Vihar a XVII. kerületben - Valaki követ - folytatás

Előzmény:

Nem mintha értettem volna, hogy miről beszélt, de akkorra teljesen felhagytam a hangokkal, meg se nyikkantam többet. Mivel a fekete alak nem közeledett és kezét is leengedte már, úgy gondoltam, nem akar bántani. Nagy nehezen feltápászkodtam hát, hogy legalább fele akkora lehessek, mint a titokzatos férfi. Mivel mély hangja és magas termete volt, úgy gondoltam, hogy igen, ő férfi. Vagy legalábbis valami hímnemű szerzemény. Ott álltam vele szemben, szótlanul és a sötétségbe burkolt arcát próbáltam fürkészni. Nagyon reméltem, hogy van neki, és nem valami horrorfilmbe illő csonkaságot ölel át a sötétség. Még mindig remegtem, nem értettem semmit, de úgy gondoltam, hogy meg kell próbálnom megint beszélni. Meg kellett kérdeznem tőle...

Folytatás:

Újra próbáltam artikulálni, nagyon koncentráltam, hogy az "o" az szép kerek legyen, a "gy" pedig kellőképpen erősen hangozzon fel, így végül sikerült kinyögnöm:

- Hol vagyok? - bár nem volt olyan drámai és magabiztos, mint ahogyan azt terveztem, de már annak is nagyon örültem, hogy sikerült megszólalnom. A fekete alak azonban nem válaszolt. Először az jutott eszembe, hogy gondolkozik, de ez nagyon abszurdnak tűnt. Aztán a kínos csönd beálltával rájöttem, nem fogok erre választ kapni. Lehet, hogy tudja, csak nem akar válaszolni. Őszintén szólva fogalmam sem volt róla, mit kéne tennem, elmehetek-e, beszélhetek-e, ránézhetek, vagy hátat fordíthatok-e neki? Aztán az alak könnyített a lelkemen, intett, hogy kövessem. Én pedig se szó, se beszéd utána mentem, mert igen gyors iramot diktált. 

Alig mentünk pár métert, talán ha 10 percet sétáltam sokat is mondok, de azt vettem észre, hogy a fák ritkulni kezdtek. Már csak nagyon szellősen helyezkedtek el, mikor megláttam az erdő szélét. Döbbenten konstatáltam, hogy ismerős volt a környék. A meglepetésemet csak tetézte, mikor megláttam azt a kis viskót, ami a patak szélén állt. Innen alig 5 percre laktam. De sehogy sem fért a fejembe, hogy lehetett ott erdő, ahol eddig nem volt? Összefolytak a helyek, vagy mi történhetett? Gyanakodva hátranéztem, ahol egy süllyedő kastélynak kellett volna állnia, és akkor hirtelen hányingerem lett és megszédültem attól, amit láttam... Mögöttem volt a süllyedő kastély. Ahol eddig sűrű erdő, csodás, fantasztikus fenyves volt, most hűlt helye lett mind ennek, és a megszokott látkép terült elém, amit már nagyon jól ismertem. Ugyan ott álltam, ahol este a térdemre rogytam kétségbeesve, mikor az a furcsa árny üldözött, és ahol az eszméletemet vesztettem. Megint előre néztem, de addigra a fekete köpenyes alaknak nyoma veszett. Nem láttam sehol, és a zavartságtól borzasztó rosszul lettem. Még mindig kerülgetett a hányinger, ezért gyorsan leültem a földre. Száraz volt. Sütött a nap, valószínűleg már jól felmelegítette az aszfaltot. A Rákos-patak nyugodt volt, csöndes, és egy centit sem ment ki a medréből. Amin nagyon meglepődtem, ugyanis ilyenkor métereket ki szokott csapni két oldalra. A fejem is fájni kezdett, hihetetlenül szokatlannak éreztem a helyzetet. Jelen pillanatban semmit nem tudtam megmagyarázni, és a kérdések úgy tolakodtak előre a fejemben, mint ahogy én szoktam a suli büfénél. Egyetlen kézenfekvő ötletem volt: hazamenni.

Fel is támolyogtam, elindultam a Naplás úton felfelé, és egy középgyors tempót felvéve ballagtam haza. Lefárasztott az erdei séta, így képtelen voltam rohanni. Amúgy is megnyugodtam egy kicsit. Olyan szép idő volt, sütött a nap, kellemes levegő simogatta az arcom és a megszokott házak, ismerős járdák biztonság érzetet nyújtottak számomra. Alig öt perc alatt haza is értem. A kapu zárva volt és nem volt nálam kulcs, ezért csöngettem... Sehol senki. Vártam még két percet, majd megint csöngettem anélkül, hogy bárki is tudomást vett volna rólam. Összeráncolt homlokkal gondolkoztam, hogy mennyi idő lehet, de a nap állásából arra következtettem, hogy még csak a reggel első óráiban mozgolódom. Így hát bemásztam a kapun (több-kevesebb sikerrel és néhány horzsolással), és bementem a házba. Sehol senki. Megint. Most már kicsit kapkodtam a levegőt, mert eszembe jutott, hogy teljesen üresen tátongott előző éjjel a ház. Felszaladtam a lépcsőn és egyenesen a szüleim szobájába rontottam be. Anyukám ijedten kapta fel a fejét a párnáról, és csíknyira szűkült szemmel nézett rám.

- Mi a baj? - Apukám is felkapta a fejét, és kérdő tekintetét rám szegezte.

- Ti hol voltatok? - Kérdeztem kihűlten. Ők meg, mint akik azt se tudják miről beszélek, még szűkebb szemeket meresztettek rám.

- Itt. - Felelte kurtán apukám - Van valami bajod? - kérdezte újra.

- Már nincs, de ti hol voltatok tegnap éjjel? Olyan vihar volt itt és tök egyedül hagytatok egy nyitott házban! - anyukám most már összeráncolta a homlokát és csak megvonta a vállát.

- Már megint valami hülyeséget álmodtál, itthon voltunk és most is itt vagyunk, hagyj békén aludni! - Láttam az arcán, hogy ellentmondást nem tűrően az ajtó felé bökött egyet, majd visszahuppant a párnára. Apukám szintúgy, nem is mertem velük vitába szállni, gyorsan kiiszkoltam a szobából és a sajátom felé vettem az irányt...