Világ vége... amire nem számítottam

Azt hiszem túl aludtam magam... A napokban elég rosszalvó voltam, mondhatni nyugitabletta nélkül ne aludtam volna semmit, de most először úgy éreztem, nem bírok ébren maradni. Még akkor sem, ha Kedves Emberem levelét vártam. Reggel úgy is megkapom, gondoltam, úgyhogy két percre lehunytam a szemem, ami elég is volt az álomba merüléshez.

Először egy nagyon furcsa szituációban találtam magam. A lelkem cafatokra hullása is megmutatkozott benne. Minden, ami aktuális, és ami zavar. Mint mindenki tudja, "meg kellett volna halnunk" a napokban. Ez valahogy nem jött össze, bármily "furcsa" is. De ahogy zötyögtem a buszon és ezen gondolkoztam, azt vettem észre, hogy a Cinkotai-autóbuszgarázsnál nagyot fékezett a 276E és megállt. A sofőr kinyitotta az ajtót és kiment az utcára, hitetlenkedve. Leszálltam én is, hogy megnézzem, mi a fene baja van. Borzasztóan megijedtem... Láttam, hogy az égen hatalmas, fekete felhők gyülekeztek, foltokban, mintha egy nagy dalmata bőrt feszítettek volna az égboltra. A fekete felhőkből kis kék villámok csaptak le a földbe, egyre sűrűsítve a csapások számát. Ami pedig még ijesztőbb volt: az égből fekete füst kezdett alászállni, ami a mélyebb területeken megragadt, betöltve a légteret. A völgyek mint a halál medencéi, csurig töltve fekete füsttel. A buszsofőr visszaszállt a fülkébe és próbálta beindítani a buszt, de nem sikerült. Meg se nyikkant a motor. Mikor szembesültünk vele, hogy ezzel nem csak mi vagyunk így (körbenézve több autó és busz is állt az utakon), elkezdtünk rohanni felfelé a dombon. Aztán hirtelen megálltam. Visszanéztem és eszembe jutott, hogy miért indultam el? Kedves Emberemhez igyekeztem, miközben az ég úgy döntött, ránk szakad. Úgyhogy erőt vettem magamon és a rohanó tömeggel szemben kezdtem el szaladni, a gyógyszergyár felé. Soha nem gondoltam volna, hogy gyalog a kilométerek ilyen nehezen haladnak. Arról nem is beszélve, hogy már fuldokoltam a futástól. Nem igazán tudott megállítani ez a tény, arra gondoltam, hogy előbb vagy utóbb úgy is meghalok. Egyszer csak eszméletlenül estem össze valahol a Nebáncsvirág utcánál. A következő kép amire emlékszem, hogy Nóri fölöttem áll és törölgeti a homlokomat. Szörnyen sajgott a fejem és nem tudtam, hogy hol vagyok és egyáltalán mit keresek ott, sőt, hogy Nóri hogy került oda? Erre igen hamar választ kaptam, amikor is egy markáns kinézetű férfi felsegített és üdvözölt "köreiben". Körülöttem mindenki sürgött-forgott, egy hatalmas hangárszerű csarnokban voltunk. Megrettentem, amikor láttam, hogy szinte mindenki valamiféle fegyvert pucol, visel, pakol, rakosgat. Mindenkinek az oldalán lógtak különböző katonai cuccok. Ahogy láttam, várakozáson felüli volt a felkészültség a "világ végére" Budapest ezen szakaszán is. Na de mi az az "ezen"? Még mindig nem tudtam, hogy hol vagyunk? A szigorú tekintetű férfi körbevezetett, Nóri végig jött velem. Rajta fekete feszes nadrág és fekete trikó feszült. Még sosem láttam ilyen kihívóan vad öltözetben. Természetesen nála is ott volt a zseblámpa, egy fegyver a hátán, kés az oldalán és egy érdekes fekete sapka fogta össze az amúgy is hátratűzött haját. Nem csak az öltözete volt veszélyes, hanem a tekintete is. Komor volt, összeszorított szájjal hallgatta, ahogy a férfi beavat a történtekbe. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, Nóri családja meghalt. Mikor azokat a körzeteket sorolta fel, amik elpusztultak a nagy földrengésekben és mérgező gáz elterjedésében, mind a 17. kerület, mind Gyál felkerült a listára. Láttam rajta, hogy könnybe lábad a szeme, de durván erős volt benne a bizonyítási vágy és nem sírta el magát. Megkérdeztem, hogy mi a helyzet Örsön? A férfi csak megrázta a fejét és megvonta a vállát. Ez bizonyára azt jelentette, hogy fogalma sincs, de nem túl fényesek a kilátásaik az ottaniaknak. A szívem úgy éreztem, hogy megszakadni készül. A 17. kerület lakosaihoz tartoztak az én hozzávalóim is, épp ezért páni félelem jött rám, hogy esetleg meghalt az én családom is. Egy térképhez értünk egy szűk folyosón, ami a falra volt kifeszítve. Kérdeztem a férfit, akiről időközben kiderült, hogy hivatásos katona, hogy tulajdonképpen mi a pusztító tényező és mi miért vagyunk felfegyverkezve? Elmondta, hogy a mérgező füst visszaszorított a blokádok köré olyan embereket, akik nem feltétlenül egészségesek a blokádon belüli emberekre (azaz ránk). A fekete füst valamiféle fertőzést hord magában, amitől hamar meghalhat az ember ha nem elég ellenálló a szervezete. Ezek ellen vakcinákat hordtak a blokádok területére, így egyel kevesebb veszély fenyegeti a túlélőket. Azonban ha a fertőzés nem is jelent már akkora gondot, ott van még a lehetősége annak, hogy a paraziták (ahogy a kóborlókat, gyilkosokat, veszélyes túlélőket hívták) csoportokba szerveződnek és ránk támadnak. Mivel nekünk van élelmiszerünk és orvosságunk, nagy volt a tét. Arról nem is beszélve, hogy mi is túl sokan voltunk arra az étel mennyiségre. Nem tudom mennyi idő telhetett el, amikor már meg is támadtak minket. Talán pár órát húztam ki a blokádon azzal töltve az időmet, hogy meghallgassam a történetet és kicsit magamhoz térjek. A blokádon belül lövöldözés alakult ki. Koszos, vadul üvöltő emberek támadtak ránk. Meglepődtek az itteniek amikor szembesültek a ténnyel, hogy nekik is vannak fegyvereik, ráadásul vadul lövöldöztek velük. Én is kerestem a kiutat. Eljutottam egy olyan folyosóra, aminek a végén volt egy széles nyílás. Egy emberalakot láttam ott. Jobban megnéztem, és észrevettem, hogy Alexa áll ott, vérző térddel és lenge ruházatban. Nem sok tippem volt, de arra gondoltam, hogy a parazitákkal érkezett a blokádra. Észrevette, hogy felismertem, és kinyújtotta felém a kezét. Láttam, hogy mögötte egy csörgedező patak volt. Felismertem, hogy a Rákospatak forrásánál vagyunk. Ha pedig ez a Rákos patak, akkor nekem ott a helyem, el kell jutnom haza, hogy megnézzem, élnek-e a többiek. Megindultam Alex felé egy szó nélkül, amikor észrevettem az arcát, ahogy elül rajta a félelem. Hátranéztem és Nórit vettem észre, amint rászegezi a fegyvert. Rezzenéstelen arccal nézett ránk.
- Alex veszélyes túlélő, ne menj vele. - Mondta anélkül, hogy rám fordította volna a tekintetét.
- Muszáj elmennem, nem futhatok veletek. - Közöltem egyszerűen és tömören. Nóri leeresztette a fegyvert és rám nézett.
- Ha vele mész, akkor onnantól kezdve te is parazitának fogsz számítani.
- Nem érdekel. - Mondtam szintén rezzenéstelen arccal. Őszintén szólva megfordult a fejemben, hogy vele maradjak, a túlélőkkel, akiknek van esélyük az életben maradásra, de én már rég lemondtam az életről. Csak tudni akartam a többiekről, hogy jól vannak-e. A mérgező gáz nem érdekelt, mert megkaptam az oltást, fegyverem volt, ráadásul Alexával nem leszek egyedül. Ezért míg egy kicsit haboztam, láttam Nóri arcán, ahogy átfutott egy leheletnyi aggodalom. Kértem, hogy jöjjön velünk, de megrázta a fejét és hátat fordított nekünk, míg el nem nyelte a sötét folyosó. Ránéztem Alexra, de nem szólt egy szót sem, csak elindult a patak felé. Egyszer még hátranéztem a forrás peremétől és elgondolkoztam rajta, hogy mi legyen, de aztán úgy döntöttem, inkább választom a szabadságot...

A patak itt még nagyon széles volt, láttam, ahogy Alex ügyesen mozog a kövek és kidőlt fák között. Igyekeztem vele felvenni a tempót, hogy ne maradjak le, de rendre belesüllyedtem egy-egy mélyebb mocsaras foltba, amiből csak nagy nehezen tudtam magam kihúzni a közelben lévő ágakkal. Hatalmasakat kellett ugrani, meg lépni, hogy gond nélkül át tudjak kelni egyik oldalról a másikra, mert nagyon gyakran kellett cserélgetni a partokat. A kidőlt fák, villámcsapta föld mélyen belesüppedt a vízpart széleibe, így járhatatlanná téve a terepet. Éppen ezért mi szinte végig a vízben jártunk. Teljesen vizes voltam, nem volt rajtam egy száraz folt sem, fáztam, mert a száraz, hideg levegő pirosra csípte a bőrömet. Órákig, talán egy napja haladtunk már előre, de még mindig nem volt ismerős a táj. A hatalmas viharok és rengések, amiket én eszméletlen állapotban aludtam át annyira átformálták a tájat, hogy akkor sem ismertem volna meg, ha ott ébredek fel ahol elájultam. Alex végig szó nélkül haladt előre és tudtam, hogy nem miatta mentem vele, hanem a célom miatt. Nem foglalkoztam vele különösképpen, ahogy ő sem velem. Nem beszéltünk, nem várt meg, én pedig nem siettem a nyomába. Egy idő után annyira lemaradtam, hogy már nem is láttam őt. Nem éreztem a hiányát, nem sajnáltam, hogy ott hagyott, egyszerű volt a célom és tiszta: Hazajutni. Bár miután egyedül maradtam, jóval veszélyesebbnek tűnt a terep. Nem láttam, hová kell lépni, nem kaptam segítséget, ha elsüllyedtem. Még pár napig küzdöttem át magam a parttól partig tartó akadálypályán, míg végül kiértem egy tisztásra. Láttam, hogy mellettem pár száz méterre van egy út, úgyhogy kiverekedtem magam a mocsaras patak partjáról. Amint kiértem a dzsumbujból, levettem a csizmám, a nadrágom, a pulcsim és kiterítettem a forró aszfaltra. Én háttal lefeküdtem és szinte azonnal mély álomba szenderültem.

(itt felébredtem itthon arra, hogy húgom felkelt és felkapcsolta a lámpát, meg hogy Kedves Emberem küldött nekem üzenetet. Azt elolvastam, majd kimentem a mosdóba inni egy kicsit, később pedig visszaaludtam)

Ahogy az úton fekve felébredtem, kellemesen kipihentnek éreztem magam. Felültem és a csillagos ég alatt először úgy éreztem, hogy nyugodt vagyok. A veszélyes túlélőknek nyoma sem volt, a ruhám megszáradt, nem fáztam és még ki is pihentem magam. Az égbolt tiszta volt, így a csillagok alapján még tájékozódni is tudtam. Először megkerestem az esthajnal csillagát, hogy aszerint megtaláljam az utam, de rájöttem, hogy felesleges... Észrevettem a nem túl távoli messzeségben egy hatalmas EGIS feliratot. Egy kidől oszlop teteje, amit a fák támasztottak meg annyira, hogy ne a földbe legyen döngölve, hanem még épp kilátszódjon a lombkoronák fölött. Hamar összekaptam magam és elindultam felé. Azonban az úton nagyon meglepődtem... Egy fényes helyet pillantottam meg a sötét éjszakában. Zene szót hallottam és intenzív mozgást, nevetgélést. Úgy gondoltam, ha máshol nem is, itt biztos lesz valami élelem, úgyhogy közelebb mentem. Akkor vettem észre, hogy egy kocsmából jött a zaj. Egy idióta pali csapkodott egy zongorát, már olyan részeg volt, hogy csoda, hogy fent tudott maradni a zongoraszéken. A kocsmapultos szintén spicces állapotban kiabált egy mellette álló fazonnal, közben mellettük nem messze páran táncoltak a szörnyű muzsikára. Alapvetően érdekes volt a hely hangulata, de nem hátráltam meg, odamentem a kocsmároshoz és megkérdeztem, van-e valami kajájuk?
- Persze, hogy van, csak mert volt egy világvége még nem fogy el a étel. - Válaszolta nekem kicsattanó jókedvvel, majd elém lökött valami marhapörkölt féleséget. Összegyűlt számban a nyál és mintha kitágult volna az univerzum, hirtelen megszédültem a jó illat mámorától. Már szerettem volna hozzáérni, amikor hirtelen elhúzta előlem a tányért. - Tudsz fizetni? - Nagyon lesokkolt ez a kérdés. Fizetni? Én? Mivel?
- Nincs pénzem. - Válaszoltam reményvesztetten és lesütöttem a szemem. Olyan éhes voltam, hogy kedvem támadt volna bőgni a szadista kocsmáros viselkedése miatt.
- Nem is kell pénz. Most volt világvége, átalakult a kereskedelem, csereberélünk. Kinek mire van szüksége... te mit tudsz adni? - Nézett rám pökhendi arccal. Éreztem ahogy a fejem lángokban áll, a bőröm tűzvörös lett és hirtelen az jutott eszembe, hogy ezek képesek lennének megdugni hogy megehessek egy tányér pörköltet. Azon kezdtem gondolkozni, hogy nekem vajon mennyit ér az életem, hajlandó lennék-e feláldozni az erényemet? Már ha van még, ki tudja mit tettek velem míg én eszméletlenül feküdtem az utcán pár napja. A kocsmáros látta a zavartságom és hirtelen megváltozott az ábrázata.
- Kislány, ne gondolkodj perverzióban, nekünk hasznosabb dolgok kellenek. - Értetlenül néztem fel rá. - A paraziták messze elkerülnek minket mert azt hiszik, hogy fegyvereink vannak és megöltünk egy pár közéjük tartozót, nem vegyülünk velük. - Ez valamiképp megnyugtatott. - De ettől még a kereskedelem az áll, szóval mutass valamit amit adni tudsz. - Nem tudtam gondolkozni a mögöttem szóló ricsaj miatt, ezért csak ráztam a fejem. Láttam a pultoson is, hogy kezd elborulni az ábrázata, és üvöltésre nyitja a száját. Akkor hirtelen beugrott valami, ami miatt újra megkordult a gyomrom.
- Tudok zongorázni! - A kocsmáros hirtelen becsukta a száját és rám nézett. Először hülye ötletnek tűnt, mert nem éppen egy hasznos tudománnyal álltam elő neki, sem pedig valami felhasználható tárggyal, de az ujjaimon kívül tényleg semmi mással nem szolgálhattam, ami "hasznos" lehetett nekik. Egy pillanatra elgondolkodott az ajánlatomon, majd odaballagott a részeg pasihoz aki még mindig a zongorát verte és egy laza mozdulattal akkorát rúgott belé, hogy az két métert repült a zongorától. Csak úgy lestem, milyen jó erőben van a "bácsi", majd rám pillantott és intett, hogy menjek oda.
- Mutass valamit és majd kiderül, mennyit kapsz enni. - Elég fenyegetően hangzott és mivel most rúgta ki a zongoristáját eléggé féltem a kudarctól, és a következményektől. Remegő térddel ültem le a recsegő, nyikorgó székre és félve emeltem fel a kezemet a billentyűkhöz. Régen játszottam utoljára, ujjaim feketék voltak a kosztól, véres sár kavarodott rajta, beleszáradva a kérges bőr redői közé, körmeim közül nem egy szakadt fel az ujjam közepéig, tüzelve fájt minden egyes mozdulat, de én megpróbáltam. Az első hang, amit leütöttem csak úgy spontán jött. Nem akartam még elkezdeni semmit, nem volt a fejemben, hogy mit játszhatnék. Leblokkoltam. Ha nem játszok, nem ehetek. Ha nem játszok, nem ehetek. Ha nem játszok.... ez ment a fejemben folyamatosan. Aztán jöttek a hangok egyik a másik után. Még mindig nem tudtam, hogy mit játszok, csak a dallam számított. Valószínűleg az élet szonettje csendült fel az amúgy kopott és hamis zongorán, de a zord idő és sötét éjszaka búsan telepedett közénk egy pillanat alatt. Lassan becsuktam a szemem és éreztem, hogy elszorul a szívem. Az idő megállni látszott, körülöttem elhallgattak a kiabálók. Elhallgatott a szél is, a madarak is, a csobogás, elnémult a világ. Olyan szomorú lettem, hogy sírva fakadtam. Nem hangosan, nem feltűnően, de a szívemet durván rázta a keserűség és a bánat. De játszottam tovább, mert minden átszellemülés ellenére a gyomrom még mindig tüzesen korgott, éhes voltam, mint még soha. Arra gondoltam, azért játszok, hogy életben maradhassak. Ezért neveztem el a dallamot az élet szonettjének. Ne tudom mennyi ideig nyomkodtam a billentyűket, de mikor abbahagytam, hirtelen elkezdtek visszajönni a hangok. A csobogás, a madarak, a szél... de az emberek némán maradtak. Nem mertem felnézni, lesütöttem a szemem és az ujjaimtól véres billentyűket pásztáztam. Aztán csak hallottam, ahogy a kocsmáros magához hív, úgyhogy mint egy báb, a lábamat vizsgálva odaballagtam hozzá. Leültem, majd elém tolta a tányér pörköltet. Kezembe vettem a kanalat és mohón az ételbe martam, de hirtelen még szomorúbb lettem. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen keserű életet fogok élni, hogy ilyen kicsi leszek valamikor, hogy ilyen jelentéktelen, piszkos, kihasznált lány. A fájdalom a szívemben nem hagyott alább, az étel hidegen csorgott le a torkomon, és hirtelen megállt velem az idő. Néztem előre, nem mozdultam és arra gondoltam, hová süllyedtem... Hol a családom? Hol van Kedves Emberem? Ki vagyok én?