- tamazonasz -

Az előszobában ültem a lépcsőn... Nem voltam túl jó kedvemben, de nem igazán tudtam, hogy miért? Az időjárás nyomott, a hangulat pedig feszült volt. Hallottam is, ahogy anyám és apám elkezdtek veszekedni. Fölálltam, hogy megnézzem minden rendben van-e. Anyukám a konyhában pakolt, apukám meg a húgom helyén ült az asztalnál és piros volt az arca az idegességtől. Aztán egyszer csak fölemelt egy serpenyőt és az asztalhoz vágta, ami olyan ricsajt csapott, hogy majd' kiugrott a szívem a helyéről. Tudtam, hogy anyukámra ideges, én még is féltem. Nem hallottam, hogy min vitatkoztak, egyszerűen csak közbevágtam és megkérdeztem apumtól, hogy erre miért volt szükség? Mit akar ezzel bizonyítani? Láttam a hitetlenkedést az arcán, mikor hozzá szóltam, és olyan gyorsan történt minden, hogy cselekedni sem volt időm. Ő megint felvette a serpenyőt és egy nagy lendülettel felém dobta. A serpenyő pörgött a levegőben és hajszál híján nem talált el, hanem a nappaliban landolt hangos robajjal a padlón, a

Ahogy jöttem hazafelé valahonnan azon gondolkoztam, hogy kellene egy pszichológus. Most, hogy gyakorlatilag nullára csökkent a száma azoknak az embereknek akikben egykor teljes mértékben megbíztam, elég nehéz megbirkózni magamban a gondolataimmal. Elég heves harcokat vívok a fejemben mindenféle hülyeséggel. Illetve két napja Nórival beszélgettem és elmondtam mindent, töviről hegyire. Nehéz titkokkal élni. Habár nem maradt sok titkom, a java részére fény derült, amire meg nem, azt ma sem tudja senki. Csak Nóri. De ezek meg már olyan dolgok, amikkel minden nap szembesülnöm kell, szóval viszonylag könnyen viselem őket a vállamon. De aztán arra gondoltam, hogy kell a fenének pszichológus. Találkoztam már nem eggyel és nem volt nagy élmény. Képtelen vagyok elmondani egy idegennek a gondjaimat, egyszerűen nem megy. Akkor meg pláne visszarettentem, mikor elküldtek pszichiáterhez. Na az volt az a pillanat, hogy eldöntöttem, azonnal meggyógyulok, csak azzal a nővel ne kelljen még egyszer besz

Ha ez összejön... huhúúú :D Egész nap sepregethetek :D

Nem tudom mit írhatnék... azon kívül, hogy nemrég esett a hó. Jó érzés volt. Az még mindig jó. Aztán ma esett az eső. Elmosott mindent és csak a latyak maradt utána.

Azt hiszem túl aludtam magam... A napokban elég rosszalvó voltam, mondhatni nyugitabletta nélkül ne aludtam volna semmit, de most először úgy éreztem, nem bírok ébren maradni. Még akkor sem, ha Kedves Emberem levelét vártam. Reggel úgy is megkapom, gondoltam, úgyhogy két percre lehunytam a szemem, ami elég is volt az álomba merüléshez. Először egy nagyon furcsa szituációban találtam magam. A lelkem cafatokra hullása is megmutatkozott benne. Minden, ami aktuális, és ami zavar. Mint mindenki tudja, "meg kellett volna halnunk" a napokban. Ez valahogy nem jött össze, bármily "furcsa" is. De ahogy zötyögtem a buszon és ezen gondolkoztam, azt vettem észre, hogy a Cinkotai-autóbuszgarázsnál nagyot fékezett a 276E és megállt. A sofőr kinyitotta az ajtót és kiment az utcára, hitetlenkedve. Leszálltam én is, hogy megnézzem, mi a fene baja van. Borzasztóan megijedtem... Láttam, hogy az égen hatalmas, fekete felhők gyülekeztek, foltokban, mintha egy nagy dalmata bőrt feszítet

Ezt úgy érzem nem most kéne ellőnöm, mivel még csak egy napja tart az a folyamat ami egy kardot tart elém és azt várja, hogy pofára essek, de ez a nap simán elmenne egy hónapnak is. A percek csigalassúsággal vonszolják magukat és nem hagyják, hogy csak úgy előre pörgessem az időt. Ahogy este lehajtottam a fejem (nem kevés macskagyökérrel a gyomromban) úgy gondoltam, lehet, hogy nem ébredek fel reggel. Hogy talán megúszhatom az időt, és egy hónapig békésen fekszem egy kórházágyon. Nem akarok meghalni, nincsenek öngyilkos hajlamaim, de szívesebben lennék most önkívületi állapotban egy ideig, mint hogy egy dekoncentrált és mégis centralizált gondolkodású lány legyek. Természetesen a gondolataim nem foglalnak magukba sok mindent az élet területén, talán csak egy dolgon csámcsogok, azon belül viszont határtalan fantáziával. Egyszerre vagyok elhagyott, mégis megőrzött. Kedves Emberem megígérte, hogy mindig a szívében maradok. Talán egy kicsit segít ezzel, de mégis úgy érzem magam, mint egy s

Az élet nem egyszerű... Sokszor olyan megpróbáltatásokat tesz elénk, amit egyedül képtelenek lennénk túlélni. Én is képtelen lettem volna. Képtelen lennék rá. Ezért volt velem Kedves Emberem végig. Mindvégig, elejétől a leges legvégéig... Fogta a kezem, ha sírtam bátorított, magához ölelt és halkan szuszogott a nyakamba. De amit nem vártunk, végül eljött értünk. A vége... Ma töltöttük az utolsó napot együtt. A legutolsót. De egy pillanatig nem vettem le róla a szemem. Arca az elmémbe égett, a szeme a szememben fénylik, a mosolyom pedig csak őt idézi. Egy egész hét a miénk volt. Egy egész világ volt ebben a hétben. Az örökké valóság 156 órában. Mert hogy ennyit kaptunk. És ma délben szólt a síp, az undorító mozdonyvezető sípja, ami jelezte, hogy fel kell szállni a vonatra, ami aztán elrobogott messze tőlem. Milyen furcsa, hogy milyen közel lehet a test és mégis milyen távol a lélek. De most a test van messze, bár közel a lélek. Egészen a szívemben. Egészen a véremben kering. Kitölti a t

Már csak egy nyarat? Szeretném, ha elmondanák nekem, hogy rákom van és már csak egy nyarat élek meg. Nem lennék olyan szomorú, mint most, hogy tudom, túl kell élnem a nyár után következő időszakot.

Fanatikusan fantasztikus, de remélem letörölte miután lefényképezte... Nagy az isten állatkertje... és néhányan esküvőt szerveznek oda Irtó cuki, de mi a halál?  Aham, éhes vagyok... attól még nem lesz olyan íze, ha rágom a körmöm, nem? Na mi van a "piros pöttyös az igazi"-val? Vannak eszméletlenül hülye emberek. Vannak eszméletlenül stílusgyilkos emberek. És vannak olyan hülyék, akik képesek ilyennel tarolni az igénytelenség kupájáért. Azt nevezem... ennek tuti nem volt még tetves a gyereke. A cukiságnak is vannak határai.  Na igen, ez olyan ódivatú, hogy már egy falumúzeumnak is a padlására kerülne. Emberek... néznek... a körméről... A manikűrös minden igyekezetének ellenére az első dolog amit észrevettem ezen a képen: Mennyire ronda, ráncos, aszott, igénytelen ujjai vannak ennek a szerencsétlennek! Ő valószínűleg tényleg ec-pecc-kimehecc-el dönt, hogy mit egyen aznap. Sosem értettem, hog

Össze vagyok zavarodva. A vicc pedig az, hogy nem tudom miért. Úgy érzem írnom kell, és még sem tudok mit írni. Valami nagy dologra készülök, és nincs kilátásban semmi. Azt gondolom, hogy mindent tudok, pedig nem tudok semmit. Mintha minden érzés magam ellen szólna, valami felvillan, aztán mielőtt rájöhetnék, hogy mi az, már el is tűnik. Mint amikor álmodsz valamit az éjjel, és visszapörgetve az agyadban egy minutumra bevillan, és mire eszedbe jut, hogy igen, ez volt az, már el is felejtetted. Szörnyű dolog. Én is így érzem magam. De mintha már mondtam volna korábban. Sehol nem találom a helyem, nem jó igazán most Taminak lenni. Bizonyos szemszögből. Igaz, hogy a barátaim között kicsit csökkent a feszültség, aminek örülök, mert így engem sem kergetnek ki a világból, de ettől még nem lettem határozottan jobb kedélyállapotú. Ez a hónap ilyen, istenem, mit tehetek... az október/november/december környéke nem az én időszakom. Bár azt a hétvégi kiruccanást Kedves Emberemmel kiveszem a sorbó

Ma is eltelt valahogy ez a nap... és még nincs vége. A hetet rögtön egy biosz tz-vel kezdtük. A szaporodásról meg szülésről volt szó, úgyhogy viszonylag egyszerűen irkáltam be a testrészeket. Valljuk be, többet tud az ember ezekről a mindennapokban, mint az agyalapi mirigyek működéséről. Nóri vicces volt... óra végén szétdobta a lábát, jól maga alá nézett, majd közölte, hogy puskázik... :D Igen, mondjuk ha nem jutott eszébe a méhnyak helye/neve, igen alaposan "magába kellett fordulnia". Alapjáraton jó kedvem volt a suliban, nem nagyon értek atrocitások. Az egy másik dolog, hogy zsibong a fejem a sok gondolattól. A buszon ülve még ezen is elgondolkoztam, hogy minek gondolkozok ennyit, így egyel több gondolatot hozzácsaptam a már amúgy is szép nagy kupacba felhalmozott gondolatokhoz. Kedves Emberemen is gondolkoztam. Hogy vajon mikor fogok én még egy ilyen számomra tökéletes férfit találni, mint Ő? Szerencsére ma is tudtunk találkozni, még ha csak egy háromnegyed órára is, de

Álmomban álltam kint az udvaron, és néztem fel az égre. Hullott a hó, ami befedte az arcomat, én pedig csodásnak éreztem azt a pillanatot.

Mostanában tele van az agyam mindenféle hülyeséggel. Nem feltétlenül a szalagavató okozta stressz az, ami miatt nem alszom jól, hanem a többi dolog is zavarhat, ami körülöttem ezzel az eseménnyel párhuzamosan történik. Egyrészt úgy érzem, hogy Alex kicsit eltávolodott tőlem. Még csak nem is Nóritól, mert valljuk be, egyfolytában ment a herce-hurca köztük, de tőlem is kifejezetten nagy lépésekben halad el. Mondjuk ennek én is okozója vagyok, de nem szándékosan Alex ellen megy a közönyöm, hanem a rossz kedv ellen. Talán egy vagy két hete besokalltam és nem vagyok hajlandó azzal tölteni a napomat, hogy duzzogó arcokat nézzek vagy hallgassam a hisztiket. Lehet, hogy ezt félre értette, és most ezért nem beszél velem, mert valóban, volt egy napom, amikor kifejezetten szar kedvvel mentem be az iskolába, elég sok minden piszkálta a csőrömet, és ahol tudtam, kerültem a társaságát, mert látszott rajta, hogy szintén fasírtban van a világgal. Azt mondjuk hozzá tenném, hogy Nórival sem beszéltem az

Egy kicsit magamba fordultam. Már nem érzem magam olyan felhőtlenül, mint máskor a suliban. Tudok nagyokat nevetni, de ahogy Nórinak is mondtam, lóg a lábam a levegőbe. (Ezt a kifejezést tőle vettem.) Igyekszem figyelmen kívül hagyni, hogy bizalmatlanul fordulok az emberekhez és hogy milyen megvetéssel nézek azokra, akiket ismerek. Tulajdonképpen nem csináltak semmi rosszat (konkrétan, amúgy biztosan), egyszerűen csak ellenszenves lett a világ. Az álmaim végtelenül furcsák és frusztráltak, a gondolkodásmódom megváltozott és kezdem elveszíteni a fonalat, hogy hol tartottam a harmónia felé vezető úton. Minden nap várom, hogy legyen délután, vagy másnap délután, hogy találkozhassak azokkal a ritka kincsekkel, akik kirángatnak a szürkeségből. ALAPVETŐEN nincsen semmi bajom, nem bántottak meg szavakkal, nem szidtak le, nem kaptam rossz jegyet, egyszerűen csak azt érzem, hogy kezd idegenné válni az a közeg, amiben eddig jól éreztem magam. És lehet, hogy ez az én hibám, de az is lehet, hogy n

Egyik jó barátnőmnek megint túl sok a problémája. Amikor az ember már ott tart, hogy legszívesebben kútba ugrana, az nem egy túl jó állapot. Tudom, mert én is tapasztaltam már. De szerencsére mindig ott a fény, valami támaszt mindig lehet találni. Sajnos én már nem tudok neki segíteni, mert kifogytam az ötletekből. Hol jól van, hol pedig nagyon ramatyul. A lelki állapotát nézve egy kuplerájos, rendezetlen és nagyon bizonytalan felépítésű kis lakás jut eszembe. Azt hiszem az lenne az első lépés a javulás felé, ha az omladozó falait kitámasztaná valami cölöppel, a szakadozó plafont meg gerendákkal, hogy legalább biztonságban lehessen megkezdeni az újjáépítést és a nagytakarítást. Én nagyon szívesen segítenék neki, de ezeket a támaszokat neki kell megtalálnia, és ezt leginkább úgy teheti meg, ha tisztába teszi a lelki állapotát, eldönti, hogy mit is akar igazán, mik a tervei és mik az elvárásai. És persze el kell fogadnia önmagát. Az nem magyarázat, hogy "én ilyen vagyok". Egyér

Csodás, hogy ilyen pocsékul érzem magam. Csak az egész napomat szúrja el a természet.

Szerencsére megint gyorsan gyógyulok. Szeretem ezt a szervezetemben, viszonylag hamar regenerálódik. :-) Persze be kell szednem azokat a lóbaszó nagyságú gyógyszereket, amit felírt a dokibácsi, aminek annyira viszont nem örülök. Nem szeretem a gyógyszereket, az antibiotikumot meg pláne nem. De ha a szükség megkívánja; ám legyen. Inkább, mint a kórház. Álmomban össze-vissza történt mindenféle. Csak részletek maradtak meg (fura), de azokra tisztán emlékszem. Emlékszem Imanol anyukájára, hogy rosszallóan néz rám, és rázza a fejét. Valami nagyon nem tetszett neki. Aztán emlékszem arra is, hogy volt egy kislányom. Még újszülött, apró kis hajas baja. Csodás, hatalmas, sötétbarna szemei túlvilági szépséget birtokoltak. Megcsikiztem a pociját, és nevetve kalimpált, hogy hagyjam abba, mire egy hatalmas cuppanós puszit nyomtam az arcára és magamhoz öleltem. Emlékszem arra is, hogy egy hatalmas mezőn dolgoztunk páran, kilométeres szőnyegeket görgettünk fel, majd pakoltunk össze, mint a szé

Megint felfáztam... azt hiszem, hogy a 3+1 keresztes kórlap nem a legmegnyugtatóbb. Mondjuk azon kívül, hogy nem szívesen járkálok, mert nagyon fáj, és hogy egyéb kellemetlen következményei vannak, egész jól vagyok. Ép ésszel képes vagyok beszélni és mozogni. Csak nem túl sokat :-) El kéne menni zongorára, de nincs sok kedvem meg energiám. Tekintve, hogy alig ettem valamit. A gyógyszer meg a gyógyulásom miatt diétáznom kell. Ollé... ennek annyira nem örülök. Na majd két hét múlva megint lehet egy jó kis hízókúrám. Ricsit megkértem, hogy vigyen el órára, úgyhogy most én lettem a "kényes hugica". Tegnap voltam próbán, eszméletlen jó volt! A fiúk rendesek, jófejek, viccesek. Talló még alszik rá néhányat, jelenleg ő az egyetlen, akit meg kell győznöm arról, hogy alkalmas vagyok a posztra. De Obi meg Robi elégedettek voltak. Persze sokat kell majd gyakorolnom, hiszen ez volt az első hét, hogy basszus gitárt fogtam a kezemben. Na majd meglássuk. Én minden esetre ambiciózus vagy

Mai nap utolsó bejegyzése, ígérem. Kedves Emberemnek üzenem, hogy sose felejtse el :)

Iwiw-en felkeresett egy srác. Akivel tavaly ilyenkor volt "valami", ami tulajdonképpen nem volt semmi. Nekem nem jött be és kész. Erre most egy hónapja körülbelül írt, hogy beszélgessünk. Mondom ok, beszélgessünk. Mire erre válaszolt, eltelt egy hét, és mondta, hogy inkább találkozzunk. Erre közöltem vele, hogy nincsen időm. Majd ír egy olyat, hogy "jó, akkor látom nem akarsz találkozni". Mondtam én ilyet? Nem! Utálom az önsajnáltatás ilyen formáját, egyszerűen kifordul tőle a gyomrom. Pláne egy fiúnál, hát hogy néz ez ki? Erre nem válaszoltam neki, mire a húgommal üzente meg, hogy legyek kedves és válaszoljak. Oké, válaszoltam, elmondtam neki a véleményem a durcás fiúkról, mire közölte, hogy nem muszáj az önsajnálatról beszélgetni, vevő más témára. Kiráááály! Mondtam, hogy akkor beszéljük meg a jövőhét hétvégét, mert a mostani már tele van (volt). Na várom, várom, várom, semmi... Erre írtam neki, hogy a jövőhét hétvége már betelt időközben, mert nem vártam meg míg

A mai nap egy tökéletesen felesleges nap volt. Ilyenből van egy pár, és ezt tudhatja az, aki lehúzott pár évet a Károlyi Mihály Spanyol-Magyar Tannyelvű Gimnáziumban. Nem akarok panaszkodni, a körülményekhez képest meg vagyok elégedve a környezetemmel, nem jár oda annyi rinyáló pipi és flegma torzszülött, akinek a bokáján lóg az ülepe, de azért komoly kritikáim mégis csak vannak. Ha itt nem, akkor sehol máshol nem tanulhatom meg ilyen precízen, hogyan lehet eltussolni hibákat, hogyan lehet lógni a munkanapokról, és hogyan lehet a lehető legkisebb energiát befektetni valamibe, ami akár fontos is lehetne. Na... erre igazából teljesen tökéletes ez az iskola. Továbbá felkészít arra is, hogy akárhova fogok menni, valaki mindig szembe fog köpni, és ahol csak tud, belém fog rúgni egy irdatlan nagyot. Igen, asszem ezeket már kezdem megérezni az oldalbordáimon. Továbbá azt is megemlíteném, hogy ha valahol, akkor itt szintén megtanítanak arra, hogyan érezd magad a lehető legapróbbnak, legjelenté

Megint egy nap... ez is azt bizonyítja, hogy még mindig erősebb vagyok annál, mint amit gondolok magamról. Persze nem túl jó érzés azzal indítani a reggelt, hogy "ajh, ma meghalok", de ha mégsem halnék meg, akkor kellemesen csalódok este. Most komolyan... milyen lenne már, ha azt mondanám, "jaj de szép a reggel, életem legszebb napja!", erre meghalok... az tuti, hogy kiakadnék!

Aszongya... Megtörtént a megtörtént, aminek meg kellett történnie! Végre! Hétvégén találkoztam Imanollal. :-) Azt hittem, hogy mint eddig, mikor szóba jött a neve, elfog majd a remegés, meg a szédülés, de végül semmi ilyen tünetet nem mutattam. A nagy találkozás előtt együtt voltam Kedves Emberemmel, beszélgettünk, és ő minduntalan szóba hozta Imanolt, gondolom heccből, mert tudja, hogy parázok a találkozás miatt. Deeeee nem sikerült neki :-) Kellemesen csalódtam, mikor megláttam a hosszú fekete bőrkabátjában, és egy mosolyt követő "csí"-t ejtett nekem. Ez olyan Imanolos... :D Abban a pillanatban éreztem, hogy nincs mitől félnem. Az egész beszélgetés kellemes volt, szórakoztató, és rég eltussolt érzéseket keltett bennem. Otthon éreztem magam Vele, nagyjából ismerem a gondolkodásmódját, már ami nem változott meg két éve. Lelkesen hallgattam minden szavát, a történetét, Diabolusról is mesélt, hogy ki ő, és honnét jött. Ami meglepett az az, hogy kellemetlen érzések nélkül tudt

A boldogság nem egy olyan dolog, amit keresni kell, az jön magától, a boldogság talál ránk.

Na végre úgy látszik, hogy sikerült felvenni Imanollal a kapcsolatot. Még ha csak nagyoon kezdetleges és alapkommunikáció is van köztünk, azt sem bánom, már az is sokkal több, mint a semmi. Egyébként a blogon ha nyomonkövetem az összes bejegyzpést, amiben megemlítettem, vagy róla írtam, egész egyszerűen sok stresszem forrása hozzá vezet. Valyon mi lehet vele? Hogy van? Haragszik rám? Mit gondol rólam? Emlékszik egyáltalán rám? Ezek a kérdések merültek fel bennem, míg véget nem érő elméleteket gyártottam és csiki-csukáztam az érzelmi hullámaimmal, hogy hol szerettem, hol nem. Valójában amolyan népmesébe illenénk. Hol volt, hol nem volt... De ami biztos, hogy mindig kitartottam mellette, akárhogy is próbáltak mások lebeszélni, sőt, akárhogy is próbáltam én magamat lebeszélni az önmarcangolásról. Így vagy úgy, de mindig gondoltam rá. Talán nem is baj, hogy ennyi idő eltelt, így legalább van miről beszélni, mesélni. Gondolom az ő élete sem telt eseménytelenül, ahogy az enyém sem. De mind

Ahogy tegnap is, ma is kisbabákkal álmodtam. Habár tegnap anyukám volt terhes, ma én voltam, deeeeee ő a mellettem lévő szülőszobában volt, tehát megint sikerült teherbe esnie... Gyönyörű szép kisfiam született, olyan volt, mint egy sötét szépség, ugyanis picit sötétebb árnyalata volt a bőrének és sötétbarna szeme volt, meg majdhogy nem fekete pihe haja. Nem sokat gondolkoztam rajta, hogy mit kéne tennem, kézbe vettem és átöleltem, ami egy olyan felszabadult pillanat volt, hogy még szinte most is érzem. Aztán elkülönítettek tőle, mert sinkcsont törésem volt, ami eléggé fájt. Amikor külön szobába vittek, kértem a nővért, hogy hozzák ide nekem a gyermekemet, mert erre igényt lehetett tartani külön költségért, vagy mi a rák... De mindig elfelejtett szólni a fődoktornak, én meg egyre dühösebb lettem rájuk, mert nagyon hiányzott a kicsikém. Szóval tegnap is, ma is szülések voltak álmomban. Azt hiszem, hogy tombolnak bennem a hormonok. Igen, ez így egy kicsit keményen hangzik, de ez

Imanol írt nekem. Én meg azt vettem észre, hogy nem bírom abbahagyni a vigyorgást, és még egy könnycsepp is legördült az arcomon! Hihetetlen! :D Nem tudom, hogy lehet valaki, aki szinte már csak egy legendaként él bennem ekkora hatással rám. Tulajdonképpen minden indoka megvolt rá, hogy ne foglalkozzon velem, én mégis ki akartam erőszakolni belőle legalább egy mondatot, hogy vegyen észre. Persze az is igaz, hogy nehéz eltávolodni olyasvalakitől, akinek a képe nap mint nap ott van az orrom előtt. De mivel a képtől nem akartam megszabadulni, elég nyilvánvaló, hogy őt sem akartam elengedni. Egyébként minden rendben van a fronton. Kaptam egy e-mailt, hogy mostanában hanyagolom a bejegyzéseimet. Vagy zenét rakok ki, vagy valami régi versemet tűzöm fel a "Nagy falra", vagy elintézem az egészet egy rövidke gondolattal. Szerinte ezzel csak le akarom rázni az olvasókat és azt mondta, hogy szüntessem meg a blog működését, ha nem veszem komolyan őket. Indok: Kapja az értesítéseket az

Leesett az első hó. Valószínűleg úgy sem fog sokáig tartani, órák múlva szürke latyak lesz az utakon, nem lesz benne több öröme az embernek, mint taposni a sárban, amit okozott. De amíg ez nem következik be, még el lehet gyönyörködni a festői tájban. Szívemből szeretem a természetet, ez sosem volt számomra rejtély, és mindig igyekszem elfogadni úgy, ahogy van, amilyen arcát éppen mutatja. Most kicsit hideg van, vizes a föld és nem sok jót sugall a holnapról. Ahogy szomorodik a táj, én úgy leszek egyre boldogabb. Napról napra, percről percre érzem, hogy egyre jobban megéri várni, egyre jobban megéri szeretni, egyre jobban megéri szeretve lenni. A természetben talán az a legszebb, hogy sosem lehet tudni, mikor mi következik... Az embereknél pedig fordítva. Mindig mindenre megvan a lehetőség.

Az a legjobb ebben a rémségben, hogy tudom, nem érhet hozzám. Ez olyan, mintha a horrorházában ijesztgetnének, de én nem húzódnék el, hanem erőt vennék magamon és tudomásul venném, hogy ez csak egy játék. Bármilyen félelmetes is kívülről ez a szörny, belül igazából a légynek sem ártana. Azt hiszem, mint mindenkinek, nekem is megvan a magam fantazmája, aki néha riogat. Viszont még soha nem törődtem vele. Úgy gondolom, hogy a féltékenység nem tesz jót senkinek. Szerintem aki azt állítja, hogy ő nem szokott féltékenykedni, az mondhat igazat, de aki azt mondja, hogy még soha nem volt féltékeny, az hazudik. Nem mindegy, hogy féltünk valamit, vagy féltünk valamit és tettleges döntéseket is hozunk. Természetesen a zöld szemű szörnyeteg ott ólálkodik körülöttünk, legyen szó bármiről, de ha nem veszünk róla tudomást, vagy nem ijedünk meg tőle, akkor nem árthat. Mégis ki haragudna azért, ha nem akarok elveszteni valakit? Ez egy érzés, ez lélekből jön, nem pedig egy "csinált" valami

Tegnapra ezt: Mára ezt: Holnapra ezt: