Hi Death, are you my husband?

Találkoztam a halállal... megint. Ugye múltkor azt álmodtam, hogy terhes voltam tőle, és beletörődve sorsomba elfogadtam őt gyermekem apjának. Most azonban kicsit más volt a helyzet. Nem tudom hányszor, de mindig ugyan azt álmodtam, de úgy, hogy közben nem ébredtem fel. Egyszerűen csak megtörtént, meghaltam, és megint ugyanott találtam magam. A házunkban, ahová furcsa, fekete teremtmények mennek be lassú léptekkel, hang nélkül, mintha egy ravatalozásra mennének. Ott állok az ajtóban, fekete ruhában, szintén hangtalanul, tompán, és őket bámulom. Nagyon furcsák voltak, nem is emberiek. De mindegyik feketében, egymás után. Aztán jött a rohanás, a lassú, vontatott lábemelések, tudod, amikor olyan érzésed van, mintha egy mocsárban szaladnál, folyton beleragad a lábad és képtelen vagy gyorsítani a tempón. Ugyanígy voltam én is... Szaladtam, isten tudja miért, merre és meddig, de megint meghaltam... Épphogy lehunytam a szemem, már nyitottam is ki, és megint ott voltam... A házban, figyelve a furcsa fekete lényeket. Eluralkodott rajtam a félelem, és újra menekülni kezdtem. Nem tudom, hogy hová, azt sem, hogy meddig, de szaladtam. Lassított tempóban figyeltem magam kívülről, ahogy kétségbeesetten rohanok. Megint meghaltam. És újra, és újra ott találtam magam a házban, a ravatalozó fekete lényekkel az én házamban... Már nem is akartam elrohanni, már belenyugodtam a sorsomba, már nem féltem, inkább felkészültem rá. Megkerestem a szüleimet és annyi időt töltöttem el velük, amennyit csak tudtam. És amikor tudtam, hogy menni kell, már kész voltam rá. Ott volt a halál, és mintha csak kézen fogott volna, elsétáltunk az ismeretlenbe. Nem éreztem semmit, csak az ürességet.

Jó így felébredni? Hát nem nagyon... Ennek ellenére lendületesen kezdődött a reggelem, beleértve egy fasza kis migrénnel a fejemben... Annyira fájt a fejem, hogy alig tudtam a fürdőszobáig elmenni. Betántorogtam, és a tükörbe nézve láttam, hogy hatalmas fehér táskák voltak a szemeim alatt. Arról nem is beszélve, hogy folyt a könnyem is a fájdalomtól. Erőt vettem magamon és elkészültem, be is értem a nulladik órára, aminek tökre semmi értelme nem volt... Sem a másodiknak, sem a harmadiknak, a negyediknek, ötödiknek... Egyiken sem csináltunk SEMMIT! Na így azért átkoztam az ébresztőt, hogy sikerült felébresztenie... De mindegy, már nincs sok hátra, jövőhét és kész! Napközben is elaludtam egyszer egy lyukasórában, amikor is arra keltem, hogy Nóri és Alexa karjaiban zokogok. Nem tudom, mi van velem. Nóri szerint stresszelek és emiatt, de én nem tudom... Pedig pont, hogy igyekszem mindig elkerülni a stresszt. Vagyis magamban megoldást találni, és meg is oldani a problémáimat, tudatosan elgondolkozni minden negatív eseményen, mindennek megtalálni a pozitív oldalát, stb... De ezek szerint vagy nem sikerül mindent átgondolnom, vagy nem stressz van a történtek mögött. Ezek az álmok, a zavartságom, a kétségbeesés, sírás... Ugyan mi bajom lehet? Próbálok nem foglalkozni vele, de vannak félelmeim ezzel kapcsolatban.

Amúgy meg minden rendben, amikor magamnál vagyok (mint pl most) akkor nem érzek szomorúságot, vagy fájdalmat. Ezek szerint tudat alatt kínzom magam valamivel, csak rá kéne jöjjek, hogy mivel. Jó kis feladat... :) Valahogy nem fűlik hozzá a fogam, de ha saját magam orvosa akarok lenni, akkor meg kell tanulnom felismerni magam kívülről is. Az értékrendemre vagyok nagyon kíváncsi... Magamban össze-vissza dobálózok mindenféle vággyal, titokkal, gondolattal és nem tudom, hogy mi érdekel engem a legjobban? Pedig ki más tudná, ha nem én?!