Van választásom - 30 Seconds to Mars: The Story

Ahogy ma reggel ballagtam haza, furcsa gondolatok fogalmazódtak meg bennem. Akármilyen együgyűnek tűnik az elmélet (habár az ötletet egy járólap adta), mégis mindennel megtaláltam az összhangot, már hogyha az én életemet és a haza fele vezető utamat össze lehet hasonlítani. A kettő közötti párhuzam akkor kezdődött, mikor leszálltam az Örsön a troliról. Büszkén néztem előre, kijelöltem a kívánt célt, amit el akartam érni, aztán hirtelen beleléptem egy gödörbe. Tulajdonképpen nem volt az gödör, csupán egy hiányzó járólap, amiben azért mégis sikerült kicsit meghúznom a bokám. Elképedve figyeltem meg, hogy ez milyen sokszor fordul elő velem. Mindig ez van. Ha kitűzök magamnak egy célt, óhatatlanul is belelépek egy-két gödörbe. Ami attól függően, hogy milyen mély, vagy milyen szerencsétlenül lépek oda, tud meglepetéseket okozni, általában: fájdalmat. Már amennyire a fájdalom meglepetés tud lenni... Gyorsan összeszedtem magam, és mintha mi se történt volna (nem MISE!), sétáltam tovább fájó bokával, de akkor már azt néztem lépten-nyomon, hogy hol ütközhetek újabb akadályokba. A baj csak az volt ezzel, hogy onnantól kezdve kicsit megbomlott a koordinációs készségem. Nehezebben kerültem ki a velem szembe ömlő tömeget, akik se szó, se beszéd belém jönnek, ha én útban vagyok nekik. Kit érdekel, hogy nekem mi a problémám, ez ott senkit nem foglalkoztat, ők csak azt látják, hogy bugyuta mód kerülgetem a lukakat a földön, és hogy simán beszédelgek eléjük. Talán azt gondolják, "Ez hülye!", aztán csak azért is nekem jönnek, hogy keményen helyre rázzanak. Na ennek két szempontból sem örülök. Egyrészt, miért gondolják, hogy nekem problémám van, pont azért kóválygok, hogy kikerüljem azokat. Másrészt mikor egy-egy ilyen tahó nekem jön, az megint csak fájdalmat tud okozni. Ebből azt a konklúziót szűrtem le, hogy mindegy, hogy óvatosan lépkedek előre, és megrögzötten keresem az akadályokat, nehogy belelépjek, vagy kitűzöm magamnak a célomat, hogy magabiztosan nyomulhassak előre, mindenképpen fájdalom fog érni. Előbb, vagy utóbb. Végül valami köztes megoldást kerestem, hogy azért ne menjek neki senkinek, meg a lábamat se törjem ki Magyarország legnagyobb patcswork-jén.

 Furcsa belegondolni, hogy mennyiféleképpen lehet gondolkozni. Annyi lehetőségünk van változtatni a saját gondolkodási szokásainkon, hogy szinte észre sem vesszük a személyiségünkön való változtatást, mint opciót. Az elmélet egyszerű: Ha nem tetszik az, ahogy élsz, akkor változtatsz. Ha nem tetszik az, hogy szomorú vagy, változtatsz. Ha nem tetszik az, hogy stresszes vagy, változtatsz. Aki nem élvezi a nyomort, az bizony törekedni fog a változtatásra. Aki viszont ugyancsak nem élvezi a nyomort és nem változtat rajta, az már a szenilitás első jele (szokták volt mondani...). És egyet értek ezzel. Hú, elkanyarodtam a témától, pedig az utam igen egyszerű volt, csak fel kellett szállnom a buszomra. Ott tovább szövődtek bennem a gondolatok. Tulajdonképpen az én célom az, hogy érjek haza. Valami emberi időben... Azzal, hogy felszálltam a jól megszokott 276E-re, kényelmes és gyors utat biztosítottam magamnak. Az életben is ezt csinálom. Végül mind hazaérünk, egyszer, valamikor, ki előbb, ki utóbb. Talán szimbolizálhatnám a halált is, de nem ragadtatom el magam ennyire:-) A lényeg, hogy felszálltam a buszra, ami az én döntésemtől függetlenül elindult. Persze, ha nagyon akaratos lennék, és idióta, megállíthatnám a buszt, szimulálva egy rohamot, vagy akármit, de nem vagyok fogyatékos (tudtommal), így nem játszottam el a hattyú halálát. Elindultam, és arra gondoltam, hogy ez akár egy kapcsolat is lehetne. Választottam egy kényelmes járművet, amivel eljutok a célomig. Őszintén szólva mehettem volna másik busszal is, de azzal át kellene szállnom, ahhoz viszont lusta vagyok. Pont ez volt a helyzet Imanollal. Vele mentem haza, és bár tudtam, hogy ez nem fog sokáig tartani, mert ki van írva a táblára, hogy csak a Diadal útig közlekedik, nekem pedig az Aranykút kell, én mégis bevállaltam, és lustaságból fent maradtam a buszon. Annyi előnyöm származott az egészből, hogy nyugiban a fenekemen ülhettem, és nem kellett mással foglalkoznom. De aztán leszálltam a buszról, az elment, én meg mehettem tovább gyalog. A legközelebbi alkalommal a másik buszt választottam, mert az légkondis, és gyorsabb, és modernebb, de akármilyen szép és jó (nem minden arany, ami fénylik), át kellett szállnom egy másikra, mert nagyon nem felelt meg az én elképzeléseimnek (nem vitt haza). Tulajdonképpen az egész életem egy nagy térkép, tele utakkal, közlekedési eszközökkel, járólapokkal, gödrökkel, csomópontokkal és balesetekkel, amit egyedül képtelenség belátni.

Ahhoz, hogy megismerjem a saját "életutam", fel kell vázolnom a lehetséges útvonalakat, átszállási lehetőségeket, kockázatokat, amik a választott cél elérésével járnak. Rémisztő, hogy csak egy utas vagyok a saját életemben, evezgetek a nagy tengeren, tékozló vándor vagyok az erdőben, és még ragozhatnám, ragozhatnám, a legfontosabb dolog számomra mégis az: Én választom meg az utat. Az eszközt. A célt.