Önbizalomhiány - Én vagyok a szörnyeteg

Nem taglalnám az egész álmomat, csak egy kis részletet... Úgy, ahogy lefeküdtem, hosszú fehér hálóingben, álmomban fel is keltem. Búgott a világ, fájt a fejem, és a tükör elé rohantam. Amit akkor láttam, az hátborzongató volt. Saját arcom eltorzult mását. Nagyon hasonlított rám, de nagyon félelmetes volt. Semmi érzelmet, semmi empátiát nem láttam az arcán (arcomon) és rémisztően szúrós tekintettel bámult vissza rám a tükörből. Aztán amikor kimentem a szobából, levert a víz, szédültem, elkábultam szinte teljesen. Amire még emlékszem, hogy kikerültem az utcára, és arra gondoltam, hogy úgy kell tennem, mint ahogy azt a lányt (magamat) láttam a tükörben. Ha olyan az arcom, mint aminek láttam, akkor olyanná kell válnom, elvégre egy érzéketlen szörnynek nem lehetnek érzései. Onnantól kezdve senkire nem próbáltam meg rámosolyogni, mindenkivel idegenként viselkedtem és folyamatosan azon járt az agyam, hogyan tehetném tönkre mások életét...

Na, nagyon happy, ugye?:) Szerintem nem annyira... Kicsit rossz kedvvel ébredtem így a reggel, nem is aludtam olyan jól. Mármint sokat aludtam, de rengeteget álmodtam. Szabi azt mondta, hogy van egy belső gátlásom a világ felé, amit le kellene küzdenem. Lehet ez egy rossz emlék, tapasztalat, vagy sok rossz tapasztalat egyben... Akárhogy is, én rajta vagyok, amikor csak tehetem, jó irányba terelem a gondolataimat, és nem hagyom magam letargiába esni. Ezért nehéz, hogyha a barátaim rosszkedvét kell lemosnom magamról, mert az a jókedv, amit ők látnak, már az is egy kemény munkával felhúzott álarc, amit nagyon könnyű letépni rólam. Csak hát nekem az a véleményem, hogyha felhúzom azt az álarcot, akkor előbb utóbb azonosulni fogok vele, és ez a végső célom. Ahogyan az álmomban is azonosultam a gyűlöletemmel, az életben majd a jókedvemmel fogok. És ha én mondom, akkor úgy lesz... elvégre minden a fejben dől el...

Robi is mondott nekem valamit az önbizalomhiányról. Kezdem azt érezni, hogy tényleg defektes vagyok. Egyszerűen képtelen vagyok szavakkal kimondani dolgokat, nem tudom azt mondani valamire, hogy jó, ha tudom, hogy lehetne jobb is. Tényleg sokkal többet is adhatnék a világnak, a barátaimnak, a családomnak, magamnak, de képtelen vagyok rá. Ez így egyszerre túl sok. Szeretném, ha csak egy valaminek kéne megfelelnem, mert arra akár képes is lennék, és már az is segítene, hogy ne őrlődjek folyton abban a tudatban, hogy basszus, már megint a mérce alatt vagyok... Mondhatok én mást is, kiabálhatnak velem, hogy mondjam ki, hogy jól zongorázom, hát jó, rendben! Kimondom, de úgy sem fogom másként gondolni, mert szerintem nem! Én tudom magamról, hogy jobb is lehetnék, és hogy szeretnék jobb lenni, de ahhoz többet kéne gyakorolnom, és akkor kevesebb időm lenne a tanulásra. Akkor még szarabb lennék a suliban, mi a megoldás? OK, akkor tanulok többet, gyakorlok sokat zongorán, fasza, akkor meg a barátaimra nincsen időm. Rendben, akkor az éjszakáimat arra használom, hogy velük lehessek, megyek kocsmába, koncertre, házibuliba, lógni stb, akkor meg nem alszom. Mi az elvárásom saját magammal szemben? Az, hogy mindenki másnak megfeleljek, ez ABNORMÁLIS! Pedig én szeretem az életem, én nagyon jól élek és hálát adok a tetőért a fejem fölött, az ételért a tányéromban (mindezt szüleimnek), a barátaim egytől egyig gyémánthegyeket érnek, a szerelem nagyon régóta átjárta a szívem, a Nap süt, a Hold ragyog, a csillagok is, a szél fúj, én pedig azért panaszkodom, hogy mindezt tönkreteszem... Hát ezért az önbizalomhiány!