Egy pillanat az élet

Valahol nagyon messze,
távol, ahol nem hullanak csillagok,
hol nem léteznek angyalok
s nem lélegzem, nem vagyok,
megállt most az idő;

Összedől a fizika, szétmállnak a rácsok,
hisz mindent, mit érzek,
csak nyitott szemmel látok.

De most csukva van a szemem,
de még szemem sincsen,
nincs még vér sem, de testem sincsen,
minden, mi van, csak űr és
létben tárolt kincsem.

Meghaltak a percek
és most könnyű lett a Minden,
mind a lét, mind a vágy,
mely elcsábított innen.

Nem mérem az időt, mert nincs,
és soha nem is volt,
és nem korlátozhat országomban
sem a Nap, és sem a Hold.

Nincs itt bűbáj, és nem varázsol
sem Merlin, sem senki más,
minden, mi van, csak űr és
létben tárolt áldomás.

Van még út, ezer, sőt millió,
hogy visszanyerjem életem,
de felhőn fekve, nem
létezve; kérdezem:

Ki mondja meg, hogy melyik út
megy felfelé az égben,
és ki mondja meg egyáltalán,
hogy égre nézve felnézel-e éppen?

Csak ember hánykódik a fent és lent között,
évmilljomok közt minduntalan kérdésekbe ütközött:

Csak én tudom, hogy régóta nem élek már,
És testen kívül gyémántízű élet vár.

Most nem számít a perc, sem óra,
nem ketyeg a halál óta,
de ránézek a mutatóra...

Hat.
Délután hat.
Pontosan oda mutat,
ahol először napfény ért.

Ez?
Ennyit ér?
Sok hűhó,
a semmiért?