott van a tömegben, csinosan kiöltözve frakkba, és fogta felesége kezét. Rám mosolygott, én visszamosolyogtam rá és kivonultam a tömegből. Egy csöndes szobába kerültem, ahol még mindig a jókedvtől megrészegül mosollyal ültem le egy ágyra. Aztán lassan eluralkodott rajtam a félelem. Megint a sötét... és csönd. Nem hallottam semmit, a kintről eddig beáramló muzsika elhallgatott, az emberek nevetése is elhalkult. Nagyon féltem és nem mertem megmozdulni. Bár tudtam, hogyha itt vannak, akkor már mindegy. Amikor Brigivel az utcán megdermedve álltunk, azért nem vettek észre minket, mert nem volt szagunk. Az egész éjszakánk keresztül tartó gyaloglás miatt elfagyott bennünk minden illatot vagy szagot termelő mirigy és egyáltalán semmilyen szagunk nem volt, csak hó és sár. Most azonban... a melegtől kipirosodott arccal ültem az ágyon, könnyedén vettem a levegőt, a meleg tüdőmből áradó levegő illatbombaként teríthette be körülöttem a szobát. Lassan kinyílt az ajtó... kint is sötét volt, lekapcsolták az összes világítást és hiába hallottam az ajtó nyikorgó nyílását, nem láttam semmit, csak a súlyos, nehéz lépteket. Közeledett... A szívem ki akart ugrani a helyéről, de nem mertem hangosabban lihegni... hátha még van esélyem... hátha még nem késő...
Egy nagyobb szobában ült mindenki. Sötétbe burkolózva tanácskoztunk, hogy mi legyen... 15-20 perce érkezett kintről a hír, hogy a lények körbe kerítették az épületet és nem hagytak nekünk menekülő utat. Fegyvereink alig voltak, az enyém pedig kint maradt a bejáratnál, ahová már bizonyára bejutottak, ugyanis már a főcsarnok ajtóit ostromolták, amik nem bírják túl sokáig a strapát. Felnéztem Danira, aki hozta nekünk a hírt, és hallgattam, ahogy meséli, hogy a másik bázisnál is ugyanez történt. Körbekerítették őket, rengetegen, több százan, és hiába öltek meg egy csomót, maradt néhány, akik lemészárolták sok bajtársukat, és egyeseket el is hurcoltak magukkal. A szívem még mindig kapálódzott... vagy már megint, ki tudja. Elmesélte, hogy az egyik barátja túlélte, és már műtik őt, de kicsi az esélye az életben maradásra.
- És nekünk mennyi időnk van még? - Kérdeztem a szavába vágva, mire mindenki elhallgatott és Danira nézett. Dani megrázta fejét és behunyta a szemét.
- Nincs esélyünk... - Ezzel mindent elárul. A néma csöndben hallottunk, ahogy a lények kapargatják a főbejárati ajtót, néha nehézkesen nekiesnek. Hirtelen mindenki sikítozni kezdett, ahogy rájöttek, itt a vég. Nincs menekülési út, nincs kijárat, nincs menekvés. Én is kiabáltam... ordított a lelkem, de a számon egy hang sem jött ki. A tömeg az épület másik oldalára tömörült, én pedig velük szembe vettem az irányt és a bejárat felé indultam. Kiléptem a csarnokba és felkapcsoltam az összes lámpát. Lassú léptekkel haladtam el az ostrom alatt lévő ajtó előtt, láttam, ahogy a lények türelmetlenül néznek rám a vastag üvegajtó mögül, de nem érdekelt. Ugyanolyan lassú léptekkel felsétáltam a színpadra és leültem a zongora elé. Lassú, de kedves hangok hagyták el a hangszert. Már nem hallottam a kiabálásokat, nem hallottam az emberek szörnyű kínsikolyát, ahogy egy-egy karom a mellkasukba vágott, vagy letépték a lábukat, karjukat... Nem éreztem a vér nehéz szagát, nem láttam, hogy világítanak a lámpák. Nem láttam a mögöttem tornyosuló gusztustalan lény testét, nem láttam az árnyékot a zongorán, ahogy fölém emelkedik. Nem fogtam fel a csapást, mikor lesújtott rám, nem láttam a suhanó árnyékot, nem éreztem meg, hogy a szívem egyszeriben tetté szakad. Nem tudtam semmit, csak a zenét hallgattam...
Valahol a városban járhatunk, mikor elkezdett hajnalodni. Addigra már rég magamhoz tértem és az ájulás kerülgetett, olyan rosszul lettem a hidegtől. A lábam lefagyott, a térdem sajgott, az arcom tüzelt a jégtől, az ujjaim is elfagytak... Brigi odaadta a sálját és a sapkáját, mert neki volt kapucnija de még így is az utolsókat rúgtam. Nagyon gyanús volt, hogy senkit nem láttunk az utcákon egész este, sem pedig akkor, amikor már kezdett a nap is kisütni. Se nálam, sem Briginél nem volt telefon, hogy meg tudjuk nézni, mennyi az idő, de gyanítottuk, hogy már 8-9 óra körül lehetett a nap állását nézve. Furcsának találtuk a helyzetet, de én akkor már nem akartam furcsa dolgokkal foglalkozni, csak egy meleg helyet akartam találni, hogy egy kicsit felolvasszam a végtagjaimat. Féltem, hogy talán elfagyott egy-egy ujjam annyira, hogy már nem jön rendbe többet. Tényleg nem tudtam, hogy hol vagyunk. Brigi sírt. Ezen sem csodálkoztam, az éjszaka folyamán többször is elsírta magát, de csak azért sem akartam megkérdezni, hogy mi történt otthon. Attól tartottam, hogy nem fogom tudni elfogadni a tényt. Én a halált kívántam, hogy legyen már vége a remegésnek, Brigi pedig... nem tudom mi járt a fejében. De szomorú volt, így ballagtunk egymás mellett az üres utcákon.
Aztán egyszer csak, mintha a semmiből termettek volna elő, egy "embercsorda" szaladt át az úton. Egyenesen felénk vették az irányt és mindegyiknek eltorzult ábrázata mögül éles sikítás hallatszott. Brigivel megtorpantunk és nem tudtuk mire vélni az előbbieket. Az emberek már rég mögöttünk rohantak, mi pedig egy helyben állva, csöndben néztünk egymásra, és hirtelen mindkettőnket szörnyű félelem fogott el. Csönd... és csönd... A szél meglebegtette a hajam és a kabátom, aztán az is elnémult. Rettenetes csönd telepedett körénk, szinte éreztük, ahogy bekebelez minket a halál. Az előbb fényesen sütött a nap, de már eltakarta egy vastag hófelhő, így szürke semmis fényt adott a város amúgy is kihalt színterének. Százszor gyorsabban dobogott a szívem... És akkor megláttuk őket. Olyan halkan jöttek, mint a kísértetek. Volt lábuk, volt kezük, volt szájuk, de mégis, mintha puha vattán lépkedtek volna a macskák behúzott körömmel, egy neszt sem ejtettek az utcán. Rémesen néztek ki, nem e világi szörnyek. Hatalmas, talán két méter magas, szürke lények voltak, külsejük visszataszító. Nem tudtam megállapítani, hogy csomókban nőtt szürke szőr fedte őket, vagy a saját lefoszlott, elszáradt bőrük borította külsejüket. Szájuk hasonlított az emberekéhez, csak az alsó állkapcsuk durván kiugrott előre és valamivel hegyesebb foguk volt, sárgák, barnák, koszosak és visszataszítóan félelmetesek. Némelyiknek még lógott a szájából valami hús, nem tudom, hogy honnan származhatott, de feltételeztem, hogy emberé, mivel ugyanonnan textil anyagok is kikandikáltak a ronda fogak közül. Hosszú kezük volt, majdnem a földig ért, irracionálisan sovány külső mellett. Kilógott a bordájuk, mintha nem is lett volna rajtuk hús. Új jártak, mint a farkasok, lábuk hátrafelé tört és testtartásuk enyhén előre dőlt. A félelem olyan szinten a lelkembe mart, hogy bár futni akartam, a lábam meg sem mozdult. Most már egyáltalán nem éreztem, hogy fázok, nem éreztem a hideget, sem a meleg vért, amit a szívem pumpált a testem különböző részeibe, hogy "tessék, itt van, menekülj". A szervezetem kétségbeesetten termelte az adrenalint, de az olyan volt, mint halottnak a csók. Nem tudtam vele mit kezdeni. Ledermedtem, és mint egy szobor, úgy álltam az utca közepén kishúgommal, akin szintén azt láttam, hogy moccanni sem bír. Figyeltem az ocsmány szörnyek szemét, de a tekintetük elkerült minket, ügyet sem vetettek ránk. Mélyeket szimatoltak a levegőbe, és mentek arra, amerre az imént az embercsorda rohant. Nagyon lassan haladtak, lassú, lomha léptekkel, de egy-egy lépésük olyan hosszú volt, mint én magam fekvő állapotban. Kínzott a vágy, hogy futásnak eredjek, mikor már ott voltak velünk szemben egy vagy két méterre, de leblokkoltam. Reméltem, hogy annyira elfagyott mindenem, hogyha ezek most fognak megzabálni, akkor abból semmit nem fogok érezni. Jobban féltem Brigi miatt. Már felismertem a szituációt, tudtam, hogy ezek a lények nem vettek észre minket, mert mozdulatlanul álltunk, mint két szobor. Hiába ott mentek el mellettünk, nem törődtek velünk. Pár másodpercbe telt, míg elhaladtak mellettünk, addig még a lélegzetem is lassabb lett, kevesebb leheletgolyót képezve magam előtt. Brigin is láttam, hogy szinte teljesen leblokkolta a látvány, és akár csak engem, őt is a földbe gyökerezte. Aztán elmentek... Sok percen keresztül álltunk még ott, némán, dermedten, mint két kihűlt kutya az út szélére vetve, és nem mertünk megmoccanni sem. Egy idő után éreztem, ahogy a félelmem alább hagy, a vér kezdett újra kimenni a kezeimből, az adrenalin szintem pedig kénytelen-kelletlen volt csökkenni. Brigi felé fordultam, aki még mindig oda nézett, ahol az előbb a szörnyek sorakoztak előttünk. Vajon mit gondolhat? Vajon mik voltak ezek? Mi történik itt?
A hozzánk legközelebb eső épület szerencsére egy olyan helyet biztosított a hozzánk hasonló kóborló embereknek, ahol összeszedhették magukat a nagy hideg után. Történetesen az az incidens az Amway központ mellett történt, aminek alagsorában menedéket alakítottak ki a túlélőknek. Ott találtak ránk, míg mi még az utca közepén álltunk és tanácstalanul vártuk, hogy most mi legyen. Fegyverekkel rohantak ki értünk, ránk dobtak egy-egy vastag pokrócot és erősen magukhoz szorítva vittek be minket a központba. Nem voltunk a kellő mennyiségű információ birtokában, így hagytuk, hogy azt tegyék velünk, amit akarnak. Ők legalább emberek voltak... Pár órát kellett eltöltenünk a melegedőben, ahol orrfacsaró bűz keringett, mintha csövesek árasztották volna el a helyet. De ki tudja... valószínűleg őket is behurcolták az utcákról, nehogy áldozatul essenek ezeknek a lényeknek. Mikor már úgy éreztem, hogy biztonsággal mozgatom az összes ujjam és végtagom, összeszedtem magam Brigivel együtt és kimentünk a fülledt levegőjű, szinte szaunának mondható szobából. A központ zsúfoltig tele volt emberrel. Meglepetésemre sok ismerősömet is megtaláltam a szememmel egyetlen körbenézéssel. Ott láttam Szaszát, a feleségét a kisfiukkal, ott volt Nóri is, az egyik szomszédom, mind-mind egyetlenként a tömegben. De rajtuk kívül is felismertem még sok mindenkit. Az épületben félhomály uralkodott, nem volt az összes lámpa felkapcsolva, és alapvetően kicsit volt a nyüzsgés, csöndben mozogtak fel-alá az emberek. Szerettem volna tudni, hogy mi a céljuk, ki hova megy és egyáltalán nekem mit kéne tennem?
Eltelt annyi idő, hogy rájöjjek: harcolnunk kell. Valaki beavatott, hogy nemrég a föld alól törtek fel ezek a lények és mint az éhes kutyák, úgy vetik rá magukat az emberekre. A legtöbbet legyilkolják, megeszik, de vannak, akiket egyszerűen csak megbénítanak és magukkal hurcolják. Senki nem tudta megmondani, hogy hová vitték őket, de még kevés volt az információjuk ahhoz, hogy akár állig felfegyverkezve is, de utánuk menjenek. Így csak találgathattak. Tudtuk, hogy ezek a lények a sötétben értik jól magukat, legtöbbször falak mögött rejtőznek, csatornákban, vagy oszlopok között járkálnak. Vadásznak... Lomhán mozognak, de mivel hatalmasat tudnak lépni, gyorsan haladnak előre. Nem adnak ki hangot, eddig legalábbis senki nem hallotta őket. A húst megeszik, a belsőségeket nem. Az utcán elvétve találni hullákat, lerágott csontokkal és ott maradt, szinte ép belekkel. Sőt, valaki látott egy döglött példányt is, szörnyet, a saját hányásában fekve, ami elmondása szerint emberi beleket tartalmazott. Egy-két szörnyet sikerült elkapni, de hihetetlen könnyen és gyorsan elpusztulnak. Stratégiai szempontból akartál őket befogni, hogy meg tudják vizsgálni a viselkedésüket, a szöveteit, az emésztésüket, rejtett fegyvereiket, ha voltak ilyenek, mint például méreg fog, vagy bármilyen bénító gáz/anyag a szervezetükben. Egyetlen dologra jöttek rá, ez utóbbira. Ugye az már kiderült, hogy nem lehet őket huzamosabb ideig fogságban tartani. Amint úgy érzik, hogy elkapták őket, hogy nincs menekülés, ez a bénító gáz elkezd bennük termelődni, egész addig, míg olyan nyomást nem keltenek magukban, amivel lecsapódva a szervezetükben folyékony méregként oszlásnak indítja a szerveket, még a csontozatukat is atomjaira bontja. Olyanok ezek a szörnyek, mint egy katonai kísérlet eredményei, tökéletesek lennének fegyvernek, a bökkenő csak az, hogy saját elmondásuk szerint senki nem kísérletezett ilyesfajta lényekkel, a föld alól bukkantak elő és mindenkire rátámadnak, akit csak találnak. A világ minden pontján előjöttek, és senkit nem kímélnek, tehát nem harci stratégiai eszközök. Tény, hogy könnyen elpusztulnak, tulajdonképpen elég hozzájuk érni, vagy megütni, meglőni őket, azonnal feladják a harcot, de ők is nagyon okosak... Sötétben rejtőzve várják az embereket, és míg azok elhaladnak mellettük, a bénító gázt kibocsájtva blokkolják a mozgást és azonnal lecsapnak rájuk.
Ilyen információkkal a birtokomban merészkedtem ki először a központból. Mi telefonon konzultáltunk különböző bázisokkal, nekünk nem volt annyi fegyverünk. Egy azonban jutott nekem is. Habár sunyi módon csakliztam el, de legalább a tulajdonomban tudhattam egyet. Még régen megtanultam használni a fegyvert, ehhez a modellhez pedig nem kellett különösebb tudás, csak célozni kellett. Kint az utcán még mindig síri csönd volt. Azért mentem ki, hogyha találok valakit, akkor behurcoljam a központba. Ahogy velem is tették pár nappal azelőtt. Szerintem kint bolyongtam vagy egy órát, de senkit nem találtam. Aztán megpillantottam... Imanol állt velem szemben, a szokásos hosszú bőrkabátjában. Fekete ruhája volt, mindene fekete, akár csak az éjjeli égbolt színe. Egyenesen rám nézett, és gyilkos tekintete keresztül szúrta a szívemet. Közeledtünk egymáshoz, míg nem már csak egy lépés választott el minket. Leeresztettem a fegyverem és közelebb húztam magamhoz. Nagyon örültem, hogy életben tudhattam őt is. Talán egy-két szót beszéltünk egymással összesen, hívtam, hogy jöjjön velem a központba, de megrázta a fejét. Akkor vettük észre, hogy már körbevettek minket a sunyi kis dögök. Kör alakban szűkítették körülöttünk a húrt, mi pedig Imanollal egymásra néztünk és elmosolyodtunk. Ez igazán nekünk való buli volt. Egyszerre kezdtünk el szaladni egy irányba, ahol két dögöt meglőve utat csináltunk magunknak. Még nem volt késő, ugyanis messze voltak tőlünk a többiek, nem tudták felénk terelni a bénító gázt. Teljes erőnkből futottunk a központ felé, a lények mégis könnyedén követték a tempónkat. Óriás lépésekkel közeledtek felénk. Hátra-hátra fordulva még leszedtünk néhányat, de nem akartunk több muníciót pazarolni, már így is hiányában voltunk. Ahogy elértük a központot, még volt időm mély levegőket venni és megkérdezni Imanoltól...
- Biztos, hogy nem jössz velem? - kérdeztem akadozó lélegzetvétellel. Reméltem, hogy meggondolja magát, de nem így volt.
- Egészen biztos, ez nem az én harcom, ezt neked kell megvívnod. - Azzal fogta magát és az ellenkező irányba szaladt, egyenesen a szörnyek felé. Nem habozhattam egy pillanatot sem, elfogadtam a döntését és berohantam a központba. Az események csak úgy követték egymást, már nem tudtam számon tartani, hogy mi miért történik, hogy Imanol miért mondta, hogy ez az én harcom? Mi közöm lenne hozzájuk? Ez egy kicsit megijesztett. Bent levetkőztem, hiszen nagyon meleg volt bent. Elmosolyodtam, ahogy az ismerős arcokon vidámságot láttam. Beszélgettek, meghitt volt a hangulat és békés. Senki nem merészkedett ki a hidegbe, úgy gondolták, hogy teljes biztonságban vannak itt. Én viszont tartottam tőle, hogy ez nem így lesz... Ez egy kicsit megrettentett és a szívemet szorongatta a tudatlanság, hogy mi lesz az én kedves ismerőseimmel, ha a lények betörnek majd ide? Meg tudok védeni mindenkit? Egyáltalán kinek képzelem én magam, hogy azt gondolom, meg kell védenem bárkit is? De hát olyan gondtalannak tűnnek, mintha nem is fenyegetné őket semmilyen veszély. Mintha odakint nem egy ismeretlen faj tizedelné az embereket... Nem értettem, hogy miért ilyen nyugodtak, de valahol ez engem is biztonságérzetbe csalogatott. Gondolkodás nélkül tettem le a fegyvert az asztalra a kabátom mellé, és elindultam a félhomályban keringőző tömeg közepe felé. Mindenki csodásan festett. Andalító zene szólt, gyönyörű fafuvola hangja táncolta be a terem misztikus légkörét. A lányokon szép ruha tündökölt, mindenki egy-egy királynő képében jelent meg. Minden lelassult és a szép ruhás emberek kedvesen mosolyogva néztek rám, én pedig elsírtam magam ettől a gyönyörű, régen nem érzett szeretettől. A rajtam lévő fekete farmer és keki színű póló egyszeriben eltűnt és egy gyönyörű, sötétzöld bársonyruhává változott. A szép ruhaköltemény a földig ért, hajam pedig megint hosszú volt és hullámos, mint régen, és könnyen omlott meztelen vállaimra. Hirtelen úgy éreztem, hogy minden gondom elszállt, és nem vágyom másra, csak együtt táncolni ezzel a sok, boldog emberrel. Helyet adtak nekem a tánchoz, én pedig keringőtartásba emelve karomat a részegítő muzsikára táncra perdültem. Nem volt párom, mintha egy szellemmel táncoltam volna, szinte éreztem a kezét a hátamon, a tekintetét a nyakamon, ahogy enyhén hátradőlök, hogy megtartson míg forgunk a végtelennel. Éreztem a közelségét és behunytam szemem, hogy elképzeljem, hogy ott van, ő táncol velem. A valóságban persze nem volt velem senki, nem táncoltam senkivel, de nem érdekelt, jól éreztem magam és a körülöttem lévő emberek így is csodálták a lépéseimet. Aztán a zene elhalkult és tapssal köszönték meg a bemutatót. Igyekeztem kikerülni a tömegből, hogy messzebbről is rájuk láthassak, és amikor visszanéztem, láttam, ahogy a régi zeneiskolámból az egyik tanárnő ült a zongoránál és játszott rajta. Szívet melengető volt látni, ahogy zenél, és őszintén elmosolyodtam rajta. Láttam, hogy Szasza is ott van a tömegben, csinosan kiöltözve frakkba, és fogta felesége kezét. Rám mosolygott, én visszamosolyogtam rá és kivonultam a tömegből. Egy csöndes szobába kerültem, ahol még mindig a jókedvtől megrészegül mosollyal ültem le egy ágyra. Aztán lassan eluralkodott rajtam a félelem. Megint a sötét... és csönd. Nem hallottam semmit, a kintről eddig beáramló muzsika elhallgatott, az emberek nevetése is elhalkult. Nagyon féltem és nem mertem megmozdulni. Bár tudtam, hogyha itt vannak, akkor már mindegy. Amikor Brigivel az utcán megdermedve álltunk, azért nem vettek észre minket, mert nem volt szagunk. Az egész éjszakánk keresztül tartó gyaloglás miatt elfagyott bennünk minden illatot vagy szagot termelő mirigy és egyáltalán semmilyen szagunk nem volt, csak hó és sár. Most azonban... a melegtől kipirosodott arccal ültem az ágyon, könnyedén vettem a levegőt, a meleg tüdőmből áradó levegő illatbombaként teríthette be körülöttem a szobát. Lassan kinyílt az ajtó... kint is sötét volt, lekapcsolták az összes világítást és hiába hallottam az ajtó nyikorgó nyílását, nem láttam semmit, csak a súlyos, nehéz lépteket. Közeledett... A szívem ki akart ugrani a helyéről, de nem mertem hangosabban lihegni... hátha még van esélyem... hátha még nem késő...
Egy nagyobb szobában ült mindenki. Sötétbe burkolózva tanácskoztunk, hogy mi legyen... 15-20 perce érkezett kintről a hír, hogy a lények körbe kerítették az épületet és nem hagytak nekünk menekülő utat. Fegyvereink alig voltak, az enyém pedig kint maradt a bejáratnál, ahová már bizonyára bejutottak, ugyanis már a főcsarnok ajtóit ostromolták, amik nem bírják túl sokáig a strapát. Felnéztem Danira, aki hozta nekünk a hírt, és hallgattam, ahogy meséli, hogy a másik bázisnál is ugyanez történt. Körbekerítették őket, rengetegen, több százan, és hiába öltek meg egy csomót, maradt néhány, akik lemészárolták sok bajtársukat, és egyeseket el is hurcoltak magukkal. A szívem még mindig kapálódzott... vagy már megint, ki tudja. Elmesélte, hogy az egyik barátja túlélte, és már műtik őt, de kicsi az esélye az életben maradásra.
- És nekünk mennyi időnk van még? - Kérdeztem a szavába vágva, mire mindenki elhallgatott és Danira nézett. Dani megrázta fejét és behunyta a szemét.
- Nincs esélyünk... - Ezzel mindent elárul. A néma csöndben hallottunk, ahogy a lények kapargatják a főbejárati ajtót, néha nehézkesen nekiesnek. Hirtelen mindenki sikítozni kezdett, ahogy rájöttek, itt a vég. Nincs menekülési út, nincs kijárat, nincs menekvés. Én is kiabáltam... ordított a lelkem, de a számon egy hang sem jött ki. A tömeg az épület másik oldalára tömörült, én pedig velük szembe vettem az irányt és a bejárat felé indultam. Kiléptem a csarnokba és felkapcsoltam az összes lámpát. Lassú léptekkel haladtam el az ostrom alatt lévő ajtó előtt, láttam, ahogy a lények türelmetlenül néznek rám a vastag üvegajtó mögül, de nem érdekelt. Ugyanolyan lassú léptekkel felsétáltam a színpadra és leültem a zongora elé. Lassú, de kedves hangok hagyták el a hangszert. Már nem hallottam a kiabálásokat, nem hallottam az emberek szörnyű kínsikolyát, ahogy egy-egy karom a mellkasukba vágott, vagy letépték a lábukat, karjukat... Nem éreztem a vér nehéz szagát, nem láttam, hogy világítanak a lámpák. Nem láttam a mögöttem tornyosuló gusztustalan lény testét, nem láttam az árnyékot a zongorán, ahogy fölém emelkedik. Nem fogtam fel a csapást, mikor lesújtott rám, nem láttam a suhanó árnyékot, nem éreztem meg, hogy a szívem egyszeriben tetté szakad. Nem tudtam semmit, csak a zenét hallgattam...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése