Készülődés az életre

Viktor gyönyörű kisbaba. Még csak két hónapos, de már olyan tekintete van, mint aki fel akarná falni az egész világot. Mindent látni akar, mindent tud, és én amikor ránézek, csak azt tudom, hogy nem tudok semmit... Hol vagyok én még attól, hogy világra hozzak egy ilyen kis csöppséget? Hol vagyok még attól, hogy felelősséget merjek vállalni egy életért? Nem rég álmomban gyermeket vártam a Haláltól. Azt sem tudtam, hogy szeressem, vagy utáljam a babámat. Még meg sem született, de már dilemmát okozott az, hogy elfogadjam a Halált apjának, vagy ne? Aztán végül csak belenyugodtam. Nem akartam elvetetni, bár apám azt támogatta, meg akartam tartani, és minél többet volt a hasamban, annál inkább ragaszkodtam hozzá. A végén már szerettem őt. Már a halált is szerettem, hiszen tudtam, hogy engem választott, engem szeret, rám vigyáz, velem van... Mit számít, hogy ki ő, ha ilyen gondoskodó? Nem az a lényeg, hogy mit gondolnak róla az emberek, hanem az, hogy én mit érzek iránta...

Ha Zolira gondolok, kicsit mindig ellágyul a szívem. Nem tehetek róla. És nem, nem a Halállal hozom összefüggésbe, egyszerűen csak úgy érzem, hogy szeretném őt. A baj csak az, hogy ő nem szeret engem. Tudjátok milyen érzés ez, amikor szeretsz valakit és nem szeretnek viszont? Szerintem mindenki érzett már hasonlóan :) Én nem érzem a szerelmet, én a szeretetet érzem. Visszafojtom magamban, ameddig csak tudom, mert megint fájni fog a vége. De olyan jó vele... Szeretem a hangját, a száját ahogy beszél, a kezét, a mozdulatait, az illatát, a mosolyát, na azt nagyon :D Brutális... És amint zöld lámpát kapok, el merem magam engedni, meg a gondolataimat, meg az érzelmeimet, de addig még tartogatom magamban, hátha rossz útra tévedek. De hátha nem... :)