Átkozott kincses patak

Átkozott kincses patak,

amibe most lépek.

Feketén zúg a mocsok,

s körülöttem rémek.

Sárgán ordít vissza ím

a jól megszokott halálból,

és kitaszít ott minden jót

a tűrhetetlen szagától.

Látszólag csak csillagok,

apró pontok fent az égen,

de tudom én, hogy rémek,

fenik rám a foguk éppen.

Mi más lehetne egyéb,

mely ily csodás és szörnyű,

szörnyű, mert elérned

lehetetlen, ám nézni könnyű?

Éjszakának tükrében fekete,

még sötétebb a kristálypatak,

játszi csillogását elvette a

partján folyó véres hadak.

Tükrében a csillagok,

mutatják, hogy hol vagyok,

s én mind eközben hallgatok,

mert halott vagyok, alhatok.