Csöves dolog

Sziasztok!

Na, többszöri nekifutásra végre sikerült rávenni magam, hogy letegyem a popsim és elkezdjek blogot írni. Hazudtam. Igazából már többször elkezdtem, de valahogy egyszer sem tudtam semmi érdemlegeset leírni. Így most tele van a kezelőpultom automatikusan mentett piszkozatokkal, amiket mindjárt ki is törlök.

A vicces az, hogy még mindig nincs semmi, ami olyan eget rengetően nagy újság lenne. A napjaim elkallódnak, igyekszem a lehető legjobban kihasználni az időmet, nem punnyadni egész nap. Ha épp nem csinálok semmit, akkor az azért van, mert vagy alszom, vagy zongorázom (ja, nálam már ez is semmi kategóriába tartozik? lol ). Amúgy még mindig küszködök a felfázással, szerencsére már csak annyira, ami nem gátol meg a minden napi cselekményeimben. Csak azért mégis érzem...

Alex és Csabi még nem jönnek haza egy darabig, egye fene a jó dolgukat ott Horvátországban:) Ez viszont azt jelenti, hogy még egy jó darabig nem látjuk egymást. Szerencsére elég gyakran beszélünk, vagy chat-elünk, vagy levelet írunk egymásnak, így folyamatosan "szem előtt" tudjuk tartani a másikat. Rájöttem, hogy ez nagyon fontos nekem. Ha már két napja nem hallottam felőlük, az régen rossz. Így viszont nyugodt vagyok, még akkor is, ha az élet még ott külföldön sem habos torta, de legalább tudom, hogy nincsen komolyabb baj. 

A mai álmomról annyit, hogy igen érdekes volt... (Óóó, milyen szokatlan...) Ahogy jöttünk hazafelé valahonnan, azt vettük észre, hogy az összes jegenyefának a lombja leégett. De csak a lombja. Nagyon kísérteties volt az egész, ugyanis nem jelentettek be tűzesetet, egyszerűen csak lángra kaptak és szép lassan parázslottak. Ráadásul korom sötét volt, éjszaka, és egy csöves jött, hogy beharangozza a világ végét. Természetesen ennek is megvan a racionális alapja, ugyanis tegnap sikerült meggyújtanom a hajamat. Szerencsére csak a végét érte, és az is csak egy minutumban látszott parázslani. Szóval még odakapni sem volt időm, mire már HŰLT helye volt (nem a hajamnak) a parázsnak. De azért megmaradt bennem ez a kis akciopotenciál, ezért álmodhattam a parázsló lombkoronájú jegenyefákról. A csöves meg egyértelműen azért jelent meg, mert tegnap kétszer is elmentem egy mellett, aki bőszen ajánlgatta az FN című újságját, hogy vegyem meg támogatás végett. Köszi, nem. Nem mintha smucig lennék, vagy irigy, de amíg nincsen saját keresetem, nem érzem úgy, hogy akármire költenem kéne a szüleim pénzét, ráadásul egy olyan alkoholista emberre, aki valószínűleg mikor nem az embereknek ajánlja az újságját, akkor éppen wc papírnak tépked ki belőle egy-pár lapot. Már ha vannak ilyen igényei o.O

Ettől függetlenül előfordul, hogy odaadom a kajámat valamelyik szerencsétlennek, de akkor is különféle reakciókat vélek felfedezni. Mint pl "Ez mi ez?!", vagy "Isten áldja a jó lelkedet!", vagy "Nekem ne ilyen szart adjá', hanem pénzt!". Furcsa, hogy még ezek a nincstelen emberek is képesek megbotránkoztatni néha. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy ő, akinek gyakorlatilag már nincs veszteni valója (így elmondható róla, hogy nincs semmije), hogy utasíthat vissza ételt? Könyörgöm, hát a földről nyalja fel a cigicsikkeket és kajamaradékokat, egy szendvics neki olyan, mint másoknak egy királyi lakoma! De mindegy... ő tudja. Ha nem kell neki, majd odaadja másnak, vagy kidobja... valószínűleg én is ezt tenném. Elvégre azért adtam oda neki, mert nekem nem kell. Az meg a másik... Ha éhes vagyok, akkor valahogy kevésbé vagyok toleráns az éhezőkkel szemben, ugyanis először valamiért inkább magamról gondoskodnék. Lehet, hogy ez valami "állati ösztön", vagy mi a rák, és valóban, utána kevésbé érzem magam emberségesnek, de abban a pillanatban, amikor a gyomrom kilyukadni készül, valahogy nem köt le ez a tény. Úgy érzem, így is elég sokat nyújtok a számomra fontos embereknek, illetve nagyon igyekszem, és nem érzem majd magam bűnösnek, ha nem adakozok lépten-nyomon olyan szervezeteknek, akikről semmit nem tudok. Még ha egy UNICEF-es is állít meg az utcán, annak sem vagyok hajlandó pénzt adni. Nekünk megvan ez a szokásunk itthon, szépen kiállítunk időnként egy csekket, egy már valamire való összeggel, és elküldjük közvetlen az UNICEF központjába, ahol majd feldolgozzák, szétosztják ezt a mennyiséget. Nem aprópénzzel dobálózunk, aminek gyakorlatilag nulla az esélye, hogy célba ér. Bár még így sem lehetünk biztosak a dolgunkban, de legalább már egy nagyobb százaléknyi esélyt látunk arra, hogy nem fogják elb*ni a pénzt. Éppen ezért tértünk át a személyesebb támogatásra. Felkaroltunk egy családot, és amivel tudjuk, támogatjuk. Persze ennek is megvan a maga rendje módja, egy sanyarúbb sorsú család kitölt egy kérvényt, amit majd feldolgoznak, átnyálaznak, átvizsgálnak, kivizsgálnak, össze, szét, be, fel, le, és ha úgy látják, hogy "no ugyan tényleg nincs pénzük", akkor továbbítják a kérelmet és meg fognak jelenni egy listán az adatbázisban. Na, mi innen kerestünk ki egy kis (nagyon nagy) családot, azt hiszem 7, vagy 8 gyerekkel megáldott jó embert, aki azt hiszem már elvált, de még együtt nevelik a gyerekeket az anyjukkal. Pénzt adunk neki, munkalehetőségeket kínál apukám, keres neki megoldást az életére, sokat beszélgetnek, találkoznak, ruhákat küldünk nekik, játékokat, és ha nagyon nagy a gáz, akkor kaját is (gondolom). Szerintem ez elég korrekt viselkedés, és tudom, hogy adakozni nem lehet túl sokat, de mint 18 (19) éves lány, nem tudok, nincsen miből pénzt adnom. Majd ha már kétkezi munkával szerzem meg a mindennapi betevőmet, akkor dönthetek én ezekről a dolgokról, addig meg hagyjanak békén a kunyerálók! Na ez az én véleményem erről.