Tanuld meg szeretni a problémáidat

A mai nap elég tanulságos volt számomra. Az előző bejegyzésemben annyira kifakadtam, hogy észre sem vettem, hogy olyasmit írok, amivel esetleg megbánthatok másokat. Ráadásul a barátaimat. Bár semmi sértő dolgot nem írtam (véleményem szerint), de mégis másként csapódhat le az az információ egy egészen más személyiség típusú emberben, mint bennem. Az egész nem arról szólt, hogy letorkolljak másokat, azt a még azt megelőző bejegyzése szántam, mikor a telefonos butaságokról beszéltem. Most nem így akartam. Egyszerűen csak arról van szó, hogy időnként a bennem felgyülemlett negativitás is kirobbanhat. A szomorú az egészben csak az, hogy ezek javában nem az én problémáim. Olyan dolgok miatt érzem, hogy keserű a szám íze, amihez nekem nem sok közöm van, maximum egy hallgatóként, egy társként csöppentem bele a közepébe. Nagyon szentimentális vagyok, empatikus beállítottságú, ezért hamar magamra tudom venni mások lelki ruházatát. És nem baj. Még sem panaszkodom amiatt, hogy néha kifakadok, nem ez az ami gondot jelent. Hanem az, hogy vannak gondok, problémák, amik változatlanul visszatérnek. Hülye példa, de tegyük fel, hogy van egy alma, amit meg kéne enni, de valamiért, valamilyen okból nem eszed meg. És elmondod nekem, hogy miért nem? Én pedig rábólintok, és azt mondom, hogy vagy most edd meg, vagy ne is akard megenni. De te tisztában vagy vele, hogy meg akarod enni, csak valami zavar. Addig addig fogod nézni azt az almát, ameddig meg nem rohad. És te még mindig meg akarod enni, de tudod, hogy minél később harapsz bele, annál rosszabb lesz. A végén már csak szétrohadt almadarabkákat találsz az asztalon, és te azt kapargatod fel bágyadtan, és arra gondolsz, mennyivel finomabb lett volna frissen, éretten az az alma... Körülbelül ez az, amit én látok sok embernék. Addig húzzák-halasztják a dolgokat, amíg bele nem keserednek. Pedig a megoldás egyszerű. Ha kell az az alma, felveszed, és megeszed. Ha nem, akkor dobd ki, és ne gondolj rá többet. Felesleges fölötte ülni, és végignézni, míg megrohad. Az élet túl rövid ahhoz, hogy ilyen apróságokkal foglalkozz, vannak sokkal fontosabb teendőid is. Például boldognak lenni. Nem tudom, kinek mi a "fantasztikus életcélja", de szerintem mindenkinél van egy közös pont: a boldogság. Ezt nem lehet tagadni.

Én szeretem a problémáimat. Pontosan azért, mert úgy veszem őket, mint a boldogságom útjába eső akadályokat. És mint ilyen, ezeket is meg lehet oldani. Értelmet ad az életnek, és csak erősítenek. Nem tudom, miért kell egy-egy ilyen fölött megállni, és búsan nézegetni őket. Mint minden, ez sem tart örökké, persze, meg lehet várni, hogy eltűnjön, de kérdem én: Megéri leélni egy életet, toporogva egy helyben, várva az ismeretlenből érkező segítségre? Én inkább a kezembe veszem az irányítást, és emelt fővel nézek szembe a nehézségekkel, minden egyes gödörből büszkén lépek elő, tudván, hogy újabb diadalt vívtam, és ha elesnék, akkor újra felállok, mert ha meg sem próbálok onnan feltápászkodni, akkor aláírtam vele a saját halálos ítéletemet. Ebből nem kérek, köszönöm!