Nautrin vadászat

Kisebb nagyobb összetűzések után önmagammal úgy döntöttem, hogy most neki állok naplót írni. Nem, ez nem napló. De majd blogolás után erre is sor kerül. Addig szeretném veletek megosztani a Nautrin gyűjtésről szóló egyik novellámat.

(Amúgy elég régi, szóval még az akkori stílusomban írtam :))

Amaranta és Navarro egy erdei vadászatra készültek. Navarro ötlete volt. Tudta, hogy Amaranta vágyik egy kis kikapcsolódásra, szórakozásra. Mi is lehetne jobb, mint egy erdei vadászat a Hold fényében? A lovak fel voltak már nyergelve, mindkettő oldalán lógott egy zsákocska és a nyeregtáska jobbik nomádfajtája. Amaranta lovának oldalán lógott még egy plusz táska, amiben a varázsitalokat tartotta. Navarro nem értett vele egyet, de Amaranta ennek ellenére magánál tartott néhányat mindig, mert soha sem lehet tudni, mikor kell majd őket használni. Ezen az éjszakán különösen hideg szél fújt, ezért felvették a köpenyeket. Navarro a feketét, Amaranta a szürkét. A szél bele-belekapott hosszú köpenyegük peremébe és vitorlaként megfogta annak felületét. Csodálatos, a csillagok ezrével világítanak a sötét égen és kis lámpásként állnak őrt a Holdnak, annak a hatalmas égitestnek, ami tükrét mutatja a világegyetemnek minden éjjel. Amaranta megfordult... és felfigyelt a másikra is... A kék Holdra. Ami furcsán világított most, kicsit sápadtan, de néhány másodpercre azért csak fel-felragyogott. Navarro odament a lányhoz és átölelte, hogy együtt nézzék a kék Holdat. Megcsókolta arcát, aztán elindultak. A csuklyákat fejükre húzták, hogy a hideg szél ne borzolja össze a hajukat. Egy kis elegancia... Navarro derekán lógott a kard, amit még mesterétől kapott tanítvány korában. Büszkén viselte azóta is, éle sok húsba belevágott, sok láncot kettészelt, sok csillagos éjszakán átverekedte magát. Amaranta oldalán is lógott egy kard, de az igazi büszkesége, ami keresztben vállára volt akasztva, egy szittya íj, amit még az elfek ajándékoztak neki, mikor a hajnal italát megkereste és visszavitte nekik. Hogy mire jó az az ital, azóta is rejtély számára, mindenesetre jól megfizették érte. Odaajándékoztak jószerivel a saját kincseikből, s az elfek királya odaadta íját, azt a szittya íjat, amit ma már Amaranta hordott. A története érdekes, de ebbe most nem megyek bele. Ahogy ellovagoltak az erdő mellett, néhány láva sárkány ( vagy láva ember, ahogy éppen kinéznek. Alakváltoztató képességük van, ezért mindig változnak, de a sárkányformát kedvelik a legjobban, mert az elijeszti a támadókat.) odaállt kíváncsiságból, vagy hogy megvilágítsák a szakadék és erdő közti szűk kis utat. Nem szokásuk behódolni, egyszerűen csak szívességet tesznek ezzel. Jól tudják, hogy a kastély ura, Navarro együtt működik velük és így szimbiózisban élhetnek egymás mellett. Ők megvédik a kastélyt, világítanak néha napján, cserébe Navarro megfelelő élelmet biztosít számukra, vadakat üldöz csapdába, ellenségeket nem helyben hadáz le, hanem elcsalogatja őket a lávasárkányok területére. Ahogy elérték a tisztások szélét, Navarro galoppozni kezdett, lova széllel szállt versengésbe. Sűrű pára csapódott ki Yang orrából minden levegő vétel után. Lábait úgy szedte, hogy szinte nem is lehetett látni mozgásukat. Testét mégis kecsesen tartotta, nem rázta le magáról a zsákokat, könnyű volt, akár a szellő. Ugyanígy Ying. A kanca kecses teste szintén dolgozni kezdett, utána iramodott, ahogy Amaranta megszorította lábát. Közös körútjuk közben szerezték be a lovakat, a Japán császártól. A szél erősödni kezdett és a varázslattal megbűvölt köpeny sem tudta teljesen megtartani a testük melegét. Navarro vágtázott elől, a fákat kerülgetve, fejét ide-oda kapva. Körülbelül fél órája lehettek már ugyanabban a tempóban, de nem lassíthattak, tudták, hogy Eduán városát terrorizáló vérfarkasok a nyomukban voltak a fejük fölött. A fák lombjaikban megbújva leskeltek rájuk. Amaranta éppen ezért szorosan felzárkózott Navarro mögé. Mindkettőjük kezében kard volt, kihúzva tokjából, éles csúcsukat a magasba tartva. Gyorsítottak a tempón, most nem "farkasfogócska" volt a céljuk, nem akartak leállni és kaszabolni. Hamarosan ki is értek a határ erdőből és meglátták Eduán városának örökös fényét. Az a híre keringett a nagyvilágban, hogy éjjelenként nincs lámpa, ami le lenne kapcsolva. Ezzel akarták biztonságban tudni magukat. A várfarkasok csak nappal támadnak, így a nép úgy gondolta, hogy éjszaka is nappalt varázsolnak városukba. És valóban, eddig bárhányszor haladtak el éjnek leple alatt a házak mellett, mindent égve találtak. A köztereken hatalmas máglyák égtek, tüzek világították meg a parkokat, a kerteket, az utakat a gyárakat. Füstös városnak is becézték. De ez csak nappal látszott rajta. Este igazándiból igen hangulatos az egész. Még romantikusnak is mondható, ha nem lennének ott a vérfarkasok. A köves utcán lassan haladtak, hogy szusszanhassanak egyet a lovaik. Egymás mellett haladtak, Navarro odanyújtotta kezét szerelmének. Amaranta átszállt az ő lovára, Navarro elé. Köpenyegét levetette és bebújt Navarróéba. Így ölelte magához szorosan és suttogott minden varázslatnál erősebb igéket neki. Beletelt egy kis időbe, míg megnyugodtak a lovak és nem ziháltak tovább. Akkor a város végén újra vágtába ugrottak. Most Amaranta és lova, Ying voltak elől. Az északi erdőbe tartottak, ahol már nem tanyáztak vérfarkasok. Ez az oldal egy biztonságos, járható út. Köszönhető ez a Nautrinoknak. Amaranta arcára mosoly ült, mikor meglátta első célpontját. Ott repült előtte, fényesen, ragyogott és élénken látszott minden mozdulata. Szokatlanul nagyokat cikázott a levegőben. Csillogó port húzott maga után, kékesen világította meg maga előtt az utat. A lány megfeszítette íját, és amint célt talált, oldott. A nyílvessző célba ért. Pont a közepébe. Az megrekedt és alázuhant. Amaranta még időben odaért, hogy ruháját alátartva elkapja a zsákmányát. Navarro megérkezett mellé és rámosolygott. 'Szép volt.' "Köszönöm". Amaranta az első zsákmányát nem rakta el, hanem nagyot harapott belé. Nautrin... a világ legédesebb gyümölcse. Még az Atlantiszi bölcsek teremtették. Egyetlen gyümölcsük fogyóban volt, ami a jégcsapokon teremtek meg és sosem melegedtek fel, bárhová is rakták. Megpróbálták klóónozni, de nem sikerült, mutálódott. Ugyan olyan finom volt, csak éppen szárnyakra kelt. Repült, mégpedig szerte a világban. Valahol többen voltak, magot szórtak a levegőben és újabb gyümölcsök teremtek. Így már mindenütt a világon megtalálható volt. Mézédes kék húsából kék nedv folyt, ragyogott és az, aki megeszi, szintén különös érzést kölcsönöz egy röpke időre. Droghatásként, szinte szárnyakat növeszt, de mégsem repül el, mindezt körülbelül két másodpercre. Szeme utána ragyogni fog, kéken, akár a kék Hold. Amaranta megette első Nautrinját, miközben Navarro vagy húszat összegyűjtött már a zsákjába. A lány is nekiindult, hogy cikázva szittya íjával összeszedjen egy pár darabot. Az erdei vadászat komor hangulata ellenére az egyik legromantikusabb elfoglaltság. Ahol sok Nautrin található, nappali világosságban, kék fényárban játszanak a gyermekek, éjjel a tündérek itt járnak körtáncot, a koboldok ide hozzák el párjukat, ha nagyon romantikusak akarnak lenni. Navarro férfi létére nem rajongott annyira a szépségért, amit a Nautrinok nyújtottak, de jól tudta, hogy Amaranta nagyon ki van merülve és érte a világ fájdalmát is vállalná, miért is ártana neki a szépség? Tudta jól, hogy Amaranta erős harcosnő, komoly megpróbáltatásokon ment keresztül, és a 13 gyógyító kiválasztottjaként még veszélyben van az élete, de azt is látta, hogy a kemény szigor és kitartás alatt egy törékeny, érzékeny lelkű nő van. Leginkább egy virághoz tudta volna hasonlítani, ami a szélben hajladozik. Éppen ezért, adott rá, hogy a finom hölgy vágyait is teljesítse, ne csak a harcos lelkű kiválasztottét. Az erdei vadászat remek ötlet volt. Amaranta kedvenc elfoglaltsága, amire igen ritkán kerítettek sort. De így talán még varázslatosabb volt, hiszen nem unták meg. Mindig meglepetésként érte őt az első Nautrinja, amit levadászott. Telitömött zsákokkal tértek vissza a kastély erdejébe, ahol a lávasárkányok már nem mászkáltak. Hajnalodott. Ilyenkor egy-két órára eltűnnek. Hogy hova... nem tudják... Valószínűleg egy rejtett földalatti barlangba, de Navarro sosem kérdezte meg őket. Lávatenger folyt mindenütt, hőség árasztotta el a sziklákat. Amint a lovakkal a kastély falaihoz értek, már érezték azoknak hűs köveit, oldalait. Onnan tovább nem terjedt a hő, elkerülte az épületet. Amaranta hozta magával ezt a varázslatot. Előtte nem nagyon használta Navarro, mert a hőség kibírhatatlan volt, csak szükség esetén tért oda, menedékképpen. Most már lakható. És kellemes. Nem kell azon aggódni, vajon mikor kap hőgutát. Leszálltak a lovakról az első udvaron, ami szintén fedett volt, az ég csak legenda volt a bent élő kőszobroknak. Milyen különös. Szobrok. Kövek. És élnek. Mozognak, de nem mennek el. Amaranta megfogta Navarro kezét. Oldalát a Nautrinokkal megrakott zsák hűtötte, kellemesen hideget adott. Ez a vadászat... minden bajt került. Szerencsésen visszatértek, a vérfarkasok túl lassúak voltak, már elhaladtak mellettük, mikor észrevették, hogy emberek tévedtek a területükre. Így a varázsüvegcsékre sem volt szükség. Szerencsére. A kék Hold szerencsét hoz. Most is így tett...