Vihar a XVII. kerületben - Valaki követ
Éjszaka zihálva keltem fel arra, hogy valami irdatlan hangosan nekicsapódott az ablakomnak. Még félálomban a hátamra fordultam és éreztem, hogy valami nincs rendben. A következő pillanatban egy hatalmas széllökést követően lekapcsolt a biztosíték. Elsötétült a szobám és a folyosón felkapcsolt a biztonsági készenlétre állított kézi lámpa. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy eddig világított az olvasó lámpa a fejem fölött, csak nem tűnt fel még így kómásan. Nagyon meglepődtem, mert én nem kapcsoltam fel éjszaka, mégis égett. Mikor visszajött az áram, hallottam, hogy a légkondik szerte a házban pittyegve bekapcsoltak, a vészlámpa lekapcsolt, az olvasólámpám pedig változatlanul vak maradt. Onnantól kezdve nem igazán tudtam visszaaludni. A szél olyan erősen verte az esőt az ablakomnak, hogy olybá tűnt, be fogja lökni. Szerencsére elég stabilan be van építve a falba, nem érte különösebb atrocitás. Azonban mikor kinéztem az ablakon, egy pillanatra megállt bennem az ütő. A házunk tetejéig tornyosuló mogyoró fák sehol nem voltak. Rémülten ugrottam ki az ágyból, azt hittem, hogy kicsavarta a szél a földből. Szétnéztem és sehol nem láttam a nagy fejetlenségben. Csak sűrű esőfüggönyt, ami vagy átvághatatlanul zúgott a földre, vagy hangrobajjal csapódott neki az ablaknak. Aztán egy pillanatra megláttam. Nagy nehezen visszaállt helyére a cserje, de aztán újra el is tűnt. Olyan mélyen rángatta a földre a szél szegényt, hogy az én ablakomból már nem is látszott. Kissé megnyugodtam, hogy nem lett különösebb baja. De ezzel még nem volt vége. Szívem legalább kétszer gyorsabban vert a megszokottnál, leizzadtam, pánikba estem. Hirtelen elfogott a félsz. Nem tudtam, hogy a húgom hol lehet, csak azt tudtam, hogy nem itthon. Nagyon reméltem, hogy biztonságban van és nem lesz semmi baja. Aztán a fények... Szüntelenül csapkodtak a villámok, bár hangjuk késve érkezett, mégis állandó morajba fúlt az éjjeli égbolt. Napvilágban fürdött minden, és mégsem volt sehol a Nap. A villámok úgy cikáztak keresztül kasul az égen, mintha egy rácsot akartak volna alkotni. Nem is egyeztek meg az irányban, egymást keresztezve, egymás alatt, felett, mellett, össze-vissza hadonásztak a haragjukkal. Nem tudom, hol csapódott le az a rengeteg erő, de nem lettem volna a helyében annak a tárgynak. Az indokolatlan félelemben csupa hülyeség fordult meg a fejemben. Arra gondoltam, hogy Imanol haragszik rám. Talán ha megtehetné, meg is ölne. Az álmaimban előforduló démonok és a halál nem véletlenül egyezik meg szívem legelső igazi szerelmével. Annyira szerettem, hogy most ugyan ennyire félek is tőle. Ha tudnám, hogy mire gondol, megbizonyosodhatnék róla, hogy már régen elfelejtett. Nem foglalkozik velem, nem érdeklem őt, kitörölt az életéből, megszűntem létezni neki. De amíg ebben nem vagyok biztos, mindig megmarad nekem, mint a saját lelkem démona. Nem tudok tőle szabadulni, vágyom rá egyfolytában, de csak arra, hogy mondjon végre valamit. Hogy elmondja; elfelejtett. Amíg ilyeneken járt az agyam, egyre idegesebb lettem a hatalmas hangzavarban.
Aztán egyszer csak kicsapódott az ablakom. Nagyon megijedtem, nem tudtam hirtelen hova menekülni. Felugrottam az ágyamban, de ugyanolyan gyorsan be is húzódtam a sarokba. Kétségbeesetten nyúltam a lámpa után, de nem találtam a kapcsolóját. Nem mertem hátat fordítani az ablaknak, mert egy sötét alak kezdett kimagaslani az esőzuhatag mögül. Olyan hatalmasra nőtt az árnyék, hogy már-már meg voltam róla bizonyosodva, hogy egy nagy ág csapódott be az ablakomon. Lassan kezdtem megnyugodni, mély levegőket vettem, és lelassítottam a szívverésem. Azonban az árnyék nőtt. És közeledett. Nem bírtam tovább, kiugrottam az ágyból és feltéptem az ajtót. Nem fordultam hátra, hogy megnézzem, mi törte rám az ablakot. Tudtam, hogy húgom nincs itthon, tárva nyitva volt az ajtója, így nem hozzá mentem be először. Rögtön az első ajtó bátyámhoz vezetett, így rárontottam. Az ágya fel volt húzva és sehol senki. Talán még nem ért haza a buliból. De nem vaciláltam egy pillanatot sem, mentem tovább a szüleim szobája felé, de megrettenve láttam, hogy az ő ajtajuk is nyitva volt, és nem feküdtek az ágyukban. Teljesen egyedül éreztem magam, remegtem, féltem, ziháltam és még azt sem vettem észre, hogy egy bugyin és trikón kívül nincs is más rajtam, úgy szaladtam ki az utcára. A kocsit sem találtam sehol. Olyan bolond szél fújt, hogy alig tudtam a lábamon állni. Tegnap nagyon feltörte a cipő a lábamat, így véresre dörzsölt bőrrel ácsorogtam a már vagy egy centi magas vízben. Az árok megtelt esővel, a csatornákból erős sugárral tört fel a víz. Kintről felnéztem az ablakomra, ami addigra már be volt csukva. Sehol egy lámpa, sehol semmilyen fény, sehol emberek, sehol állatok, csak az üres utca, a vakon tátongó udvarok és fekete ablakok néztek rám. Hirtelen sírásban törtem ki és imádkozni kezdtem, hogy valakit megpillantsak. Akkor jutott eszembe, hogy fent hagytam a telefonomat. Csurom vizesen nekilódultam, de eszembe jutott a szobámban lévő árny, és hogy a nyitva hagyott ablakom most zárva volt. Nem mertem visszamenni a házba. Át akartam mászni a szomszédhoz, Mátéékhoz, hogy segítséget hívhassak, de a kerítés csúszott, nem tudtam megkapaszkodni rajta. A csengő süket volt és hiába ordítottam, hasztalan volt minden erőfeszítés. Ahogy rángattam a kaput, észre sem vettem, hogy jobbra mellettem, a kapunk előtt megint kezdett egy árny kimagasodni a nedves talajból. Talán nem is volt ott semmi, de nem akartam megvárni. Sajnos túl sok horrort néztem már világ életemben, hogy a fantáziám addigra ne indult volna be. Szaladni kezdtem, mint az őrült. Eszeveszetten rohantam le a Naplás úton, egy kocsi vagy járókelő után rimánkodva, remélve, hogy majd valahol biztonságban tudhatom magam, de mind hiába. A talpamról már felszakadt a nagyja bőr, véresen vágtam oda az aszfalthoz minden egyes alkalommal a lábam, és fájdalmat tűrve szaladtam. Azt hittem, megfulladok, olyan iramban haladtam lefelé, le a patakhoz. Nem tudom, mit vártam ettől a helytől, de abban a pillanatban nem volt más ötletem. Ahogy kiértem a patakpartra, könnyáztatta arcomat az ég felé emeltem és térdre rogyva könyörögtem valami hatalmasabbnak, hogy segítsen rajtam. Az eső nem állt el, a villámok csapkodtak és olyan erővel lökdösött a szél, hogy komoly erőfeszítésembe került nem eldőlni. És akkor újra...
A fekete árny megint megjelent előttem. Elakadt a lélegzetem, de már nem tudtam kiabálni többet. Elfogyott az energiám és hitetlenkedve kezdtem el rázni a fejemet. "Nem, ez nem lehet!" hajtogattam magamban, teljesen lemondva az életről. Nem tudtam, mivel állok szemben, de már nem is érdekelt. Bármi is követett engem, bármi is talált meg újra és újra, már nem tudtam előle elmenekülni. Talán azért nem bírtam, mert a szívem megállni óhajtott abban a pillanatban. Nem tartott már bennem semmi, elfogyott az erőm és lassan zuhanni kezdtem. A föld olyan közel volt, mégis olyan távolinak éreztem az esést. A fejem ahelyett, hogy keményen koppant volna a betonon, puhán érkezett meg egy nedves, de meleg anyagra. Mintha a párnára hajtottam volna le a fejem. a Vállamat sem nyomta meg a föld, helyette mintha a levegőben lógott volna. A lábam is könnyűnek éreztem, a repülés érzete vett körül. A gyomromat viszont nagyon is éreztem. Mintha a mellkasomba zuhant volna, nyomott és kavargott. A hányinger kerülgetett. Ahogy lassan kinyitottam a szememet, szürkeség vett körül. Néha színeket is láttam, apró fénysugarakat, de kötetlenül és teljesen rendszertelenül. Mintha egy nagy festékpalettán táncoltam volna, körben a színek keringőt jártak és szinte teljesen beleszédültem. Csak akkor ocsúdtam fel arra, hogy fekszem. De nem a földön, valaki a karjában tartott. Nem láttam az arcát, mert egy hatalmas fekete csukja takarta el, de a fekete köpenye volt az, amit éreztem a fejem alatt. Puha volt és meleg, bár ázott az esőtől. Szorosan magához ölelve tartott a karjaiban, egy sötét, egy fekete valaki, vagy valami, ami nem mozdult. Nem volt erőm ahhoz, hogy bármit is tegyek, újra elnyomott az álom, vagy kábulatba estem.
Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, éreztem a puha anyagot a fejem alatt. De ez már nem a titokzatos fekete alaknak a köpenye volt, hanem a puha avar. Éreztem az erdő illatát, a friss, eső áztatta levelek zsengeségét. Alattam a föld nem volt vizes, a fejem fölött terebélyesen elnyúló lomb szinte teljes mértékben megóvott az esőtől. Megpróbáltam felülni, de megszédültem és visszazuhantam. Azért még sikerült a másik oldalamra esni, így jobban szét tudtam nézni. Végeláthatatlan fa oszlopcsarnok vett körül. Már bizonyos voltam benne, hogy egy erdőben fekszem, mélyen a sűrűjében, de azt nem tudtam, hogy pontosan melyik erdőben és hogy hogy kerültem oda. A vér kezdett visszafolyni a kezembe, a lábamba, a szemem már nem szúrt annyira, mint ébredésemkor, és kitisztult a kép. Az erős színek ellágyultak, most már sokkal emberibb formát öltöttek a lombok, nem voltak olyan hatalmasok, mint elsőre gondoltam. Mintha a varázsvilágomból egyszerre egy egyszerű földi erdőbe pottyantam volna. A tegnap esti záporozás ekkor jutott eszembe. A vihar. Az ablak. A családom. A menekülés. Az árnyék. És a titokzatos alak. Azok a színek, amik körül vettek... Semmit nem értettem az egészből, és bizonytalanul feltámaszkodtam a földről. Nagy levegőket kellett vennem, hogy ne hányjak azonnal. Forgott velem a világ, mintha egy egész estét átabsinth-oztam volna. Megtámaszkodtam annak a fának a törzsébe, aminek tövében feküdtem ezidáig. Kétségbeeshettem volna, amiért ötletem sem volt hollétemről, vagy a tegnap esti történtekről, de olyan fáradt és gyenge voltam, hogy inkább csendben hullajtottam egy könnycseppet. Nem többet. Amint magamban őrlődtem kicsit, a fa túloldalán észrevettem azt az idegent, akinek a karjában találtam magam nem sokkal azelőtt. Háttal ült nekem egy kidőlt fatörzsön. Az egészből csak az látszott, hogy egy nagy fekete textil gubbaszt a földön. Mozdulatlanul. Azt figyeltem, hogy mozog-e a háta (már ha van háta), hogy lélegzik-e. De nem láttam rajta semmilyen mozgást. Bizonytalanul tettem egy lépést felé, aztán gyorsan meggondoltam magam. Nem tudtam, ki lehet, vagy mi lehet ő, de abban biztos voltam, hogy haza akarok jutni. Ezért inkább lehajtottam a fejem és olyan csendben, amennyire csak tudtam, megfordultam, hogy szép angolosan távozzak. Nagyon ügyeltem, hogy még akkor se adjak ki semmilyen hangot, mikor megfordulok. De ahogy hátranéztem, megállt bennem az ütő. A farönkön már nem volt ott az az alak. Próbáltam hunyorítani, de sehol nem láttam. Ahogy tovább akartam menni azonban keményen nekiütköztem valaminek. Sikoltani akartam egyet, de nem jött ki hang a torkomon. A fekete csuklyás alak ott állt előttem, fölém magasodva, mint egy erős sziklafal. A szívem hevesen dobogni kezdett és azt hittem, újra elájulok, de lehet, hogy ezt már nem bírta volna ki a szervezetem. És amúgy sem mertem elveszíteni az eszméletemet egy ilyen bizonytalan alak társaságában. Csak hátrahuppantam, ahol az előbb még aludtam, és merőn néztem a csuklyás fejét. Az arcát nem volt reményem megpillantani, sötétségbe burkolózott. Kezében fekete botot tartott, majdnem olyan magasat, mint ő maga. Egyébként hatalmas termete volt. Nem tudtam biztosra mondani, de két méternél alacsonyabb nem lehetett. Hebegni habogni kezdtem, de értelmes szó nem jött ki a számon. Igazából magam sem tudtam, mit akarok mondani. Erre nem volt szó. Az egyik pillanatban még ott ült tőlem 10 méterre egy farönkön, a másik pillanatban meg már mögöttem állt centikre, úgy, hogy nem hallottam semmilyen mozgást. Pedig a hatalmas fa alatt az avar hangosan zörgött a lábam alatt. Ahogy szerencsétlenkedtem és rémülten néztem fel rá, tiltón felmutatta bal kezét. Fehér, hosszú, csontos ujjai voltak.
- Ne próbálj beszélni. - Dörögte mély, ám meglepően férfias hangon. Meglepetten zártam össze a számat, de a tekintetemet nem tudtam levenni a kezéről. - Még a kapu hatása alatt vagy. Az első utazásnál senki nem képes beszélni. - Nem mintha értettem volna, hogy miről beszélt, de akkorra teljesen felhagytam a hangokkal, meg se nyikkantam többet. Mivel a fekete alak nem közeledett és kezét is leengedte már, úgy gondoltam, nem akar bántani. Nagy nehezen feltápászkodtam hát, hogy legalább fele akkora lehessek, mint a titokzatos férfi. Mivel mély hangja és magas termete volt, úgy gondoltam, hogy igen, ő férfi. Vagy legalábbis valami hímnemű szerzemény. Ott álltam vele szemben, szótlanul és a sötétségbe burkolt arcát próbáltam fürkészni. Nagyon reméltem, hogy van neki, és nem valami horrorfilmbe illő csonkaságot ölel át a sötétség. Még mindig remegtem, nem értettem semmit, de úgy gondoltam, hogy meg kell próbálnom megint beszélni. Meg kellett kérdeznem tőle...
Aztán egyszer csak kicsapódott az ablakom. Nagyon megijedtem, nem tudtam hirtelen hova menekülni. Felugrottam az ágyamban, de ugyanolyan gyorsan be is húzódtam a sarokba. Kétségbeesetten nyúltam a lámpa után, de nem találtam a kapcsolóját. Nem mertem hátat fordítani az ablaknak, mert egy sötét alak kezdett kimagaslani az esőzuhatag mögül. Olyan hatalmasra nőtt az árnyék, hogy már-már meg voltam róla bizonyosodva, hogy egy nagy ág csapódott be az ablakomon. Lassan kezdtem megnyugodni, mély levegőket vettem, és lelassítottam a szívverésem. Azonban az árnyék nőtt. És közeledett. Nem bírtam tovább, kiugrottam az ágyból és feltéptem az ajtót. Nem fordultam hátra, hogy megnézzem, mi törte rám az ablakot. Tudtam, hogy húgom nincs itthon, tárva nyitva volt az ajtója, így nem hozzá mentem be először. Rögtön az első ajtó bátyámhoz vezetett, így rárontottam. Az ágya fel volt húzva és sehol senki. Talán még nem ért haza a buliból. De nem vaciláltam egy pillanatot sem, mentem tovább a szüleim szobája felé, de megrettenve láttam, hogy az ő ajtajuk is nyitva volt, és nem feküdtek az ágyukban. Teljesen egyedül éreztem magam, remegtem, féltem, ziháltam és még azt sem vettem észre, hogy egy bugyin és trikón kívül nincs is más rajtam, úgy szaladtam ki az utcára. A kocsit sem találtam sehol. Olyan bolond szél fújt, hogy alig tudtam a lábamon állni. Tegnap nagyon feltörte a cipő a lábamat, így véresre dörzsölt bőrrel ácsorogtam a már vagy egy centi magas vízben. Az árok megtelt esővel, a csatornákból erős sugárral tört fel a víz. Kintről felnéztem az ablakomra, ami addigra már be volt csukva. Sehol egy lámpa, sehol semmilyen fény, sehol emberek, sehol állatok, csak az üres utca, a vakon tátongó udvarok és fekete ablakok néztek rám. Hirtelen sírásban törtem ki és imádkozni kezdtem, hogy valakit megpillantsak. Akkor jutott eszembe, hogy fent hagytam a telefonomat. Csurom vizesen nekilódultam, de eszembe jutott a szobámban lévő árny, és hogy a nyitva hagyott ablakom most zárva volt. Nem mertem visszamenni a házba. Át akartam mászni a szomszédhoz, Mátéékhoz, hogy segítséget hívhassak, de a kerítés csúszott, nem tudtam megkapaszkodni rajta. A csengő süket volt és hiába ordítottam, hasztalan volt minden erőfeszítés. Ahogy rángattam a kaput, észre sem vettem, hogy jobbra mellettem, a kapunk előtt megint kezdett egy árny kimagasodni a nedves talajból. Talán nem is volt ott semmi, de nem akartam megvárni. Sajnos túl sok horrort néztem már világ életemben, hogy a fantáziám addigra ne indult volna be. Szaladni kezdtem, mint az őrült. Eszeveszetten rohantam le a Naplás úton, egy kocsi vagy járókelő után rimánkodva, remélve, hogy majd valahol biztonságban tudhatom magam, de mind hiába. A talpamról már felszakadt a nagyja bőr, véresen vágtam oda az aszfalthoz minden egyes alkalommal a lábam, és fájdalmat tűrve szaladtam. Azt hittem, megfulladok, olyan iramban haladtam lefelé, le a patakhoz. Nem tudom, mit vártam ettől a helytől, de abban a pillanatban nem volt más ötletem. Ahogy kiértem a patakpartra, könnyáztatta arcomat az ég felé emeltem és térdre rogyva könyörögtem valami hatalmasabbnak, hogy segítsen rajtam. Az eső nem állt el, a villámok csapkodtak és olyan erővel lökdösött a szél, hogy komoly erőfeszítésembe került nem eldőlni. És akkor újra...
A fekete árny megint megjelent előttem. Elakadt a lélegzetem, de már nem tudtam kiabálni többet. Elfogyott az energiám és hitetlenkedve kezdtem el rázni a fejemet. "Nem, ez nem lehet!" hajtogattam magamban, teljesen lemondva az életről. Nem tudtam, mivel állok szemben, de már nem is érdekelt. Bármi is követett engem, bármi is talált meg újra és újra, már nem tudtam előle elmenekülni. Talán azért nem bírtam, mert a szívem megállni óhajtott abban a pillanatban. Nem tartott már bennem semmi, elfogyott az erőm és lassan zuhanni kezdtem. A föld olyan közel volt, mégis olyan távolinak éreztem az esést. A fejem ahelyett, hogy keményen koppant volna a betonon, puhán érkezett meg egy nedves, de meleg anyagra. Mintha a párnára hajtottam volna le a fejem. a Vállamat sem nyomta meg a föld, helyette mintha a levegőben lógott volna. A lábam is könnyűnek éreztem, a repülés érzete vett körül. A gyomromat viszont nagyon is éreztem. Mintha a mellkasomba zuhant volna, nyomott és kavargott. A hányinger kerülgetett. Ahogy lassan kinyitottam a szememet, szürkeség vett körül. Néha színeket is láttam, apró fénysugarakat, de kötetlenül és teljesen rendszertelenül. Mintha egy nagy festékpalettán táncoltam volna, körben a színek keringőt jártak és szinte teljesen beleszédültem. Csak akkor ocsúdtam fel arra, hogy fekszem. De nem a földön, valaki a karjában tartott. Nem láttam az arcát, mert egy hatalmas fekete csukja takarta el, de a fekete köpenye volt az, amit éreztem a fejem alatt. Puha volt és meleg, bár ázott az esőtől. Szorosan magához ölelve tartott a karjaiban, egy sötét, egy fekete valaki, vagy valami, ami nem mozdult. Nem volt erőm ahhoz, hogy bármit is tegyek, újra elnyomott az álom, vagy kábulatba estem.
Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, éreztem a puha anyagot a fejem alatt. De ez már nem a titokzatos fekete alaknak a köpenye volt, hanem a puha avar. Éreztem az erdő illatát, a friss, eső áztatta levelek zsengeségét. Alattam a föld nem volt vizes, a fejem fölött terebélyesen elnyúló lomb szinte teljes mértékben megóvott az esőtől. Megpróbáltam felülni, de megszédültem és visszazuhantam. Azért még sikerült a másik oldalamra esni, így jobban szét tudtam nézni. Végeláthatatlan fa oszlopcsarnok vett körül. Már bizonyos voltam benne, hogy egy erdőben fekszem, mélyen a sűrűjében, de azt nem tudtam, hogy pontosan melyik erdőben és hogy hogy kerültem oda. A vér kezdett visszafolyni a kezembe, a lábamba, a szemem már nem szúrt annyira, mint ébredésemkor, és kitisztult a kép. Az erős színek ellágyultak, most már sokkal emberibb formát öltöttek a lombok, nem voltak olyan hatalmasok, mint elsőre gondoltam. Mintha a varázsvilágomból egyszerre egy egyszerű földi erdőbe pottyantam volna. A tegnap esti záporozás ekkor jutott eszembe. A vihar. Az ablak. A családom. A menekülés. Az árnyék. És a titokzatos alak. Azok a színek, amik körül vettek... Semmit nem értettem az egészből, és bizonytalanul feltámaszkodtam a földről. Nagy levegőket kellett vennem, hogy ne hányjak azonnal. Forgott velem a világ, mintha egy egész estét átabsinth-oztam volna. Megtámaszkodtam annak a fának a törzsébe, aminek tövében feküdtem ezidáig. Kétségbeeshettem volna, amiért ötletem sem volt hollétemről, vagy a tegnap esti történtekről, de olyan fáradt és gyenge voltam, hogy inkább csendben hullajtottam egy könnycseppet. Nem többet. Amint magamban őrlődtem kicsit, a fa túloldalán észrevettem azt az idegent, akinek a karjában találtam magam nem sokkal azelőtt. Háttal ült nekem egy kidőlt fatörzsön. Az egészből csak az látszott, hogy egy nagy fekete textil gubbaszt a földön. Mozdulatlanul. Azt figyeltem, hogy mozog-e a háta (már ha van háta), hogy lélegzik-e. De nem láttam rajta semmilyen mozgást. Bizonytalanul tettem egy lépést felé, aztán gyorsan meggondoltam magam. Nem tudtam, ki lehet, vagy mi lehet ő, de abban biztos voltam, hogy haza akarok jutni. Ezért inkább lehajtottam a fejem és olyan csendben, amennyire csak tudtam, megfordultam, hogy szép angolosan távozzak. Nagyon ügyeltem, hogy még akkor se adjak ki semmilyen hangot, mikor megfordulok. De ahogy hátranéztem, megállt bennem az ütő. A farönkön már nem volt ott az az alak. Próbáltam hunyorítani, de sehol nem láttam. Ahogy tovább akartam menni azonban keményen nekiütköztem valaminek. Sikoltani akartam egyet, de nem jött ki hang a torkomon. A fekete csuklyás alak ott állt előttem, fölém magasodva, mint egy erős sziklafal. A szívem hevesen dobogni kezdett és azt hittem, újra elájulok, de lehet, hogy ezt már nem bírta volna ki a szervezetem. És amúgy sem mertem elveszíteni az eszméletemet egy ilyen bizonytalan alak társaságában. Csak hátrahuppantam, ahol az előbb még aludtam, és merőn néztem a csuklyás fejét. Az arcát nem volt reményem megpillantani, sötétségbe burkolózott. Kezében fekete botot tartott, majdnem olyan magasat, mint ő maga. Egyébként hatalmas termete volt. Nem tudtam biztosra mondani, de két méternél alacsonyabb nem lehetett. Hebegni habogni kezdtem, de értelmes szó nem jött ki a számon. Igazából magam sem tudtam, mit akarok mondani. Erre nem volt szó. Az egyik pillanatban még ott ült tőlem 10 méterre egy farönkön, a másik pillanatban meg már mögöttem állt centikre, úgy, hogy nem hallottam semmilyen mozgást. Pedig a hatalmas fa alatt az avar hangosan zörgött a lábam alatt. Ahogy szerencsétlenkedtem és rémülten néztem fel rá, tiltón felmutatta bal kezét. Fehér, hosszú, csontos ujjai voltak.
- Ne próbálj beszélni. - Dörögte mély, ám meglepően férfias hangon. Meglepetten zártam össze a számat, de a tekintetemet nem tudtam levenni a kezéről. - Még a kapu hatása alatt vagy. Az első utazásnál senki nem képes beszélni. - Nem mintha értettem volna, hogy miről beszélt, de akkorra teljesen felhagytam a hangokkal, meg se nyikkantam többet. Mivel a fekete alak nem közeledett és kezét is leengedte már, úgy gondoltam, nem akar bántani. Nagy nehezen feltápászkodtam hát, hogy legalább fele akkora lehessek, mint a titokzatos férfi. Mivel mély hangja és magas termete volt, úgy gondoltam, hogy igen, ő férfi. Vagy legalábbis valami hímnemű szerzemény. Ott álltam vele szemben, szótlanul és a sötétségbe burkolt arcát próbáltam fürkészni. Nagyon reméltem, hogy van neki, és nem valami horrorfilmbe illő csonkaságot ölel át a sötétség. Még mindig remegtem, nem értettem semmit, de úgy gondoltam, hogy meg kell próbálnom megint beszélni. Meg kellett kérdeznem tőle...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése