Imanol egy busz távlatából

Talán lassan két éve könyörgök valami hatalmasabb lénynek az égben, hogy végre egyszer láthassam Imanolt. Nem kívántam különösebb dolgokat, azokat jó mélyen elrejtettem magamban, én tényleg csak annyit akartam, hogy egyszer még hagy láthassam... Furcsa gondolat egyébként. Tegnap éjszaka nem tudtam aludni, és írtam neki egy igen hosszú levelet. De mivel nem tart ismerősének facebookon, az e-mail címét meg megszüntette, a telefonját nem veszi fel, így számomra majdhogynem elérhetetlenné vált. Még az hátra van, hogy odaballagjak a házuk elé és bedobjam a levelem a postaládájukba. Ha ennyire nem akar látni, nem erőltetném egy "Gyere ki, beszélgessünk" című akcióval. Körülbelül egy órán keresztül írtam a levelet, már nagy gyakorlatom van benne. Meg sem tudom számolni, hány levelet írtam már neki, amik végül nem kerültek elküldésre. De ugye az e-mail visszadobta, úgyhogy sikertelen volt a próbálkozásom újra. Na ehhez képest, képzeljétek, tegnap két éves imám vált valóra. Ahogy szoktam, most is tekintgettem kifelé a buszból, hátha Imanol felszáll a Tarack utcánál, de nem így volt... a busz ment tovább. Aztán egyszer csak megláttam! Ott sétált fel a Gyöngytyúk szélén anyukájával meg öccsével. Akkor nagyon ledöbbentem, és először el sem hittem, amit látok. Rikító narancssárga póló volt rajta és egy térdnadrág szerűség. És az arca, mint mikor elváltunk. Ugyan olyan! Hirtelen hátrafordultam és lihegve bámultam kifelé az ablakon, mert már elmentünk mellettük. Azt hittem ott leszek rosszul helyben. Aztán jött egy hatalmas nevetés. Teljesen meg voltam zavarodva!!! A mögöttem ülő srác, aki mellesleg nem nézett ki rosszul, elég furán nézett rám. De nem érdekelt. Széles vigyorral bámultam ki az ablakon, a már-már eltűnő alak után. Kedvem lett volna leszállni és odamenni hozzá, de nagyon hülyén vette volna ki magát ez az egész. Ezért inkább visszafordultam és bámultam előre. Hirtelen nagyon elszomorodtam. Két évig rimánkodtam, hogy láthassam őt, és két évig erre a két másodpercre vártam. Olyan megalázónak éreztem, és kevésnek. Tudtam, hogy most, hogy láttam őt, újabb kívánságok fognak a felszínre törni, és az már az, hogy egyszer még nézzen a szemembe. Lássa, hogy élek, hogy nem tűntem el, hogy létezem és nem csak egy kitaláció vagyok. Úgy szeretném... Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy miért olyan fontos ez nekem. Mindenki, aki kívülről lát, azt tanácsolta, hogy felejtsem már el őt, ne üldözzek egy emléket, egy elérhetetlen személyt, foglalkozzak a számomra élő, hús-vér emberekkel. Ennek ellenére ez nem meg... Nem hanyagolok el senkit sem, személyesen nem beszélek róla olyan sokat, sőt, egyre kevesebbet. Ettől függetlenül még mindig gondolok rá, akaratom ellenére, és ha ezt nem írnám le, akkor csak becsapnám magamat. Aminek nincs értelme. A buszon még sírtam egyet, eleredtek a könnyeim, de hamar összeszedtem magam. Nem hiányzott a dráma, végre megint találkoztam Kedves Emberemmel, nem akartam egy lefolyt szemfestékes bőgő libát materializálni neki. Így is necces volt, hogy az elején kicsit rossz kedvem volt. Nem akartam elmondani neki, hogy láttam Imanolt, mert féltem, hogy elsírnám magam, de végül kinyögtem. És majdnem sírtam is, szóval jogos volt a félelmem :) Szörnyű, hogy ilyen sok fejtörést okoz nekem az a fiú. Pedig egyszerűbb lenne, ha megbeszélhetnénk, én is lezárom, ő is, és nem ilyen undorító mocskolódással kell elválnunk, hisztivel, sírással, vádakkal. Ráadásul lehet, hogy el se kellett volna válnunk. Csak ezt ő nem tudja. Mármint hogy maradhattunk volna barátok, vagy legalább "ismerősök". De ennek igen valószínű, hogy már nem lesz jövője.