Szilvamagesőben szép az élet
Szerencsére megint gyorsan gyógyulok. Szeretem ezt a szervezetemben, viszonylag hamar regenerálódik. :-) Persze be kell szednem azokat a lóbaszó nagyságú gyógyszereket, amit felírt a dokibácsi, aminek annyira viszont nem örülök. Nem szeretem a gyógyszereket, az antibiotikumot meg pláne nem. De ha a szükség megkívánja; ám legyen. Inkább, mint a kórház.
Álmomban össze-vissza történt mindenféle. Csak részletek maradtak meg (fura), de azokra tisztán emlékszem. Emlékszem Imanol anyukájára, hogy rosszallóan néz rám, és rázza a fejét. Valami nagyon nem tetszett neki. Aztán emlékszem arra is, hogy volt egy kislányom. Még újszülött, apró kis hajas baja. Csodás, hatalmas, sötétbarna szemei túlvilági szépséget birtokoltak. Megcsikiztem a pociját, és nevetve kalimpált, hogy hagyjam abba, mire egy hatalmas cuppanós puszit nyomtam az arcára és magamhoz öleltem.
Emlékszem arra is, hogy egy hatalmas mezőn dolgoztunk páran, kilométeres szőnyegeket görgettünk fel, majd pakoltunk össze, mint a szénabálákat. Valahol nem messze, egy démoni kinézetű, fekete szemű lány járkált, és helyenként leszúrva a botját, jelöléseket hagyott a mezőn. Miután végzett, tűzbe borultak a jelek és összekötötte őket egy-egy lángcsík. Egy térkép rajzolódott ki. Dél-Amerika és Közép-Európa egymásra vetített vaktérképe. Aztán a lángból eredő füstben megjelent Phibie, és mintha egy interjút adott volna, elmondta, miért nem helyesli az öccse és tanára közti kapcsolatot. Phibieből egy férfi arcára változott a kép, aki elmondta, hogy bár semmi színészi tehetsége nincsen, ő akkor is a legjobb színésznek tekinti magát, és ezért lett híres.
Szóval ilyen és effajta "vízióim" voltak este. Kedves Emberem felhívott reggel, arra keltem fel, miközben álmomban szilvamageső esett. Igazából örültem, hogy kirángatott ebből az őrületből. Meg amúgy is. Szeretem, ha Ő ébreszt.
Álmomban össze-vissza történt mindenféle. Csak részletek maradtak meg (fura), de azokra tisztán emlékszem. Emlékszem Imanol anyukájára, hogy rosszallóan néz rám, és rázza a fejét. Valami nagyon nem tetszett neki. Aztán emlékszem arra is, hogy volt egy kislányom. Még újszülött, apró kis hajas baja. Csodás, hatalmas, sötétbarna szemei túlvilági szépséget birtokoltak. Megcsikiztem a pociját, és nevetve kalimpált, hogy hagyjam abba, mire egy hatalmas cuppanós puszit nyomtam az arcára és magamhoz öleltem.
Emlékszem arra is, hogy egy hatalmas mezőn dolgoztunk páran, kilométeres szőnyegeket görgettünk fel, majd pakoltunk össze, mint a szénabálákat. Valahol nem messze, egy démoni kinézetű, fekete szemű lány járkált, és helyenként leszúrva a botját, jelöléseket hagyott a mezőn. Miután végzett, tűzbe borultak a jelek és összekötötte őket egy-egy lángcsík. Egy térkép rajzolódott ki. Dél-Amerika és Közép-Európa egymásra vetített vaktérképe. Aztán a lángból eredő füstben megjelent Phibie, és mintha egy interjút adott volna, elmondta, miért nem helyesli az öccse és tanára közti kapcsolatot. Phibieből egy férfi arcára változott a kép, aki elmondta, hogy bár semmi színészi tehetsége nincsen, ő akkor is a legjobb színésznek tekinti magát, és ezért lett híres.
Szóval ilyen és effajta "vízióim" voltak este. Kedves Emberem felhívott reggel, arra keltem fel, miközben álmomban szilvamageső esett. Igazából örültem, hogy kirángatott ebből az őrületből. Meg amúgy is. Szeretem, ha Ő ébreszt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése