Valami nem jó, te nem ezt mondtad!
Valami nem jó, Te nem ezt mondtad
mikor még mindkét kezemet fogtad.
Ahogy gyermekként néztem, nem láttam hibát,
és nem értettem a teóriát...
Sokszor gondolok arra, hogy gyerekként, kisgyerekként mennyivel könnyebb volt minden. Nem azért, mert nem éreztem volna a dolgok valódi súlyát, hanem mert azok a dolgok még nem érintettek engem. Sokkal egyszerűbb volt valamire rámondani, hogy igen, vagy nem. Igen egyértelmű kérdéseket kaptam, ami vagy tetszett, vagy nem. Ma viszont mindent többször át kell gondolnom, hogy meghozzam a helyes döntést. Szinte minden igen mögött rejtőzködik egy nem is, és ugyanez fordítva, minden nem mögött van egy kis igen. Nem olyan egyszerű döntéseket hozni, mert nem a pillanatnyi vágyaimat diagnosztizálom, hanem a jövőmet. A pillanat utáni tartalmat. És ez megkeseríti a jelen édes mivoltát, vagy szebbé teszi a keserűségem.
Egyébként álmomban nagyon furcsa dolgok történtek megint. Most nem tudtam kibogarászni, hogy mi mit jelenthet, ezért gondoltam leírom nagy vonalakban, mielőtt elfelejteném (haha...).
Víz alatt éltem, mi sem volt természetesebb annál, hogy a vízben tudunk lélegezni, a felszínen viszont nem. Gyönyörű kék volt minden körülöttünk, mégsem volt nagy változás az igazi élethez képest. Ugyan úgy megvolt a házunk, a kertünk, a medencénk (???), ugyan azok az emberek, csak éppen ha felnéztünk az égre, láttuk, ahogy szállnak fel a gyémánt buborékok és egy idő után elérik a felszínt. Történt valami. Kalózok támadtak rá az otthonomra, ezért páran próbáltuk menteni a menthetőt. Ellen is álltunk nekik, sokan meghaltak, közben kiderült, hogy a családunkban élt egy vámpír is, ezért titkon mind örököltük a képességeiket, viszont vérre már nem szomjaztunk. Épp ezért, mikor az egyik kalóz egy húsvágó bárddal levágta az ujjam (csak egy kis bőrrészen ficegett még a kezemen), fogtam magam, és éreztem, hogy kib*l fáj, visszanyomtam, és egy idő után elkezdett összeforrni, míg teljesen olyan nem lett, mint újkorában... Ennek nagyon megörültem, és boldogan konstatáltam, hogy amikor legközelebb vesztettem el valamimet, az már gyorsabban visszaforrt. Na mindegy... Voltak kis szektás kalóz lányok is, akik az utcánkban jártak és hatalmas üvegtököket raktak némely kapukra. Ezek a tökök tele voltak narancssárga gyúlékony anyaggal és azt tervezték, hogy majd sorban felrobbantgatják őket. De mi mentünk utánuk és szorgosan akasztgattuk le a tököket, és dobáltuk utánuk. Az egyik valahogy lángra kapott és véletlenül megöltük a kislányokat... Na jó, akkor nem hullajtottunk értük buborék könnyeket, mert meg akartak ölni, de most így visszagondolva kicsit sajnálom őket! Dúlt a háború, emberek öltek embereket, néha elvesztettem egy két ujjam, a szomszédok is beálltak csatázni. Aztán vége volt a háborúnak. A kalózok meghaltak, vagy elmenekültek, mi pedig megtizedelődve feküdtünk ki a kertbe. Akkor jutott eszembe, hogy nekem esküvőm lett volna aznap. Kétségbeesetten körbenéztem, hogy megkeressem a vőlegényem (ötletem sincs, hogy ki lehetett az), de nem találtam. Egyetlen egy kalóz maradt életben, aki velünk együtt feküdt a fűben (hínárban). A családom és a barátaim lassan elkezdtek felszállni a felszín felé. Gyönyörű volt, ahogy egyszer csak gyémántszínűvé váltak a beragyogó nap sugarában, majd árnyékot vetve a tenger amúgy is sötéten rút fenekére elnyelte őket a magasság. Néztem őket, és akkor kaptam észbe: én nem lebegek. Én ott maradtam a talajon, nehezen és sebzetten. Még lent voltak páran, szüleim is például, meg Nóri is ott volt. Tőlük kérdeztem, hogy mi történt? Azt mondták, hogy ezek a kalózok miattam jöttek ide, hogy elpusztítsanak, de nem sikerült nekik. Kérdeztem, hogy hová lett a vőlegényem? Azt mondták, hogy ő már meghalt és ne is keressem tovább, ott van a kalóz, aki szintén meg akarja kérni a kezem. Akkor néztem a mellettem guggoló férfira. Sötét szeme és huncut arca volt, bizonyára tipikus kalóz sarj, de abban a pillanatban nem nagyon tudott meghatni. Kiabálni kezdtem Licével, hogy ez az ember nem közénk tartozik, neki megvan a maga családja, ráadásul meg akart ölni! De csak annyit mondtak, hogy majd megszokom. Ezt nagyon durván zokon vettem, és sírni kezdtem. A kalóz át akart ölelni, de én keményen ellöktem magamtól. Nem tudtam arrébb menni, mert beragadtam az iszapba, úgyhogy elkeseredve néztem fel, ahol már minden ismerősöm eltűnt a magasságban. Én is fel akartam volna szállni, de lehúzott az iszap. Úgy zokogtam, amennyire csak tudtam (igazából is sírtam álmomban). Aztán egy idő után elkezdett csillapodni a fájdalom. Már nem marta annyira a torkomat a sírás, és nem éreztem akkora gombócot minden nyelésnél. A végén már csak hüppögtem, és kíváncsian vizslattam a kalózt, aki nem mozdult mellőlem. Már nem próbált meg hozzám érni, de láttam a szemén, hogy aggódik. Még egy szót sem szólt azóta, hogy megláttam őt, de a szeme elég beszédes volt. Amikor már egyáltalán nem sírtam, olyasmik jártak a fejemben, hogy annyira nem lehet rossz ez az ember, és tényleg meg tudom majd szokni. Talán még szeretni is fogom. Még ücsörögtünk egy darabig az iszapban és elkezdtem érezni iránta valamit. Olyan megnyugtató volt, hogy nem beszélt és nem piszkált a hülyeségeivel. Az is tetszett, hogy nem ért hozzám, távolról közeledtünk egymáshoz. Bár az egész elég absztrakt volt még egy álomhoz képest is, a végén úgy ébredtem fel, hogy szerettem őt, beleszerettem a kalózba és végül megöleltem őt.
Ilyen furcsa álomképekkel áldott meg a ma éjjel, és nem csoda, ha ma sem akartam egyhamar felkelni. A szememben még éreztem a könnyeket, a párnám még vizes volt, és a mellkasomban éles fájdalom ült: zokogtam. De megszépítette a vége, a jó érzés, ami magához vett, egyetlen öleléssel, és semmi mással.
mikor még mindkét kezemet fogtad.
Ahogy gyermekként néztem, nem láttam hibát,
és nem értettem a teóriát...
Sokszor gondolok arra, hogy gyerekként, kisgyerekként mennyivel könnyebb volt minden. Nem azért, mert nem éreztem volna a dolgok valódi súlyát, hanem mert azok a dolgok még nem érintettek engem. Sokkal egyszerűbb volt valamire rámondani, hogy igen, vagy nem. Igen egyértelmű kérdéseket kaptam, ami vagy tetszett, vagy nem. Ma viszont mindent többször át kell gondolnom, hogy meghozzam a helyes döntést. Szinte minden igen mögött rejtőzködik egy nem is, és ugyanez fordítva, minden nem mögött van egy kis igen. Nem olyan egyszerű döntéseket hozni, mert nem a pillanatnyi vágyaimat diagnosztizálom, hanem a jövőmet. A pillanat utáni tartalmat. És ez megkeseríti a jelen édes mivoltát, vagy szebbé teszi a keserűségem.
Egyébként álmomban nagyon furcsa dolgok történtek megint. Most nem tudtam kibogarászni, hogy mi mit jelenthet, ezért gondoltam leírom nagy vonalakban, mielőtt elfelejteném (haha...).
Víz alatt éltem, mi sem volt természetesebb annál, hogy a vízben tudunk lélegezni, a felszínen viszont nem. Gyönyörű kék volt minden körülöttünk, mégsem volt nagy változás az igazi élethez képest. Ugyan úgy megvolt a házunk, a kertünk, a medencénk (???), ugyan azok az emberek, csak éppen ha felnéztünk az égre, láttuk, ahogy szállnak fel a gyémánt buborékok és egy idő után elérik a felszínt. Történt valami. Kalózok támadtak rá az otthonomra, ezért páran próbáltuk menteni a menthetőt. Ellen is álltunk nekik, sokan meghaltak, közben kiderült, hogy a családunkban élt egy vámpír is, ezért titkon mind örököltük a képességeiket, viszont vérre már nem szomjaztunk. Épp ezért, mikor az egyik kalóz egy húsvágó bárddal levágta az ujjam (csak egy kis bőrrészen ficegett még a kezemen), fogtam magam, és éreztem, hogy kib*l fáj, visszanyomtam, és egy idő után elkezdett összeforrni, míg teljesen olyan nem lett, mint újkorában... Ennek nagyon megörültem, és boldogan konstatáltam, hogy amikor legközelebb vesztettem el valamimet, az már gyorsabban visszaforrt. Na mindegy... Voltak kis szektás kalóz lányok is, akik az utcánkban jártak és hatalmas üvegtököket raktak némely kapukra. Ezek a tökök tele voltak narancssárga gyúlékony anyaggal és azt tervezték, hogy majd sorban felrobbantgatják őket. De mi mentünk utánuk és szorgosan akasztgattuk le a tököket, és dobáltuk utánuk. Az egyik valahogy lángra kapott és véletlenül megöltük a kislányokat... Na jó, akkor nem hullajtottunk értük buborék könnyeket, mert meg akartak ölni, de most így visszagondolva kicsit sajnálom őket! Dúlt a háború, emberek öltek embereket, néha elvesztettem egy két ujjam, a szomszédok is beálltak csatázni. Aztán vége volt a háborúnak. A kalózok meghaltak, vagy elmenekültek, mi pedig megtizedelődve feküdtünk ki a kertbe. Akkor jutott eszembe, hogy nekem esküvőm lett volna aznap. Kétségbeesetten körbenéztem, hogy megkeressem a vőlegényem (ötletem sincs, hogy ki lehetett az), de nem találtam. Egyetlen egy kalóz maradt életben, aki velünk együtt feküdt a fűben (hínárban). A családom és a barátaim lassan elkezdtek felszállni a felszín felé. Gyönyörű volt, ahogy egyszer csak gyémántszínűvé váltak a beragyogó nap sugarában, majd árnyékot vetve a tenger amúgy is sötéten rút fenekére elnyelte őket a magasság. Néztem őket, és akkor kaptam észbe: én nem lebegek. Én ott maradtam a talajon, nehezen és sebzetten. Még lent voltak páran, szüleim is például, meg Nóri is ott volt. Tőlük kérdeztem, hogy mi történt? Azt mondták, hogy ezek a kalózok miattam jöttek ide, hogy elpusztítsanak, de nem sikerült nekik. Kérdeztem, hogy hová lett a vőlegényem? Azt mondták, hogy ő már meghalt és ne is keressem tovább, ott van a kalóz, aki szintén meg akarja kérni a kezem. Akkor néztem a mellettem guggoló férfira. Sötét szeme és huncut arca volt, bizonyára tipikus kalóz sarj, de abban a pillanatban nem nagyon tudott meghatni. Kiabálni kezdtem Licével, hogy ez az ember nem közénk tartozik, neki megvan a maga családja, ráadásul meg akart ölni! De csak annyit mondtak, hogy majd megszokom. Ezt nagyon durván zokon vettem, és sírni kezdtem. A kalóz át akart ölelni, de én keményen ellöktem magamtól. Nem tudtam arrébb menni, mert beragadtam az iszapba, úgyhogy elkeseredve néztem fel, ahol már minden ismerősöm eltűnt a magasságban. Én is fel akartam volna szállni, de lehúzott az iszap. Úgy zokogtam, amennyire csak tudtam (igazából is sírtam álmomban). Aztán egy idő után elkezdett csillapodni a fájdalom. Már nem marta annyira a torkomat a sírás, és nem éreztem akkora gombócot minden nyelésnél. A végén már csak hüppögtem, és kíváncsian vizslattam a kalózt, aki nem mozdult mellőlem. Már nem próbált meg hozzám érni, de láttam a szemén, hogy aggódik. Még egy szót sem szólt azóta, hogy megláttam őt, de a szeme elég beszédes volt. Amikor már egyáltalán nem sírtam, olyasmik jártak a fejemben, hogy annyira nem lehet rossz ez az ember, és tényleg meg tudom majd szokni. Talán még szeretni is fogom. Még ücsörögtünk egy darabig az iszapban és elkezdtem érezni iránta valamit. Olyan megnyugtató volt, hogy nem beszélt és nem piszkált a hülyeségeivel. Az is tetszett, hogy nem ért hozzám, távolról közeledtünk egymáshoz. Bár az egész elég absztrakt volt még egy álomhoz képest is, a végén úgy ébredtem fel, hogy szerettem őt, beleszerettem a kalózba és végül megöleltem őt.
Ilyen furcsa álomképekkel áldott meg a ma éjjel, és nem csoda, ha ma sem akartam egyhamar felkelni. A szememben még éreztem a könnyeket, a párnám még vizes volt, és a mellkasomban éles fájdalom ült: zokogtam. De megszépítette a vége, a jó érzés, ami magához vett, egyetlen öleléssel, és semmi mással.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése