Menekülés a Rákos-patak partján
Tegnap volt az osztálytalálkozónk... általános iskolás... Sajnos elég kevesen voltunk, összesen 13-an, meg még 10 körül jött húgom és a barátja. Az elején nagyon nem élveztem, nem tudtam bekapcsolódni a beszélgetésbe, meg őszintén szólva nem is nagyon érdekelt, hogy mit mondanak. Aztán kicsit felnyílt a szemem, érdeklődőbb lettem és igyekeztem én is a társalkodás részévé válni! Végül sikerült is, jót beszélgettünk egy-két osztálytársammal, közben telefonon chat-eltem... Őszintén szólva "ennyire" tudott lefoglalni akkor a társaság, egész máshol járt az eszem, és egész máshol is el tudtam volna képzelni az estémet...
Szóval egy pár sör után úgy gondoltuk (már csak hárman maradtunk Tomival és Regővel), hogy hazamegyünk. Arról persze nem is beszélve, hogy zárt a kocsma:P Még út közben is a telefonomat bütyköltem, beszélgettem, de aztán kedves emberem elvonult aludni. Nem is csodálom, hajnali kettőkor már igen súlyos tud lenni a szempilla. Az én szempillám is súlyos volt, úgyhogy gondoltam (mikor már egyedül ballagtam haza a patakparton), hogy lefekszem egy padra aludni. Nagyon rossz ötlet volt... Persze nem igazán tudtam magamról, mármint annyira álmos és fáradt voltam, hogy nekem már mindegy volt, csak hagy aludjak! Aztán jött két részeg 'nem napbarnított' csávó, és elkezdtek akadékoskodni. Ekkor már talpon voltam és sétáltam tovább, de amikor éreztem, hogy utánam fordultak, és elkezdtek magyarázni, hogy tudják hol lakom meg hogy ki vagyok stb,stb, akkor kicsit kiakadtam. Hallottam a léptüket a hátam mögött, és lévén hogy egyedül voltam, nem nagyon találtam más lehetőséget, futni kezdtem. Szerencsére jó futó vagyok, hosszúra nyújtom a lépteimet és egy "titkos vérvonalnak" köszönhetően megvan bennem a brutális életösztön. Így számomra egy laza tempóval simán eltűntem a szemük elől. Persze, mint a gepárdoknál, én is hamar elfáradok, így megálltam pihegni, ami nálam a gyors sétát jelenti ilyen helyzetekben. Akkor hallottam megint később a lépteiket, futottak felém, és azt is hallottam, hogy kiabálnak nekem. Pont a patak kanyarulatában voltam, így arra gondoltam, hogy ha most megint elindulok, akkor biztosan kifáradok és akkor kész, úgyhogy arra jutottam, hogy pihenek amíg ideérnek, addig úgy is jól elfáradnak, én meg akkor kezdek el futni. Így is tettem, bár meglepődtem, hogy milyen kitartóak, de meg sem álltak míg el nem értek engem. OK, váltófutás, abban a pillanatban spuri, lefutottam egy hosszabb távot, és nem érdekelt, hogy nincsenek már mögöttem, nem álltam meg! Igazából nem először fordul elő, hogy a kisebbség elkezd akadékoskodni, és futni sem először kellett még előlük. Én nem vagyok előítéletes velük szemben... Tényleg! Csak eddig 100%-os az ilyen esetekben való részvételük. Nem voltam messze már a házunktól, a Naplás úton már nehezebben vettem a levegőt, kimerültem, és a csütörtöki iskolai afférom után a mellkasom, a tüdőm és az izmaim is nagyon fájtak. Csak szaladtam, szaladtam, szaladtam, és nem akartam megállni. Már hazaértem, de átestem a holtpontomon, már annyira fájt mindenem, hogy szinte nem is fájt már... Elfutottam a házunk előtt, szaladtam tovább az Aranykút utcán, végig a Tarcsai útig, onnan tovább a mezőre, elfutottam a szénabálák mellett, a Rauch gyár mellett, kifutottam a mező végéig, onnan a Halastóig, és a legvégén, a lovardánál megálltam. Már csak egy karnyújtásnyira voltam Péceltől, és megfordult a fejemben, hogy nekivágok, aztán meggondoltam magam. Furcsa érzés volt, mintha jéghideg levegőt szívtam volna a tüdőmben, meg mintha én magam is csak levegő lennék. Nem nagyon akaródzott érződni a föld a talpam alatt, de ha már itt tartunk a talpamat is elég képlékenynek éreztem. Csak egy nagyon kis ideig voltam ott, aztán megfordultam és hazasétáltam. Közben nem gondolkoztam semmin. De tényleg, SEMMIN!!! Csak otthon jutott eszembe, hogy a patakpartról átmenekülni a Halastóig át a mezőn körülbelül olyan volt, mint zuhanó repülőről süllyedő hajóra esni... Csak hogy értsétek...
Azt hiszem, izgalmasabban nem is telhetett volna az estém! (mondjuk...) Ehhez képest 8kor már ébren voltam, ugye kb fél5 körül értem haza. Aztán reggel kimentem napozni, pancsoltam a medencében, ettem egy csomó csirkeszárnyat és már teljesen leráztam magamról a hajnali félelmet:-)
Szóval egy pár sör után úgy gondoltuk (már csak hárman maradtunk Tomival és Regővel), hogy hazamegyünk. Arról persze nem is beszélve, hogy zárt a kocsma:P Még út közben is a telefonomat bütyköltem, beszélgettem, de aztán kedves emberem elvonult aludni. Nem is csodálom, hajnali kettőkor már igen súlyos tud lenni a szempilla. Az én szempillám is súlyos volt, úgyhogy gondoltam (mikor már egyedül ballagtam haza a patakparton), hogy lefekszem egy padra aludni. Nagyon rossz ötlet volt... Persze nem igazán tudtam magamról, mármint annyira álmos és fáradt voltam, hogy nekem már mindegy volt, csak hagy aludjak! Aztán jött két részeg 'nem napbarnított' csávó, és elkezdtek akadékoskodni. Ekkor már talpon voltam és sétáltam tovább, de amikor éreztem, hogy utánam fordultak, és elkezdtek magyarázni, hogy tudják hol lakom meg hogy ki vagyok stb,stb, akkor kicsit kiakadtam. Hallottam a léptüket a hátam mögött, és lévén hogy egyedül voltam, nem nagyon találtam más lehetőséget, futni kezdtem. Szerencsére jó futó vagyok, hosszúra nyújtom a lépteimet és egy "titkos vérvonalnak" köszönhetően megvan bennem a brutális életösztön. Így számomra egy laza tempóval simán eltűntem a szemük elől. Persze, mint a gepárdoknál, én is hamar elfáradok, így megálltam pihegni, ami nálam a gyors sétát jelenti ilyen helyzetekben. Akkor hallottam megint később a lépteiket, futottak felém, és azt is hallottam, hogy kiabálnak nekem. Pont a patak kanyarulatában voltam, így arra gondoltam, hogy ha most megint elindulok, akkor biztosan kifáradok és akkor kész, úgyhogy arra jutottam, hogy pihenek amíg ideérnek, addig úgy is jól elfáradnak, én meg akkor kezdek el futni. Így is tettem, bár meglepődtem, hogy milyen kitartóak, de meg sem álltak míg el nem értek engem. OK, váltófutás, abban a pillanatban spuri, lefutottam egy hosszabb távot, és nem érdekelt, hogy nincsenek már mögöttem, nem álltam meg! Igazából nem először fordul elő, hogy a kisebbség elkezd akadékoskodni, és futni sem először kellett még előlük. Én nem vagyok előítéletes velük szemben... Tényleg! Csak eddig 100%-os az ilyen esetekben való részvételük. Nem voltam messze már a házunktól, a Naplás úton már nehezebben vettem a levegőt, kimerültem, és a csütörtöki iskolai afférom után a mellkasom, a tüdőm és az izmaim is nagyon fájtak. Csak szaladtam, szaladtam, szaladtam, és nem akartam megállni. Már hazaértem, de átestem a holtpontomon, már annyira fájt mindenem, hogy szinte nem is fájt már... Elfutottam a házunk előtt, szaladtam tovább az Aranykút utcán, végig a Tarcsai útig, onnan tovább a mezőre, elfutottam a szénabálák mellett, a Rauch gyár mellett, kifutottam a mező végéig, onnan a Halastóig, és a legvégén, a lovardánál megálltam. Már csak egy karnyújtásnyira voltam Péceltől, és megfordult a fejemben, hogy nekivágok, aztán meggondoltam magam. Furcsa érzés volt, mintha jéghideg levegőt szívtam volna a tüdőmben, meg mintha én magam is csak levegő lennék. Nem nagyon akaródzott érződni a föld a talpam alatt, de ha már itt tartunk a talpamat is elég képlékenynek éreztem. Csak egy nagyon kis ideig voltam ott, aztán megfordultam és hazasétáltam. Közben nem gondolkoztam semmin. De tényleg, SEMMIN!!! Csak otthon jutott eszembe, hogy a patakpartról átmenekülni a Halastóig át a mezőn körülbelül olyan volt, mint zuhanó repülőről süllyedő hajóra esni... Csak hogy értsétek...
Azt hiszem, izgalmasabban nem is telhetett volna az estém! (mondjuk...) Ehhez képest 8kor már ébren voltam, ugye kb fél5 körül értem haza. Aztán reggel kimentem napozni, pancsoltam a medencében, ettem egy csomó csirkeszárnyat és már teljesen leráztam magamról a hajnali félelmet:-)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése