Álmaim szerelme

Olyan rossz volt ma felkelni... Álmomban végre rátaláltam az igazira, és ez annyira feldobott!! :D De képzeljétek, nem láttam az arcát. Még csak azt sem tudom, hogy milyen színű a szeme. A bőre egy kicsit kreolos volt, de csak enyhén, olyan épphogy napbarnított, középbarna haja volt, és valamivel magasabb nálam, nem sokkal, max 10-15 centivel. Csak hogy kellemesen fel tudjak rá nézni, ne kelljen kitörnöm a nyakam. És meleg volt a felsőteste, amikor hozzábújtam. De nem csak simán hozzábújtam, egyszerűen úgy öleltem, mintha attól félnék, bármelyik pillanatban elvehetik tőlem. Nem beszéltünk, nem kellett a beszéd, valahogy úgy találtunk egymásra, ahol csak feleslegesek lettek volna a szavak. Ő volt a tökéletes, de tényleg nem láttam az arcát. Egyszerűen olyan mértékű szerelmet éreztem akkor, mint amit itt a való világban még soha. Ha rá gondolok, még mindig bepörög a szívem, és sajnálom, hogy egy álomképben kell őt őriznem. Ott nem engedtem el, szorosan magamhoz öleltem, ő pedig ugyanúgy tartott a karjában, féltőn, mintha attól félne, köddé válok. És igen. Köddé váltam pár pillanattal később, ahogy ő is az én szememben. Ilyen valóságos és érzelemdús álmom nagyon ritkán van. Hogy ennyire ne akarjak felébredni... Szörnyű volt ez a reggel. És sajnálom, hogy a számomra kijelölt fiú csupán egy álomkép. Talán egyszer valóra válik ő is.