A küldetés

Hmmmm, Hmmmm, mit találtam... Egy nagyon régi kis novella szösszenet, amit igyekeztem humorosra venni, több-kevesebb sikerrel:D

"Ma igen különleges feladatot bíztak rám a szüleim. El kellett juttatnom egy csomagot A-ból B-be. A küldetés nem bizonyult nagyon nehéznek, mégis, gyakorlott koncentrációs képességet, és fejlett harci tapasztalatot igényelt.

Minden úgy alakult, ahogy azt elterveztem. Megbízóim elfuvaroztak egy darabig, aztán a veszélyesebb környéknél megálltak. Megbeszéltük, miben állapodtunk meg, még egyszer átfutottuk a szabályokat, aztán tovább hajtottak egy másik munka irányába. Ahogy a kocsi eltűnt, jeges csönd vett körül. Sötét éjszaka volt... röpködtek a mínuszok a levegőben, de egyetlen faág sem mozdult a negatív töltések felé. Szélcsend volt, igen, igen... minden csendek éjszakája...! A feladatom nem engedett meg holmi tájleírásokon töprengeni, ezért hamar odébb álltam. Miután sikerült felfedeznem, hogy egy méterrel arrébb is fázom, már tudtam... hideg van. Hiába a kabát, a ruha! Oh én anyám ki meztelennek szült e világra, minek is teremtettél, ha utána gúnyába dugsz és eltakarsz... hiszen még így is... fázom! A szavak visszhangzottak koponyám sikamlós belsőterében, és irtózatos fejfájás kerített hatalmába. De nem, én tűrök. Hiszen megbízatásom nem érhet itt véget... evégett.

Körülnéztem hát, merre találom meg a nyomot, ami elvezethet a célomhoz, mire megakadt a szemem egy kék busztáblán. Igen, ez lesz az! - gondoltam, és már el is indultam felé, hamar, mielőtt megszűnik a látomásom. Alig, hogy kitettem a lábam az úttestre, egy hatalmas busz keresztezte utamat. Te jó ég! Hisz ez majdnem megölt! Tudtam, hogy nem kispályások, ezek készek eltenni láb alól, csak hogy megsemmisítsék a csomagot. Mi több? Megszerezzék maguknak, és saját önkényes céljaiknak megvalósítására használják fel. Na nem! Ebből nem esznek!

Tettem egy második próbát is. Minden rendben, nem jön semmi. Most azért előbb szétnéztem, hátha észreveszek még egy merénylőt. Sikeresen túljutottam az átoldalra... vagyis... átjutottam a túloldalra. Boldogságom lepleznem kellett, de bevallom, egy elégedett izzadtságcsepp gördült le homlokomon. Egy hős vagyok! Küldetésem viszont még koránt sem ért véget. A megállóban rengetegen álltak. Egytől egyig fals alakok. Én mondom... Mind az volt! Az egyik kiemelkedően bizarr arcberendezésű egyén rám emelte ólomsúly tekintetét, és bámulni kezdett azokkal a zselé állagú tehén szemeivel. Komoly önuralmat kellett gyakorolnom, hogy oda ne menjek és jól megaszongyam neki: Na mi van? Mit bámulsz? Asszed, hogy te vagy a ki, és hogy mit gondolsz?!

Egy szippantás a levegőből...

Ember néz...

Ember szív...,

Ember fúj...

Aromás füstje a cigarettának betöltötte a teret, és amondó vagyok, egy pillanatra megsemmisült a világ körülöttem... a homályban fények játszottak, táncoltak a füsttel, mint apró beszívott tündérek. Zene szól. Lassú, andalító.

Szerencsére a füst hatására köhögő roham tört rám, és kiestek a fülhallgatóim a fülemből, így hamar észhez tértem. A busz lámpái világítottak a szemembe... ó a retináim kiégnek, de sebaj. Hirtelen kijózanult állapotomban felszálltam a már indulást jelző buszra. Az ajtó bezárult, és kontaktust teremtettem a torzképű férfival, aki nem szállt fel velem. Ő még kint állt a szegélyen. Üvegen keresztül kicsit rossz az adóm, de minden erőmmel azon voltam, hogy a következő gondolathullámaimat megosszam vele... "Tehetséges palánta vagy, de az illúziós képességeiden van még mit fejleszteni." Így a bölcs tanáccsal elváltak útjaink és mi búcsút intettünk egymásnak... vagyis csak én, de azt is letudtam azzal, hogy letörölgettem a párát az ablakról.

Utam tovább vitt, be a rengetegbe, távolabb az otthontól, közelebb a véghez, és már-már érezni véltem munkám gyümölcsének zamatát. Robogott a tájkép, minden poros viskóval, minden betört ablakú ötemeletes panelházzal közelebb, közelebb, egyre közelebb,,,,,. Jutottam. Végül eszembe ötlött... Hát persze, nem véletlen vagyok én a kiképzett Ész az ász, ha én nem lennék, akkor most nem lennék, és ez már egy ok az aggodalomra. De ne féljetek, eszembe ötlött az ötlet, sőt, mindjárt öt lett, de végül megragadtam az alkalmat... Gondolatom segítségével erőkifejtésre késztettem jobb karomat és jeleztem a busznak, hogy álljon meg. Annak hű karbantartója engedelmeskedett, és ajtót tárt előttem a világba. Készségesen körbetekintettem, és már meg is kezdtem a gondolkozást... egy; Minden út Rómába vezet. Ez a busz bizonyára szintén arra tart, ha az utat követi folyton. Nekem szükségem van egy útra, mely nincs kikövezve... Körbetekintve csak két ilyen civilizálatlan helyet találtam, hát el kellett találnom, merre induljak el? A második ötletemen kezdtem el rágódni. Gondoltam, egy helyi paraszt többet tudhat nálam. Meg is érdeklődtem azonnal.

- Mondd csak, melyik út megyen Budára? - ravaszul tettem fel a kérdésemet, direkt ama két ominózus irányba mutattam, amerre csak fák álltak hegyén-hátán. A paraszt fogta magát, és nagykegyesen kinyújtóztatta végtagját a jobb oldalra, ezért én elindultam a balra. Hiába, nem tudhatják meg, hogy mi az én végállomásom... Azt azért még sem kérdezhettem meg tőle, hogy "mondd csak, hol van a Havanna lakótelep Csontváry utca 48-as házának a 12. emeletének 3-as szobája, amihez nálam van a kulcs a jobb zsebemben, a sárga nyitja a külső ajtót, a kék a belső ajtót, a középsőt meg be kell rúgni, na, na, na, tudod hol van?". Remélem érzitek már zsenialitásom csiszolatlan kincsét ami bennem lakozik. Olyan okosnak éreztem magam azokban a percekben, hogy eszembe sem jutott, hogy a csomagot fönnhagytam a buszon! Jobb kezemmel vadul csapkodni kezdtem, és kerestem az imént még benne lévő szállítmányt. Ó, nem!... Ó, de... megvan, igen, igen, igen. A másik kezembe vettem, mikor leszálltam. Hát mit mondjak... nagy kő esett le a szívemről és hirtelen még melegem is lett. Ettől a kellemes érzéstől vezérelve eldöntöttem, hogy legközelebb már az elején begombolom a kabátomat.

Már csak pár méter volt hátra, de küzdöttem. Lépcsők hadát másztam meg és mindet jól megtapostam. Ó, szamár, a mindenit, te zseni vagy!

Szembe jött velem egy férfi a lépcsőfordulóban. Rám mosolygott, de én már az előtt elhatároztam, hogy hűvös leszek vele, mielőtt köszönt volna. Aztán köszönt... én meg visszaköszöntem széles vigyorral... persze csak az álcázás miatt! Ilyenek azok az ügynökök, akik képesek olyan gyorsan átgondolni a dolgokat, hogy a nagy adatmennyiség betöltése előtt már cselekedetre készek, így később jönnek rá, hogy miért tették, amit tettek, és mi lesz a következő lépés... Hát én pont így terveztem, ez rögtön a cselekvés után le is esett.

És megérkeztem... mama nyitott nekem ajtót. Olyan aranyos volt, még meg sem jöttem, de már várt. (Vagy épp csak a szemetet akarta levinni, de ez már részletkérdése) Megölelgetett, és már át is vette a csomagot! Meglepetten kérdezte, hogy miért én hoztam ezt az üveg mézet, miért nem a szüleim?

Örömmel közölhettem vele, hogy én magam jelentkeztem a feladatra, hogy épségben elszállítsam az édességet, még hozzá ingyen, és bérmentve!"