Túlforrósodott a rendszer, túl nagy az adatforgalom
Tegnap Ádámmal beültünk a Patakba (igen, nagy P-vel, mivel ez egy kocsma és nem a patak maga). Nagyon jó volt vele megint találkozni. Sajnos ritkán beszélünk, de egy-egy ilyen alkalommal úgy érzem, hogy rengeteg dolgot kibeszélek magamból. Jól esik, hogy meghallgat és figyel rám, reagál is, vagy elmondja az ő véleményét, ami nekem igenis számít. Most is beszéltünk csomó mindenről. Ő is elmondta, hogy vele mi a helyzet, elejétől a végéig, és azt is kibeszéltük, hogy mit hogyan, mikor, stb... Persze ezt azért nem kötöm az orrotokra, az más, hogy a saját magánéletemet elétek vetítem, a barátaimét nem fogom ;-)! Megint szóba jött Imanol, sokat beszéltünk róla is. Mondjuk nem csodálom, hiszen majdnem minden közös emlékünkben szerepel. Mivel ők legjobb barátok voltak, én pedig Imanol révén ismertem meg Ádámot, elég nehéz olyan dolgokról nosztalgiázni, amihez neki nincs köze. De jó volt, néha felbukott bennem egy-egy mélyen eltaposott érzés, kicsi lelki lápom megmozdult, és helyet szorított a benne lévő méregnek, de aztán elhalkult a dolog.
Amit még mondani akartam, az a mai álmom. Különösen sok minden fordult most elő, nem is fogom az összeset leírni, nem is lehetne, nem is publikus mind, de azért van egy két dolog, ami frusztrál. Például Nagy Mester arca. Ott voltunk a suliban, és én a magam megszokott flegmázós viselkedésemmel nagyon felbosszantottam őt. Persze csak vele bánok így az egész suliból, senki mással nincs ilyesfajta nézeteltérésem. Na jó, még egy tanárral, de az bolond. Szóval láttam a szemén az elkeseredettséget, meg a szomorúságot, és abban a pillanatban megesett rajta a szívem. Nem a mi generációnk, sőt még az előttünk lévőbe sem sorolhatnám, mondjuk ki, idős. Igaz, hogy a viselkedésével a falra tudok mászni, szörnyen bosszant, hogy mindenki szavába vág, meg mindenbe beleköt és álszent módon kér számon rajtunk olyan dolgokat, amiket nem kéne. Bosszantó, tényleg, egy idegesítő, részemről már-már elviselhetetlen személy. De mégis csak ember. És ahogy akkor rám nézett, és láttam, hogy most már tényleg túl sokat kapott tőlem, befogtam a számat. Láttam, hogy a szemébe könny gyűlt, de büszkeségével dacolva próbálta visszafojtani elkeseredettségét. Annyira szégyelltem magam, hogy azt én nem tudom nektek szavakba kifejteni. Mostantól, illetve a jövőévtől visszaveszek magamból, nyilván én is hibás vagyok a kettőnk közti konfliktusok miatt. Az ilyenekhez két ember kell. És meg fogom neki adni a kellő tiszteletet, hiszen tanári diplomája van, nem "diák kínzási". Biztosan nem azt tanulta, hogy árthat nekünk, egyszerűen csak nem jön be a stílusa, ettől függetlenül nem akar ő rosszat. És ezt fel kell fogjam, meg kell értenem, és nekem hozzácsiszolódni az ő stílusához, nem pedig neki az enyémhez. Na erről ennyit.
De azért ott volt még az is, amit Szandi mondott nekem. (Szintén álmomban) Amikor kint voltunk Budapest öreg utcáin, már szürkület volt, és nyitottak a boltok. Azt mondta, menjek el vele fagyizni. Őszintén szólva nem volt sok kedvem hozzá, fáradt voltam és nyűgös, ráadásul Nagy Mester története után volt ez az egész, szóval épp máson pörgött az agyam. De nagyon húzott, és ekkor mondta:
- Úgy is az lesz, amit én mondok. - Először nagyon meglepődtem ezen a kijelentésén, de ő még jobban kifejtette. - Sosem tudsz nemet mondani, nincs hozzá merszed, szóval megyünk akkor is, ha nem akarsz. - A legnagyobb meglepetést nem az okozta, amilyen stílusban ezt közölte velem, hanem az én reakcióm. Ugyanis Szandi elindult, én meg egy már másodperces fáziskéséssel utána szaladtam, és kértem, hogy várjon meg. Mint valami kis csicska, blokkolt az agyam, és rájöttem, hogy igaza van. Nem tudok nemet mondani, és ez nem csak álmomban fordul elő, hanem a valóságban is. Szörnyen ragaszkodó típus vagyok. Nem tárgyfüggő, vagy személyfüggő, hanem elismerés függő. Talán mindig arra vágyom leginkább, hogy megfeleljek másoknak. Mégis hogy mondhatnék nemet bármire is ilyen mentalitással? Ha nemet mondanék, megtagadnám a saját elvárásaimat. Márpedig az én elvárásaim a mások elvárásai velem szemben. Szerencsére nagyon sokat fejlődtem ezen a téren az elmúlt hónapokban, és eredményesen ráadásul. Tudok nemet mondani, sőt, ki is mutatom nem tetszésemet dolgokkal kapcsolatban, de ez nem mindig sikerül. A barátaim már tudják, hogy velük szemben léptem, korrektül viselkedem és megvédem magam, ha kell. De csak velük vagyok ilyen egyenes és korrekt. Nekik igen, megmondom, ha nincs kedvem valamihez, vagy nemet akarok mondani. De sokan vannak még mindig, akikkel úgy viselkedem, ahogy ők azt elvárják. Mármint ez így nem rossz dolog, csak hogyha betegesen ragaszkodom az ő elismerésükhöz. Ez vagyok én... még mindig kevés ahhoz, hogy önmagamat merjem adni. De már haladok az önbizalom felé. :-)
Az álmom többi részéről már szó se essen, na azok tényleg olyanok voltak, hogy belül mélyen megérintettek. Robinak elmeséltem, de azt mondta, ne foglalkozzak vele, hiszen csak álom. Azért szerencse, hogy ezt még az ébredés utáni első 10 percben megkaptam, különben lehet, hogy ezen rágódtam volna egész nap. De így most jobb. Mert csak álom. Igazából minden csak álom, csak én nekem fel kell dolgoznom ezeket. Annyi információ, gondolat, ötlet, remény, félelem, kétely, érzelem, újdonság, emlék kavarog ilyenkor a fejemben, hogy muszáj valamit kezdenem velük. Mielőtt felemésztenek. De az is pozitív, hogy ide leírhatom őket, bár nem mindet, vagy ha valami olyanról van szó, akkor megbeszélhetem a barátaimmal, húgommal, stb... Addig jó, amíg ők itt vannak nekem :-)
Amit még mondani akartam, az a mai álmom. Különösen sok minden fordult most elő, nem is fogom az összeset leírni, nem is lehetne, nem is publikus mind, de azért van egy két dolog, ami frusztrál. Például Nagy Mester arca. Ott voltunk a suliban, és én a magam megszokott flegmázós viselkedésemmel nagyon felbosszantottam őt. Persze csak vele bánok így az egész suliból, senki mással nincs ilyesfajta nézeteltérésem. Na jó, még egy tanárral, de az bolond. Szóval láttam a szemén az elkeseredettséget, meg a szomorúságot, és abban a pillanatban megesett rajta a szívem. Nem a mi generációnk, sőt még az előttünk lévőbe sem sorolhatnám, mondjuk ki, idős. Igaz, hogy a viselkedésével a falra tudok mászni, szörnyen bosszant, hogy mindenki szavába vág, meg mindenbe beleköt és álszent módon kér számon rajtunk olyan dolgokat, amiket nem kéne. Bosszantó, tényleg, egy idegesítő, részemről már-már elviselhetetlen személy. De mégis csak ember. És ahogy akkor rám nézett, és láttam, hogy most már tényleg túl sokat kapott tőlem, befogtam a számat. Láttam, hogy a szemébe könny gyűlt, de büszkeségével dacolva próbálta visszafojtani elkeseredettségét. Annyira szégyelltem magam, hogy azt én nem tudom nektek szavakba kifejteni. Mostantól, illetve a jövőévtől visszaveszek magamból, nyilván én is hibás vagyok a kettőnk közti konfliktusok miatt. Az ilyenekhez két ember kell. És meg fogom neki adni a kellő tiszteletet, hiszen tanári diplomája van, nem "diák kínzási". Biztosan nem azt tanulta, hogy árthat nekünk, egyszerűen csak nem jön be a stílusa, ettől függetlenül nem akar ő rosszat. És ezt fel kell fogjam, meg kell értenem, és nekem hozzácsiszolódni az ő stílusához, nem pedig neki az enyémhez. Na erről ennyit.
De azért ott volt még az is, amit Szandi mondott nekem. (Szintén álmomban) Amikor kint voltunk Budapest öreg utcáin, már szürkület volt, és nyitottak a boltok. Azt mondta, menjek el vele fagyizni. Őszintén szólva nem volt sok kedvem hozzá, fáradt voltam és nyűgös, ráadásul Nagy Mester története után volt ez az egész, szóval épp máson pörgött az agyam. De nagyon húzott, és ekkor mondta:
- Úgy is az lesz, amit én mondok. - Először nagyon meglepődtem ezen a kijelentésén, de ő még jobban kifejtette. - Sosem tudsz nemet mondani, nincs hozzá merszed, szóval megyünk akkor is, ha nem akarsz. - A legnagyobb meglepetést nem az okozta, amilyen stílusban ezt közölte velem, hanem az én reakcióm. Ugyanis Szandi elindult, én meg egy már másodperces fáziskéséssel utána szaladtam, és kértem, hogy várjon meg. Mint valami kis csicska, blokkolt az agyam, és rájöttem, hogy igaza van. Nem tudok nemet mondani, és ez nem csak álmomban fordul elő, hanem a valóságban is. Szörnyen ragaszkodó típus vagyok. Nem tárgyfüggő, vagy személyfüggő, hanem elismerés függő. Talán mindig arra vágyom leginkább, hogy megfeleljek másoknak. Mégis hogy mondhatnék nemet bármire is ilyen mentalitással? Ha nemet mondanék, megtagadnám a saját elvárásaimat. Márpedig az én elvárásaim a mások elvárásai velem szemben. Szerencsére nagyon sokat fejlődtem ezen a téren az elmúlt hónapokban, és eredményesen ráadásul. Tudok nemet mondani, sőt, ki is mutatom nem tetszésemet dolgokkal kapcsolatban, de ez nem mindig sikerül. A barátaim már tudják, hogy velük szemben léptem, korrektül viselkedem és megvédem magam, ha kell. De csak velük vagyok ilyen egyenes és korrekt. Nekik igen, megmondom, ha nincs kedvem valamihez, vagy nemet akarok mondani. De sokan vannak még mindig, akikkel úgy viselkedem, ahogy ők azt elvárják. Mármint ez így nem rossz dolog, csak hogyha betegesen ragaszkodom az ő elismerésükhöz. Ez vagyok én... még mindig kevés ahhoz, hogy önmagamat merjem adni. De már haladok az önbizalom felé. :-)
Az álmom többi részéről már szó se essen, na azok tényleg olyanok voltak, hogy belül mélyen megérintettek. Robinak elmeséltem, de azt mondta, ne foglalkozzak vele, hiszen csak álom. Azért szerencse, hogy ezt még az ébredés utáni első 10 percben megkaptam, különben lehet, hogy ezen rágódtam volna egész nap. De így most jobb. Mert csak álom. Igazából minden csak álom, csak én nekem fel kell dolgoznom ezeket. Annyi információ, gondolat, ötlet, remény, félelem, kétely, érzelem, újdonság, emlék kavarog ilyenkor a fejemben, hogy muszáj valamit kezdenem velük. Mielőtt felemésztenek. De az is pozitív, hogy ide leírhatom őket, bár nem mindet, vagy ha valami olyanról van szó, akkor megbeszélhetem a barátaimmal, húgommal, stb... Addig jó, amíg ők itt vannak nekem :-)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése