Imanol
Megijeszt, hogy mennyit gondolok mostanában Imanolra.
Arra gondolok, hogy felkereshetném, és bocsánatot kérhetnék tőle azért, amit tettem vele. A szakítás nagyon nehéz volt, még számomra is, pedig én már nem szerettem őt úgy, mint rég. Részemről kihűlt az a kapcsolat majdnem két év alatt, és hiába próbáltam, nem parancsolhattam magamra, hogy "szeressem". Persze szerettem, de nem úgy, ahogy ő engem és ez nagyon zavart. De arra is gondoltam, hogy kettőnk közül nem én voltam az, aki elhagyta őt. Ő hagyott el engem. Hiába én szakítottam vele, ő volt az, aki végleg eltávolodott tőlem, aki elzárkózott, undorító dolgokat mondott nekem és megalázott. Nem én voltam az, aki kimondtam a végszót, hanem ő. "A poklot sem érdemled meg!", hallom sokszor még mindig magamban. "De nem én vagyok isten, hogy ezt eldöntsem". Na ebben nagyon igaza van. Őt talán úgy tudnám jellemezni, hogy a megtestesült gonosz... komolyan. A kapcsolatunk során annyiszor elmondta nekem, hogy ő gonosznak érzi magát, félelmet akart kelteni másokban és tömény ellenszenvet akar kiprovokálni az emberekben saját maga iránt. Bántani akart mindenkit, nem volt egy pozitív ötlete, és folyamatosan a Halált istenítette. Hogy lehetnék boldog egy ilyen ember mellett??! Talán csak ezt érdemeltem. Mert még mindig megfordul a fejemben, hogy ő legalább szeretett engem, ő legalább ragaszkodott hozzám, ő legalább megvédett másoktól. Csupán saját magától nem védett meg. Emlékszem, amikor azt mondta egy meghitt pillanatban, hogy nekem nincs is szívem, de ő így szeret. Arra is emlékszem, hogy direkt oda szúrt, ahol nekem fájt, és ha megkértem, hogy többet ne sértsen meg így, juszt is megtette. De talán tényleg ezt érdemlem. Ha rá gondolok, folyton a halál jut róla eszembe, egy keserű, szigorú, kárörvendő, pokoli személy, aki a fájdalomnak örül. Hát gratulálok... Nem én voltam, aki kimondta a végleges nemet. Ő volt az! És talán ezért nem szakadtam el tőle rendesen. Talán ezért gondolok rá, hogy bocsánatot kéne kérnem, mert nem fájt neki eléggé. Ha elegendő fájdalmat okoztam volna neki, talán megbékélt volna, de így... Sajnálom, hogy nem voltam elég kegyetlen!
Arra gondolok, hogy felkereshetném, és bocsánatot kérhetnék tőle azért, amit tettem vele. A szakítás nagyon nehéz volt, még számomra is, pedig én már nem szerettem őt úgy, mint rég. Részemről kihűlt az a kapcsolat majdnem két év alatt, és hiába próbáltam, nem parancsolhattam magamra, hogy "szeressem". Persze szerettem, de nem úgy, ahogy ő engem és ez nagyon zavart. De arra is gondoltam, hogy kettőnk közül nem én voltam az, aki elhagyta őt. Ő hagyott el engem. Hiába én szakítottam vele, ő volt az, aki végleg eltávolodott tőlem, aki elzárkózott, undorító dolgokat mondott nekem és megalázott. Nem én voltam az, aki kimondtam a végszót, hanem ő. "A poklot sem érdemled meg!", hallom sokszor még mindig magamban. "De nem én vagyok isten, hogy ezt eldöntsem". Na ebben nagyon igaza van. Őt talán úgy tudnám jellemezni, hogy a megtestesült gonosz... komolyan. A kapcsolatunk során annyiszor elmondta nekem, hogy ő gonosznak érzi magát, félelmet akart kelteni másokban és tömény ellenszenvet akar kiprovokálni az emberekben saját maga iránt. Bántani akart mindenkit, nem volt egy pozitív ötlete, és folyamatosan a Halált istenítette. Hogy lehetnék boldog egy ilyen ember mellett??! Talán csak ezt érdemeltem. Mert még mindig megfordul a fejemben, hogy ő legalább szeretett engem, ő legalább ragaszkodott hozzám, ő legalább megvédett másoktól. Csupán saját magától nem védett meg. Emlékszem, amikor azt mondta egy meghitt pillanatban, hogy nekem nincs is szívem, de ő így szeret. Arra is emlékszem, hogy direkt oda szúrt, ahol nekem fájt, és ha megkértem, hogy többet ne sértsen meg így, juszt is megtette. De talán tényleg ezt érdemlem. Ha rá gondolok, folyton a halál jut róla eszembe, egy keserű, szigorú, kárörvendő, pokoli személy, aki a fájdalomnak örül. Hát gratulálok... Nem én voltam, aki kimondta a végleges nemet. Ő volt az! És talán ezért nem szakadtam el tőle rendesen. Talán ezért gondolok rá, hogy bocsánatot kéne kérnem, mert nem fájt neki eléggé. Ha elegendő fájdalmat okoztam volna neki, talán megbékélt volna, de így... Sajnálom, hogy nem voltam elég kegyetlen!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése