Kalandozás az álmaimban

Hogyha ember lennék, valószínűleg már nem élnék. Olyan nincs, amilyen most van. Kész. Miért? Csak. 

Tegnap Csabiékkal elmentünk a Soterbe egy jó kis szőlő-mentára. Rajmit felvettük, aztán mentünk tovább a Zöld Gyémántba. Obi már ott várt minket. Nagyon örülök, hogy megint együtt voltunk így páran, szeretem az ilyen alkalmakat. Jól érezem magam velük. Volt egy laza óra, amikor kicsit elkedvtelenedtem a társaságtól, de ennek semmilyen oka nem volt, egyszerűen csak ilyen hangulatom volt. Még korábban Norbival elmentünk egy közeli kocsmába biliárdozni, ott megittam két sört, szóval este csak egyet ittam, meg kóláztam. Light-osra vettem a figurát. :) Persze nem kólában, mert azt utálom, túl sok benne az aspartam. Azon voltunk, hogy minél később menjünk haza, hogy Obinak ne kelljen lefeküdnie aludni. Ugyanis ő 5-kor kelt, leutazott Balatonra. Jó neki... :) Én is mennék, de idén nyáron nem jött össze. Viszont csomó minden más összejött, szóval nem vagyok elégedetlen!

Annyi mindent összeálmodtam, hogy kicsit nehezemre esett feldolgozni őket. Ezért gondoltam, leírom egyiket-másikat, nem az egészet, csak részleteket. 

Először is Imanol... Valamikor a jövőben jártunk, nem is olyan távoli jövőben, még bőven a húszas éveimet tapostam. Esett a hó, és különösen nagy hideg telepedett a városra. A hosszan, már hónapok óta tartó fagyban az emberek éhezni kezdtek, megfagytak az utcán, elmérgesedett a szomszéd-szomszéd közti jó viszony, és halálig tartó küzdelmek árán kaparintották meg egymás élelmiszereit. Néhányan úgy gondolták, az ország távolabbi részeiben talán jobb a helyzet, ezért útnak indultak. 

Én is közéjük tartoztam, ahogy a családom is. Járművek nem voltak, elfagytak a műszerek, a háziasított lovak jóformán használhatatlanok voltak az úton, a méteres hóban, jégben, a kommunikáció már régen megszűnt műhold és műhold között, csak alig kivehető rádióhullámok szűrődtek be némely vevőállomásokra. Értelmezhetetlen információk birtokában nem volt más lehetőség, ellátás hiányában nem sok időnk maradt volna hátra. Ezért döntöttünk úgy, hogy útra kelünk. Én személy szerint szörnyen féltem, arról nem is beszélve, milyen farkasordító hideg zúdult ránk. Éreztem, ahogy szép lassan elfagynak az ujjaim, a számat már ki tudja, mióta nem éreztem, és nem egy ember aggódott, amiért olyan vörösek voltak a szemeim. Magam sem tudtam, hogy miért, a szemek kivörösödése nem a hipodermia jele. Csak egy pár utcán vágtuk át magunkat, amikor ismerős környéken találtam magam. Akkor kaptam észbe, hogy a Gyöngytyúk utcában tornázzuk fel magunkat éppen. Abban a pillanatban elfogott a vágy, az akarat, hogy azonnal odamenjek Imanolhoz, és magammal vigyem. 

Nem tudom, hogy honnan jött az ötlet, de a bennem motoszkáló buzgóság nem hagyott nyugodni. Elszakadtam a többiektől, hogy Imanol felé vegyem az utat. Tudtam, hogy otthon van, füstölt a kémény. Kiabálni kezdtem a kapuban, mert a csengő befagyott. Csak az anyja dugta ki a fejét a függöny mögül, hogy megnézze, ki ez az őrült, aki kiabál, és amint meglátott, rám húzta a sötétítő függönyt. Tudtam mindig, hogy nem szívlel, de ez azért fájt. Tovább kiabáltam, könyörögtem, hogy jöjjön ki, mert tudtam, hogy soha többé nem lesz lehetőségünk beszélni. Én pedig nem akartam így otthagyni. Szerettem volna, hogy velem tartson, de a hosszú percekig tartó felesleges rimánkodásom nem segített rajtam. Aztán végül megjelent az ajtóban. Képes volt úgy felöltözni, mint egy profi kutyaszán hajtó, csak azért, hogy kinyissa a kaput, és akkorát lökjön rajtam, hogy a fejemet beverve egy lámpaoszlopba ájultan essek össze. A láttán szerzett örömöm nagyon hamar rémületbe és értetlenkedésbe fúlt. Nem volt sok időm gondolkozni azon, hogy mit is érezzek a történtek miatt, mert a fájdalom elvette az eszméletem, és csak arra emlékszem, hogy egy olyan keserű és fájdalmas könnycseppet ejtettem, amit talán még soha. Nem a fejem fájt, hanem a lelkem.

Amikor magamhoz tértem, láttam, hogy az ajtó zárva volt megint, Imanolnak meg szó szerint csak hűlt helye volt. A vértócsa a fejem alatt azt mutatta, hogy vagy 10 perce feküdtem már eszméletlenül. A hidegnek köszönhetően a sebem befagyott, és nem vérzett túlságosan. Borzasztó hányingerem volt és végtelen szomorúság fogott el. Hiába álmodtam, az érzések mindig valóságosak. És ez valahol szörnyű dolog. Csalódottan kezdtem el visszafele menni a Gyöngytyúkra, hátha a többieket még meglátom a távolban. De nem láttam. Kiürült az egész utca és egy lélek sem járt arra. Láttam a nyomukat, még nem fedte el a hó, ezért gyorsan elindultam a kitaposott járatban. Talán órákig sétáltam egyedül, fázva, csalódottam, szomorúan, mikor rájuk találtam. De amit láttam, az hatalmas félelmet keltett bennem. Mindenki, egytől-egyig vigyázzban fekve a hóban, holtan terült el a lábam előtt. Rezzenéstelen arcuk, a halál némasága, a hófedte, amúgy is hófehér bőrük, lila szájak és nyitott, vörös szemük nagyon megijesztettek. Nem tudtam kitalálni, mi történhetett, senkit nem láttam közel s távol, a hajdani társam pedig látszólag mindenféle külső sérülés nélkül estek össze... Összeestek? Dehogyis. Szabályosan egymás mellett feküdtek. Holtan. Az ájulás kerülgetett megint, frászt hozták rám a halottak, és tudatosult bennem, hogy teljesen egyedül maradtam. TELJESEN EGYEDÜL (...)

Ez csak az első álmomnak a nagyon eleje, a többit nem írom le, mert iszonyat hosszú lenne. A lényeget azért szerintem ebből is ki lehetett szűrni. 

A másik álmom olyan szempontból jó volt, hogy teljes sikerélményben volt részem. Tulajdonképpen ez is szomorú a maga módján, ugyanis, ahogy szoktam volt mondani, Kedves Emberemet vártam, aki elvileg busszal jött hozzám. Kint álltam a buszmegállóban, és már nagyon vártam, hogy mikor érkezik meg végre. De nem jött. Elment már vagy három busz, én pedig csalódottan kezdtem el lesétálni, a patakpart felé. Az utca közepén... Aztán egyre szomorúbb lettem, és futásnak eredtem. A Naplás út csak nyúlt, csak nyúlt, és mintha soha nem akarna vége szakadni. Egyre gyorsabban futottam, már négykézláb, úgy rohantam, akár a farkasok, mikor vadásznak. Nem törődtem senkivel, senki, aki rám szólt, nem volt fontos. Leszakadtak rólam a ruhák, elhagytam mindent, ami emberi volt bennem egykor, és mint a megvadult állatok, csak rohantam, céltalanul, előre, ki tudja meddig. Valami erős érzelem tört fel bennem akkor, düh, harag, méreg, szitok, minden, ami csak bánthatott egész addig az életemben. Üvöltöttem, és szaladtam. Semmi más dolgom nem volt. 

És aztán vége. Vége volt az útnak, távolabb már csak a patak volt, de én megálltam a vasútnál. Láttam, ahogy jön oldalról egy busz. Felegyenesedtem, és mint aki még életében nem látott járművet, beálltam elé, várva a végső csapást. Csodálkozva konstatáltam, hogy nem ütött el, hanem kikerült. A buszon láttam embereket, akik furcsán néztek rám. Nem is csodálom, csupán néhány szakadt ruhadarab maradt rajtam, tetőtől talpig piszkos és sáros voltam az útról felszedett mocsoktól. Aztán egyszer csak dobbant a szívem és megláttam a buszon őt is. Minden eddigi haragom elszállt, és a félelem lett úrrá rajtam. Láttam, ahogy a busz felkanyarodik a Naplás útra, és szélsebesen száguld az utcánk felé. Szaladtam utána, de a lábam mintha mocsárban gázolna, nem akart engedelmeskedni. Folyton visszahúzott az aszfalt, és nem tudtam haladni. Mintha órák teltek volna el, mégsem haladtam előre. Ő már rég leszállt a buszról, és várt, nem tudta, hogy hol vagyok. Ekkor eszembe jutott egy régi mondás. Lassan járj, tovább érsz. Én pedig így tettem. Tudtam, hogyha futni akarok, akkor semmi esélyem, hogy odaérjek, mert álmodom. Viszont ha lassítok a tempón, el fogom érni. És így is történt. Sétálva mentem oda hozzá, köszöntem neki, majd hidegen elmentem mellette. Ő pedig, mintha így beszéltük volna meg, szintén hidegen elindult a másik irányba. Nem tudom még most sem, hogy akkor mi történt? Tényleg nem... Olyan hidegek voltunk egymással, hogy még csak érzelmet sem tudtam felmutatni. Nem tudom, hogy haragudtunk egymásra? Vagy összevesztünk, vagy mi van? Minden esetre. póker arccal tovább álltunk. Szintén elkezdtem szaladni lefelé az úton. Jó volt az előbb is, most sem lehetett másképp. Hatalmas érzelmi hullámot lövelltem ki a szívemből, és megint élvezni kezdtem a vadságot, a szabadságot. Aztán egy akkorát ugrottam, hogy azt hittem, az egész kerültet átugrom vele. Repültem, és már nem vonzott a gravitáció. Már nem számított semmi sem, mert tudtam, hogy álmodok, és tudtam, hogy innentől kezdve enyém az irányítás. Minden úgy fog történni, ahogy én akarom. Ahogy átléptem a fizika határait, 100%ban eltulajdonítottam az álomban élés jogát. Végig gondoltam, hogy egész addig mi történt, hogy mit álmodtam, és hogy vajon mit jelenthet, ezért megkérdeztem a tudatalattimat, hogy miért voltam dühös az imént? Erre megjelent Andi arca, és ő válaszolt nekem. Azt mondta, hogy nem dühös voltam, csak szokatlanul szabad, és összekevertem a két érzést. Nem értettem, hogy lehet a dühöt és a szabadságot összekeverni, de ráhagytam, elvégre a saját szubsztanciámmal beszéltem, ha elkezdenék vele vitatkozni még skizofrénnek állítanám be magam. Ahogy az utca felett lebegtem (úsztam a levegőben), arra gondoltam, megkeresem az Emberem, akit már távolról láttam, hogy megint a buszmegállóban állt. Odamentem hozzá és megöleltem. Nem mondott semmit igazából, tűrte, aztán egy idő után elengedtem őt. Felszállt a buszra és elment. Én pedig megint szaladni akartam utána, de már nem mertem. Tudtam, hogy megint elvadulnék, de én már nem szerettem volna azt a szabadságot, amit akkor éreztem. Megijedtem az előbbitől is, most nem kívántam újra ezt. Sétálni kezdtem arra, amerre elment a busz, és pár perc múlva megint megláttam. Jött felém mosolyogva, és megölelt. Akkor én voltam inkább csöndesebb, hidegebb, pont fordítva, mint az előbb. Elengedett, és ment tovább, én is a magam útján, így ellentétes irányba haladtunk. Aztán megtorpantam. Nem értettem megint, hogy mi a fene folyik itt? Összeráncoltam a homlokom és gondolkodóba estem. Aztán megfordultam, és láttam, hogy ő is egy helyben áll, és rázza a fejét nekem háttal. Valószínűleg ő sem értette. Nem is csodálom, mert ahhoz képest, hogy az én álmomban voltunk, még én sem tudtam, hogy tulajdonképpen minek kéne történnie igazából? Aztán megint megfordultunk, és megint megöleltük egymást, de akkor már együtt indultunk el az úton, egy irányba. Szó nélkül, én pedig boldogan konstatáltam, hogy tudatosan álmodok megint. Úgy döntöttem, eleget csiki-csukáztunk, úgyhogy lassan felébredek. De előtte még megvártam vele a buszt, amire végül mindketten felszálltunk.